A történetünk ott kezdődik, amikor Sullivan elvállalta, hogy megvédi címét egy veszélyes kihívó, Jake Kilrain ellenében, méghozzá a „Londoni Szabályok” szerint, ami egy csupaszöklű mérkőzést jelentett, ám a feleknek a birkózás különböző elemeit is szabadott alkalmazni. Az ütközetet 1889. július 8-ra tűzték ki, és Sullivannek körülbelül fél éve maradt, hogy megfelelő formába hozza magát.
Egy nagy probléma volt azonban, amivel támogatói szembesültek: Sullivannek esze ágában sem volt edzeni és semmi pénzért nem akarta feladni hedonista életmódját. Úgy vélte, hogy ő egyszerűen mindenki felett áll és holmi halandók nem győzhetik le. A szervezők, Charlie Johnston és Jim Wakely próbálták meggyőzni, hogy nem éppen jó irányba haladnak a dolgok, Sullivan pedig mosolygott, egyetértését fejezte ki… és tovább vedelt. Pont akkor edzett, amikor kedve tartotta – tehát nagyjából soha. Május 9-én Sullivan néhány haverjával talaj részegre itta magát a Hotel Vanderbiltben, New Yorkban, de szerencsétlenségére a New York Illustrated News egyik riportere is ott tobzódott, akivel alaposan összeszólalkoztak (bár a bunyós, aki az ajtóig sem talált el, csak a „Miva’ – Miva’” -ig jutott el a maga részéről a beszélgetésben), és az eset természetesen az újságok címlapján kötött ki. Ekkor már széleskörben beszélték és a sajtóban is folyamatosan publikálták, hogy John L. Sullivan iszonyatosan rossz formában van, nem készül – viszont exponenciálisan növekszik a whiskey fogyasztása – és veszíteni fog. Johnston és Wakely ekkor már nagyon a végüket érezték, tudták, hogy egy csapnivaló formában levő Sullivannel nem sok pénzt kereshetnek, illetve ami fontosabb: John L. komolyan megsérülhet, sőt, életét is veszítheti, ha ennyire rossz formában harcol.
Nem maradt más megoldás, mint találni egy kőkemény figurát, aki Sullivanben is tiszteletet ébreszt és tudja fegyelmezni a jó öreg Johnt, valamint persze megfelelő szaktudással is rendelkezik ahhoz, hogy cca. 2 hónap alatt élsportolót faragjon abból ez emberől, akit ezidőtájt még a körömlakklemosó közelébe sem engedtek volna a drogériában – ha akkoriban lett volna.
A belfasti William Muldoon még 19. századi szemmel is igen kemény fickónak számított. Egykor rendőrnyomozó volt New Yorkban, tíz éven át maradt veretlen világbajnok görög-római (magyar nyelvben kötöttfogású) birkózásban, egyetlen döntetlen mérkőzése volt, Clarence Whistler ellenében, ami 7 (!) órán át tartott. Az 1800-as években Muldoon elismert erőnléti edzőnek (ha nem is nevesítették ilyen minőségben) számított, többek között Teddy Roosevelt, William Howard Taft, és Harry Houdini is igénybe vették szolgálatait, sőt, később Gene Tunney-val is együtt dolgozott, aki utólag azt mondta róla, hogy mindent, amit az edzésről tud, azt Muldoontól tanulta. A szakembert a mai formájában ismert medicinlabda atyjának is tekintik.
John L. Sullivan egyébként az emlékirataiban úgy nyilatkozott, hogy ha volt ember, akitől ő is tartott, akkor az William Muldoon volt.
A probléma nem volt csekély, amivel Muldoont szembesítették, hiszen Sullivan borzalmas állapotban volt. Pont annyira folytatott élsportolóhoz illő életmódot, mint egy magányos világítótoronyőr, akinek egyetlen barátja Írország legfőbb folyékony exportterméke.
Az ír szakember remek kihívást látott a hedonista ökölvívó megzabolázásában és felkészítésében, embereinek azt mondta, hogy ha Sullivan egészségi állapotát sikerül normalizálni, akkor felkészíti őt, viszont, ha reménytelennek látja a helyzetet, akkor javasolni fogja a meccs lemondását.
Támogatói közölték a változatosság kedvéért teljesen másnaposan fetrengő Sullivannel, hogