A nagy ütők születnek, és egyes esetekben készülnek. Nem számít mennyire gyakorlott az egyensúly, vagy a testsúly áthelyezésben a bokszoló, hacsak nem születik azzal a ritka plusz képességgel, hogy keményen üssön. Máskülönben az említett bokszoló soha nem lesz képes rendkívüli erővel ütni. Megfordítva, még ha meg is van ez a plusz képesség valakiben, önmagában nem elég a rendkívüli ütőerőhöz, ha bizonyos képességek nincsenek nagyon jól kicsiszolva. Van két olyan mérőszám, amelyet egyesek használhatnak egy bokszoló erejének meghatározásához, de ezeket nem árt jobban megvizsgálni.
Mind a bokszoló kiütési arányát (KO %), mind a súlyát, pontos mutatónak tartják a bokszoló ütőerejének megítélésére. Ennek az írásnak az a célja, hogy mind a KO%-ot, mind a súlyt objektívebb és pontosabb képbe és kiegyensúlyozott viszonyítási keretbe helyezze, valamint tovább vizsgálni a különböző tényezőket a nagy ütőerővel kapcsolatban.
A százalékos KO arány
Egy statisztika szerint 1890-től a Ring magazin minden idők 100 legjobb ökölvívója közül a legjobb kiütési százalékkal rendelkező 41 bokszoló az 1980-as évektől bokszolt. Ebből az egyetlen statisztikából arra lehet következtetni, hogy a kesztyűs korszak óta a legkeményebb ütők közül sokan ebben az időszakban termelődtek ki. Ez lehet, hogy ésszerű mutató, de az is lehet, hogy nem. Mivel kevés olyan eset volt, ha volt egyáltalán olyan, amikor egy bokszoló ütését összehasonlították egy másik korszakbeli bokszoló ütésével. Szigorúan az ütőerőre következtetni a százalékos KO arányból akár nagyon félrevezető lehet. A tudományos adatok hiányában vannak olyan statisztikák, amelyek bizonyos pontossággal szolgálhatnak, és a KO % egy ilyen statisztikai adat, mérőszám. Mégis, a statisztikákat minden sportágban vagy területen különböző szempontok alapján kell értékelni, történelmi vagy egyéb körülmények között, hogy jelentőséggel bírjon.
A 80-as években Herbert Goldman ökölvívó történész a Boxing Illustrated egy számában értékelt néhány olyan körülményt, amelyek befolyásolhatják egy bokszoló KO-arányát. A régi idők harcosainak kiütési arányai alacsonyak a "modern" bunyósokéhoz képest - figyelték meg. De vannak határozott okok, hogy miért. Éppen azért, magyarázta Goldman úr, mivel a döntés nélküli korszakban a legtöbb bajnok többnyire megelégedett azzal, hogy egyszerűen "bokszoljanak" anélkül, hogy megpróbálták volna „megölni” magukat a kiütésért. A második tényező az alacsony KO százalékban a védekezés volt. Az akkori korszak bokszolója talán nem rendelkezett zseniális kombinációkkal, mint a második világháború utáni generáció bunyósai, de jól képzettek voltak a védekezésben. Számtalan bunyós volt New Yorkban, a boksz Mekkájában, ahol minden edzőteremben legalább 4 edző tanított egyszerre, és olyan edzők, akik mögött több évtizedes tapasztalat állt.
Embed from Getty Images
És itt jegyezném meg, hogy a modern korban, vagyis napjainkban, általánosságban előbb leléptetik a megroggyant versenyzőt, mint a múltban, így ez szintén a napjaink bokszolói felé billenti a mérleg nyelvét a gyakoribb kiütés szempontjából.
Egy másik változó a fizikai keménység és szívósság volt. Az ökölvívók mindig is széles skálán mozogtak abban a képességben, hogy sok ismétlődő ütést tudjanak elviselni, és az átlagos bokszoló ma egyszerűen csak "nagyon" kemény. A filmek és a rekordok elemzése arra enged következtetni, hogy az "átlagos" bunyós néhány évtizeddel ezelőtt vagy még régebben, szükségszerűen, még egy kicsit keményebb is lehetett - írta Goldman a 80-as években.
Sokan gondolják úgy, hogy ez a tendencia azóta is folytatódott, és gondolják azt, hogy a pl. a 80-as 90-es évei bunyósai általánosságban keményebbek voltak, mint a „maiak”. Tehát a kényelmesebb élet, a felhígult versenyhelyzet általánosságban egyre „puhányabb” bokszolókat eredményez. Akár igazak a fenti spekulációk, akár nem, van egy negyedik nagyon fontos változó is.
Egy mérhetőbb feltétel, hogy az 1910-es évek és a későbbi évtizedek nagy bunyósai nem voltak hajlamosak arra, hogy elkerüljék egymást, hogy veretlenek maradjanak és elveszítsék a nagy tévés meccspénzt. Ellenőrizd Battling Levinsky vagy Harry Greb rekordjában a neveket, és látni fogod, hogy tele van a kor legjobb versenyzőivel, a korszak bajnokainak neveivel - gyakran a saját súlycsoportjukon kívül. Az egyik probléma egy bunyós valódi ütőerejének a KO győzelmek százalékából való meghatározásával, hogy nem tesz különbséget az ellenfelek kaliberében és képességében.
(Egyrészt, ma azt átlagos bokszrajongó hiába nézné/nézi a neveket a régi bokszolók rekordjaiban, nem tudja azonosítani a korszak legjobbjait, hiszen teli vannak vereséggel is. Az a bunyós meg mitől lenne olyan jó?
És még valami: Főleg az ezerkilencszázhúszas, harmincas, valamennyire a negyvenes évek, de talán még később is a TV-s Video korszak előtt top bokszolók mentek úgy egymás ellen, hogy nem tudtak speciálisan egymásra készülni, mert addig soha nem is látták egymást bokszolni. Ez a versenyrendszer pedig még a legmagasabb szinteken is valószínűleg több vereséget és kevesebb kiütéses győzelmet eredményez a bokszolók rekordjaiban. Ha hozzávesszük azt a tényt, hogy mindössze nyolc súlycsoport volt, plusz az általános „elvárás”, hogy szinte minden jobb bokszoló, legalább havonta egyszer átlépjen a kötelek között, az ebből eredő versenyszintet ma már aligha tudjuk elképzelni.)
A szakíró Ted Carroll írta 1956-ban: - (1927 és 1936 között három különböző súlycsoport (pehely, könnyű, kisváltósúly) világbajnoka)Tony Canzoneri több mint 20-szor kapott ki, de van aki megkérdőjelezi a nagyságát? Nagyon kevesen, ha egyáltalán van ilyen. Az ő esetében a hozzáértő jól tudja, hogy Tony Canzoneri hosszú pályafutása során minden ellenfelet bevállalt. Ritkán, vagy soha nem volt "puhány" és ez az elsődleges szempont az értékének megítélésében. Ugyanígy, pl. Ralph Tiger Jones soha nem lesz Greb vagy Ketchel között rangsorolva, de ő sem azért lett a kezdődő TV-korszak hőse, mert puhány lett volna, vagy ne vállalta volna kora legjobbjait.
Ralph "Tiger" Jones az ötvenes évek egyik legszívósabb és legizgalmasabb középsúlyú bunyósa volt. Nagyon harcias és kemény bokszoló, aki az 50-es évek legjobb középsúlyú és váltósúlyú bunyósaival küzdött, és a korszak egyik legnépszerűbb tévés bokszolója volt. Akkoriban a legtöbbször a TV képernyőjén mérkőző. Bár túl sok csúcsbunyóstól kapott ki akikkel küzdött, de mindig szórakoztató és versenyképes küzdelmet vívott. Néhány ellen kiütéses győzelmet is aratott, de a legnagyobb sikere a Sugar Ray Robinson elleni tízmenetes pontozásos győzelem volt.
Embed from Getty Images
Jones 1928. március 14-én született a New York-i Brooklynban, és 1950-ben, 22 évesen lett profi. Pályafutása során a "Tigris" rengeteg nagy névvel küzdött, akár többször is, többek között Rocky Castellani, Sal DiMartino, Johnny Saxton, Johnny Bratton, Danny Womber, Kid Gavilan, Bobby Dykes, Joey Giardello, Peter Mueller, Charles Humez, Sugar Ray Robinson, Bobo Olson, Eduardo Lausse, Gene Fullmer, Del Flanagan, Chico Vejar, Rory Calhoun, Paul Pender Joe DeNucci, vagy éppen Papp László ellen. PappLaci a legkeményebb profi ellenfelének tartotta miután 10 menetben pontozással legyőzte az akkor már 89., utolsó mérkőzését vívó Jonest.
Jones legnagyobb győzelmét 1955. január 19-én aratta, amikor 10 menetben felülmúlta Sugar Ray Robinsont. Robinson több mint két év visszavonulás után visszatérésének második mérkőzését vívta, és úgy találta, hogy nem tudja megfékezni a szorgalmas és erős Jones-t, aki erősebb és ütősebb volt nála. Bár Robinson később visszaszerezte a középsúlyú világbajnoki címet, soha többé nem bokszolt Jones ellen. A Tigris, annak ellenére, hogy a szurkolók körében népszerű volt, és bárkivel felvette a harcot, soha nem kapott világbajnoki címmérkőzést. Talán az ő karrierje annak az esete, hogy valaki túl sokszor, túl sok nagy névvel küzdött, mivel a gyakori vereségek - bár sokszor szorosak voltak - ürügyet szolgáltattak az akkori világbajnokoknak arra, hogy ne adjanak esélyt Jonesnak egy címvédésre. Jones valójában nyolc olyan emberrel bokszolt, aki valamikor világbajnok volt vagy lett (Johnny Saxton (2x), Johnny Bratton, Kid Gavilan (3x), Joey Giardello (3x), Sugar Ray Robinson, Carl Bobo Olson, Gene Fullmer (2x), Paul Pender), de egyikük sem kockáztatta a címét, amikor a Tigris ellen bokszolt. És akkor még nem 4 nagy világbajnoki szervezet és több mint kétszer annyi súlycsoport adta a világbajnokokat, mint ma!
Jones 1962-ben vonult vissza, 52 (13ko)-32-5-ös végső mérleggel. Jones rekordjának statisztikája nem árulja el, hogy milyen félelmetes bunyós volt, de egy pillantás a névsorára igen. Egész karrierje során Jones-t csak egyszer állították meg, akkor is egy felrepedt szem miatt.
Embed from Getty Images
A jövő generációi, megjegyezve a vereségek számát, Tiger rekordjából, tévesen arra következtethetnek, hogy egy fogatlan cirmos macska volt, de mégis a listán szereplő nevek
másról árulkodnak. Ők voltak a korszak legjobb bokszolói.
Dan Cuoco ökölvívó történész, az ökölvívó sport kutatója, különböző statisztikákat tanulmányozott a kiütési százalékokkal kapcsolatban. Miközben kifejtette véleményét, Cuoco úr Tony Canzoneri erejét vagy annak hiányát (KO %) használta példaként, hogy a százalékok csalókák lehetnek: - Tony 175 profi mérkőzésen vett részt (1925-1939) és 44 kiütést ért el, ami 25%-os arányt jelent. Könnyen levonható az a következtetés, hogy egy 25%-os KO arányú bunyós nem túl ütős. De nézzünk mélyebbre. Csak meg kell nézni a versenyzői szintjét, hogy rájöjjünk, hogy az olyan ellenfelek, mint például Barney Ross, Jimmy McLarnin, Lou Ambers, Andre Routis, Bushy Graham, Bud Taylor, Johnny Dundee, Benny Bass, Kid Chocolate, Jackie Kid Berg, Billy Petrolle, Johnny Jadick, Wesley Ramey, Battling Shaw, Baby Arizmendi, Sammy Fuller, Leo Rodak, Al Roth, California Joe Lynch, Joe Ryder és Davey Abad nem voltak könnyű esetek. Kid Chocolate, Jackie Kid Berg és Al Singer kiütései azt mutatják, hogy a bunyós tudott ütni. Bokszolt velük többször is (összesen 40 mérkőzésen), és 3 kiütést jegyzett, ami nagyon alacsony, 7,5%-os KO arányt jelent. De megint csak vegyük figyelembe az ellenfelek minőségéből adódó verseny szintjét.
Most pedig nézzük meg egy modern, elismert, nagy útőerejű támadó bunyós, Felix Trinidadot, aki 44 profi mérkőzést vívott és 35 kiütést (1990 - 2005), egy 79,5%-os lenyűgöző KO arányt ért el. Trinidad versenyzői színvonala olyan minőségi bunyósokat foglal magában, mint például Hector Camacho, Pernell Whitaker, Oscar De La Hoya, Bernard Hopkins, Winky Wright, William Joppy, David Reid, Fernando Vargas és Ricardo Mayorga. Küzdött mindegyikükkel egyszer (összesen 9 mérkőzésen), és 3 kiütést jegyzett, ami 33%-os KO arányt jelent, ami jóval alacsonyabb, mint a karrierje teljes statisztikája. Ha Camacho, De La Hoya, Hopkins és Wright ellen többször is bunyózott volna (ahogyan Canzoneri és ellenfelei esetében volt), az aránya még alacsonyabb lenne.
Embed from Getty Images
Lew Eskin a Ring magazin szakírója már 1959-ben írta, hogy volt néhány harcos, akiket a kamura, a nagy hűhóra építettek fel. Az utóbbi évtizedek bokszolóit is a veretlenség megtartása miatt többnyire hasonló módon építik. Ilyen volt pl. a negyvenes évek közepén-végén Billy Fox, akit 36-0-s (36 KO) rekordra „építve” vittek el a félnehézsúlyú világbajnoki címmeccsig, ahol aztán kiütéssel elbukott. Kétségtelen, hogy Fox nagy ütő volt, de a valóban nívós ellenfelek ellen nem tudott volna ilyen impozáns rekordot felállítani. Egy-másfél évvel később pedig már őt ütögették ki.
A "nagy felépítés" elveszett művészetét Marv Jensen élesztette újjá az új védencével, LaMar Clarkkal, aki miután 1958-ban 6 menetben pontozással megnyerte élete első profi meccsét, utána zsinórban 41 kiütéses győzelmet aratott. Ebből 37-szer az első 2 menetben. Szinte hetente ütötte ki a palikat, többször is előfordult, hogy ugyanazon a napon többet is. 1958. december elsején egy este alatt 6 ellenféllel szállt szembe, és kiütötte mindet. Ötöt az elsőben, egyet a másodikban. Hat hónap alatt Jensen világhírnevet szerzett védencének a ring karnevállal. Minden áldozata kivétel nélkül debütáns, ismeretlenek és kipróbálatlan újoncok voltak. De a rekordja impozáns.
Hank Kaplan boksztörténész a KO%-ról és az ütőerőről azt mondta, hogy az ütőerő tekintetében a KO%-nak kevés jelentősége van, hacsak nem klasszis bunyósokról van szó.
Mike Silver boksztörténész is hasonlóan, a következőképpen nyilatkozott a KO% és az erő összefüggéséről: - KO% nem jelent semmit, hacsak nem élvonalbeli ellenfelekről van szó.
A boksztörténelemben mindig is voltak és vannak fantasztikus ütők. De hogy megpróbáljuk ezt felmérni, kellő mértékű vizsgálatra és történelmi kutatásra van szükség.
Íme néhány példa a bunyósok KO-százalékára és az ellenfelek szintjére:
LaMar Clark: meccs szám: 51 - KO-k száma: 45 - KO arány 88 % E
Felix Trinidad: meccs szám: 44 - KO-k száma: 35 - 79.5 % B
Tony Fulilangi: meccs szám 42 - KO-k száma: 33 KO arány - 79 % D
Benny Leonard: meccs szám: 213 - KO-k száma: 69 - KO arány 32.4% A
Jimmy McLarnin: meccs szám: 69 - KO-k száma: 21 - KO arány 30 % A
Tony Canzoneri: meccs szám: 175 - KO-k száma: 44 - KO arány 25 % A
A sor végén a betűjelzés az ellenfelek minőségét mutatja:
A - Folyamatosan világszínvonalú ellenfelek ellen mérkőzött
B - Folyamatosan világszínvonalú és komoly ellenfelek ellen mérkőzött
C - Folyamatosan komolyabb és átlagos ellenfelek ellen mérkőzött
D - Folyamatosan átlagos és „fekete ló” ellenfelek ellen mérkőzött
E - Folyamatosan átlagos és gyenge ellenfelek ellen mérkőzött
Ütőerő és a súly
Egy bokszoló súlya és következésképpen ütőereje nyilvánvaló összefüggést mutat. Általánosságban, és sok kivételtől eltekintve, egy tapasztalt és jól kondicionált nagyobb súlyú bokszoló hajlamos erősebben ütni a kisebb súlyú bokszolónál. Ez tendencia, de nem szabály. Bokszolók, edzők, tapasztalt szakértők mindannyian megfigyelték, hogy sokszor olyan bokszolók, akiknek a súlyuk kisebb, erősebben ütnek, mint a nehezebbek; valamint a bokszolók, akik pontosan ugyanolyan súlyúak különböző nagyságú ütőerővel rendelkeznek.
A 2000-es olimpiai válogató során az összes amerikai válogatott bokszoló rutinszerűen és keményen dolgozott a nehézzsákon, amit erőmérő szenzorokkal szereltek fel. Jeff Lacy (a 165 fontos induló (75 kilós) kapta a legmagasabb pontszámot. Ez azt jelenti, hogy Lacy ütéseit nagyobbnak mérték, mint a nála nehezebb félnehézsúlyú, 81 kilós Olanda Anderson, a 86-88 kilós Michael Bennett és a 96-98 kiló körüli szupernehézsúlyú induló Calvin Brock ütéseit. Lacy később az előbb említettekkel szemben nagyközépsúlyban profi világbajnok is lett.
Embed from Getty Images
Sajnos kevés ilyen nagyszabású vizsgálat létezik. Mindazonáltal a nehezebb ember hajlamos erősebben ütni! Ez a cikk azonban olyan legendás képességű ökölvívókról szól, akik legendás erővel rendelkeztek ebben az aspektusban, és hogy a puszta súly mennyire befolyásolhatja, vagy nem befolyásolhatja ezt a különleges képességet.
(Olanda Anderson 2002-ben elment profinak, de nem futott be szinte semmilyen karriert. Két negatív mérlegű ellenfél legyőzése után nem volt több meccse. 2-0 (1 KO) statisztikával visszavonult.
Michael Bennett a 2000-es olimpiai csapatkapitány nem szerzett érmet Sydneyben, de a legtöbb amerikai bunyós sem a 21. században. A döntést, hogy nehézsúlyban profivá váljon, befolyásolta az ütőereje, ami igen jó, és az a tény, hogy a cirkálósúly kevesebb pénzt jelent; és akkoriban csak pár kilóval volt a nehézsúlyú határ alatt. Ez eleinte jó döntésnek tűnt, mivel Bennett az első négy klubbunyós ellenfelével egy menetben végzett. Azonban hamarosan ő maga is áldozatul esett egy ilyen korai KO-nak, a 3-4-es Wes Taylor keze által. Azt hitték, hogy ez csak egy botlás volt, mivel a visszavágón 2 percen belül megbosszulta a vereséget, és rögtön a következő két meccsén visszatért a bunyósok 3 percnél rövidebb idő alatt történő szétveréséhez. Bennett azonban hamarosan egy újabb 1. menetes KO vereség áldozata lett, méghozzá mindezt az első profi naptári évében, a 7-3-es Drexie James ellen. Bennett végül lement a cruiser vagy cirkáló kategóriába, de három ismeretlen legyőzése után, egy menedzsment hiba miatt egy jó erős közepes bokszolóval, Richie La Montagne-nal került össze, aki a 11.-ben kiütötte. Ezután egy újabb gyenge ellenfél felett diadalmaskodott pontozással 8 menetben, végül 2003 májusában az 5-1-es Hearn Marler kiütötte a 5. menetben.
Embed from Getty Images
Bennettnek sokkal több készsége volt, mint bármelyiküknek, és egyre jobb volt, de az álla a végső harangszóig nem bírta. Ráadásul ijesztőnek tűnő KO-kat szenvedett el, ahol sosem állt igazán a lábán. Ezután okos döntést hozott, 10-4 (8 KO) rekorddal abbahagyta.
A szupernehézsúlyú Calvin Brock is az olimpia utáni évben profinak állt. Egészen 2006-ig veretlenül haladt előre (29-0), legyőzve olyanokat mint: Clifford Etienne (TKO3), Jameel McCline (P 12), Dave Bostice (P 12), Timur Ibragimov(P 12), amikor aztán a nehézsúlyú világbajnok Wladimir Klitschko 7 menetben megállította. A bokszoló bankár két gyenge ellenfél legyőzése után kikapott, ezúttal pontozással Eddie Chamberstől, majd 2007 végén 31-2 (23 KO) rekorddal visszavonult.)
Embed from Getty Images
Steve Acunto bokszedző (egykori bokszoló, számos élvonalbeli versenyző és bajnok, például Lou Ambers, Henry Armstrong, Tony Canzoneri, Barney Ross kesztyűpartnere, bokszkönyv, valamint Muhammad Ali, Rocky Marciano, Willie Pep-pel és Roy Jones Jr-al készített bokszoktató filmek szerzője) véleménye a súlyról és az ütőerőről: - Az ökölvívás volt az egész életem, és mint minden megélhetésnél a sikerhez, elemezni, elemezni és elemezni kell - megfigyelni, megfigyelni és megfigyelni. Semmit sem szabad természetesnek venni, különösen egy olyan sportágban, mint a boksz. Ami azt illeti a tiszta ütőerővel kapcsolatban, mindennek vannak fokozatai. Mindig is voltak minden súlycsoportban fantasztikus ütők a bokszolók között. A valaha élt legkeményebben ütő harmat vagy könnyűsúlyú valószínűleg nem ütne sokkal kisebbet, mint a legkeményebben ütő középsúlyú. Néhány fokkal kisebbet fog ütni, de nem annyival, mint sokan gondolnák. Ezek a kivételek, a bokszolók, akik ezzel a hihetetlen képességgel születtek, és aztán felcsiszolódtak. Nagyon sok fantasztikus ütő volt az évek során, és a legtöbbjük súlya kevesebb, mint 90 kiló. Gyakran észrevétlenek maradtak, mert ez volt minden, amit ezek a harcosok elértek. Egyszerűen több olyan bunyós van, aki kevesebbet nyom 90 kilónál, mint aki több. Ha egy nehézsúlyú 180 fontot nyom, akkor ennyi is elég. Az, hogy a bokszoló 180 vagy 280 font, nem sokat számít, ha a bokszoló erre született, és jól megtanították ütni. A probléma a 280 font súlyúval az, hogy bár lehet, hogy tehetséges ütő, aki kiváló potenciállal rendelkezik, de az, hogy kissé ügyetlenebb vagy hanyag az ütéseiben, ez az enyhe koordinációs hiányosság megakadályozhatja, hogy hihetetlen erővel üssön.
Mike Casey ökölvívó történész is elmondta véleményét az erő és a súly kérdésében: - Az ütőerő olyan adottság, amelyet folyamatosan és teljes mértékben fejleszteni kell. Ha egyszer már természetes vagy ebben, mint egy Shavers vagy Foreman, a megfelelő ütés egyéb összetevői, mint például a kipattintás, az időzítés, a súlypont áthelyezés, stb. mindet zökkenőmentesen fel kell fűzni a maximális eredmények eléréséhez; és csak a megfelelő tanítás, rendkívüli fegyelem és tapasztalat képes ezt a bizonyos húrt összehúzni. A súlynak kevés köze van az olyan született, magasan fejlett gyilkosok ütőerejéhez, mint Langford, Satterfield, Marciano, Louis, akik mindannyian pusztító eredménnyel ütöttek. Természetesen Liston, Foreman, Tyson és Shavers is, de ez inkább a tehetség és az elhivatottság következménye volt, mint a súlyé. Vajon a legkeményebben ütő 230 font súlyú keményebben üt, mint a legkeményebben ütő 185 font súlyú, nem feltétlenül. Az egyéni alkat és a képesség, és hogy pontosan hozza az ütéstechnikát és annak összetevőit, nem számít, hogy 185 vagy 285 font.
Dan Cuoco (boksztörténész és a Nemzetközi Bokszkutatási Szervezet ügyvezető igazgatója) az ütés erejéről és a súlyról, mint olyanról szintén hasonló véleménnyel volt:
- Véleményem szerint a súly nem tényező a 180 és 210 font közötti ütők esetében. A legtöbb ma harcoló „nehézágyú” nem azért nem üt elsöprő erővel, mert nincs megfelelő súlyuk, hanem mert hiányzik az ütéstechnika, amely a megfelelő egyensúlyból, a megfelelő testsúly áthelyezés, az időzítésből és pattanásból áll. A probléma az akkora emberrel, mint Nikolai Valuev, hogy bár több mint 300 fontot nyom, mégsem tud hatalmasat ütni, mert nem rendelkezik a megfelelő koordinációval hozzá. A 180-210 font közötti bunyósok, mint például
Jack Dempsey, Bob Satterfield, Joe Louis, Rocky Marciano és Joe Frazier, mindannyian nagy erővel és pusztító eredménnyel ütöttek. A természetes ütőerő mellett megfelelő technikával is rendelkeztek az egyensúly, lendületet, időzítés és pattanás terén.
Hank Kaplan az ütőerővel kapcsolatban a következőket mondja: - A súlyt messzemenően túlértékelik a mai rajongók. Természetesen jelent valamit, de ha az összes gyilkos ütőt lefuttatom a könnyűtől a nehézsúlyúakig akiket láttam, akkor tudom, hogy a súlyt túlértékelik, ami az igazi gyilkos ütőket illeti. Mindig is több pusztító ütő volt 200 font alatt, mint fölötte.
Amint egy bunyós 180-185 fontot nyom, azt az istenadta adottságot ki kell egészíteni a következőkkel: kiváló egyensúly és testsúlyáthelyezés, helyezkedés, időzítés, pontosság, és rengeteg pattintás - különösen a bal kézzel.
A boksztörténész Mike Silver szerint egy 175-185 font (80-85 kg) körüli súly az, amire szüksége van a bokszolónak ahhoz, hogy igazán nagyot tudjon ütni. – A legkeményebb ütő, akit ismerek, 190 fontot nyomott.
George Foreman egyszer azt mondta, hogy a szuperütés egy adottság. Egy bokszoló dolgozhat az általános erőnlét, az állóképesség és a harci technikájának fejlesztésén, de az igazi dolog amikor az ütésről van szó, az Isten adta tehetség.
A 60-as évek brit nehézsúlyúja, Henry Cooper a The Great Heavyweights című könyvében azt írja: - Az ütők születnek és nem készülnek. És ennek nem sok köze van a muszklikhoz.
Nat Fleischer a Training for Boxers című könyvében azt állította, hogy a vállizmok fontos szerepet játszanak az ütések kivitelezésében. Minden olyan bokszoló, akinek jól fejlett a háta és a válla, valószínűleg jó ütő lehet.
Earnie Shaversről írt Morton Sharnik a Sports Illustrated 1977-es egyik számában. A következőképpen jellemezte Shavers-t: - Ez a képesség, hogy szétzúzza az embereket, úgy tűnik, az ő hatalmas hátából és vállaiból ered, amelyek túlságosan nagynak tűnnek Shavers alkatához képest.
Mint látható, számos szakértő szerint 180-190 font súly, született képesség, a megfelelő technika és annak összetevői kellenek ahhoz, hogy igazán nagy ütővé válhasson valaki.
Tracy Callis 470 nehézsúlyú bunyósról gyűjtött magasság, súly, és kisebb számban teljes fizikumukról (nyak, mell, derék, bicepsz, comb, ököl, csukló, vádli, boka kerületéről ) mért adatokat. Ezen adatok felhasználásával számos statisztikai számítást végzett, pl. egyszerű százalékos arányok, valamint kifinomultabb Pearson korrelációs együtthatókat, többszörös korrelációs együtthatókat, faktor analíziseket, hogy meghatározza, hogy ezeknél a bokszolóknál mely fizikális paraméterek voltak leginkább felelősek a százalékos győzelmek arányáért, illetve ütőképességért (amint azt a kiütési százalékarányuk jelzi). Az eredmények azt mutatták, hogy a magasság/súly, az ütőtáv vagyis a "reach" és a comb mérete korreáltak a legerősebben és a legtöbb esetben az ilyen számítás során. Más statisztikai számítás alapján mérsékeltebben, de az a négy mérési adat mindig meglehetősen magas összefüggést mutattak.
A győzelmi és kiütési százalékok kiszámításakor mind a 470 bunyós esetében a nehezebb férfiak valójában nagyobb győzelmi és kiütési százalékkal rendelkeztek. Továbbá a nagyobb karhossz távolsággal rendelkező férfiaknak magasabb volt a győzelmi és a kiütési arányuk. Ne feledjük, ez egy tanulmány volt nehézsúlyúakat vizsgálták, de az eredmények ugyanúgy igazak lehetnek a könnyebb súlycsoportok bokszolóira is. Azonban a korrelációs együtthatók nem voltak olyan erősek, hogy elsöprő jelentőségűek legyenek, így az a következtetés vonható le, hogy bár a méret egy tényező, - ami kedvez a nehezebb, nagyobb ütőtávú férfinak - , de más képességek is szükségesek a győzelemhez és az ellenfél kiütéséhez.
Óvatosan kell eljárni a győzelmi képességet és az ütőerőt meghatározó tulajdonságok vizsgálatakor, mert - a legtöbb bokszrajongó számára világos, hogy - a valódi bokszolói képességek ellensúlyozzák a méret által nyújtott fizikális előnyöket. A koordinációnak, a gyorsaságnak, az állóképességnek és más tulajdonságoknak is szerepelniük kell, hogy egy ember győztessé és igazán erős ütővé váljon.
A középsúlytól kezdve a nehézsúlyig olyan legendás ütők voltak, mint Bob Fitzsimmons, Sam Langford, Tiger Jack Fox, Joe Louis, Bob Satterfield, Rocky Marciano, Curtis Sheppard stb. Mindannyian talán ugyanolyan keményen vagy még keményebben ütöttek, mint Jim Jeffries, Max Baer, Sonny Liston, George Foreman, Earnie Shavers, Mike Tyson, Anthony Joshua vagy Deontay Wilder…stb. Hogy melyik bokszoló ütött a legkeményebben az soha nem fog kiderülni. Ami viszont az ilyen kaliberű ütők legfontosabb összefüggésének tűnik, hogy amint elérik a 180 font körüli (80-85 kg) testsúlyt, az egyén természetes vele született ereje és a technikai fejlesztése a legfontosabb tényezők, amelyek meghatározzák az egyik vagy mindkét kézre gyakorolt ütőerő hatást, míg a bokszoló súlya már kevésbé jelentős.
Embed from Getty Images
Igazán senki nem tudja, hogy egyes bokszolók miért ütnek félelmetes erővel; de számos összetevője van, ami ebben szerepet játszik. Nézzük:
Mérlegelhetjük az összetevők fontosságát akár az összes bokszolóra, akár egyénileg, mivel a bokszolók hajlamosak másképp ütni, és másképp használni a sajátos eszközeiket. Az megfigyelhető, hogy a született erő egy bokszoló számára a természet adta erő, az ütőerő legfontosabb összetevője. Mégis, vannak olyan készségek, amelyek szükségesek az adott erő "csiszolásához" és további növeléséhez. Ezek közé tartozik az egyensúly, a megfelelő idejű súlypont áthelyezése, a gyorsaság, a testfordulat, a követés, az ütés, az időzítés, a pozícionálás, az ütési attitűd , a pontosság és a reflexek. A bokszoló fizikuma is, bizonyos fokig befolyásolhatja az erejét. Pl. a csontozat (kemény, nagy kezek, csuklók, alkarok) (pl. Foreman vagy nézd meg Sonny Liston kezeit. A konfekció méretű kesztyű nem véletlenül nem ment rá a kezére. Nézd meg a virsli méretű ujjait, a csuklóját, úgyhogy ha ökölbe szorította a kezeit, az olyan, szinte szó szerint, mint ha egy vasgolyóval ütnének meg), hosszú karok, amelyek lendületet kaphatnak a ütés végén (pl. Bob Foster, Deontay Wilder vagy Tommy Hearns, vagy Sonny azzal a vasgolyóval, ugyanis neki a testéhez képest még extrém hosszú volt a karja is), ferdén lecsapott vállak, amelyek automatikusan lejjebb helyezik a középpontot és a súlypontot, és javítja a testsúly áthelyezést, egy nagyon erős hát, és a kiváló test-kéz koordináció elengedhetetlen.
2023. november 20. - Leibinger Gábor
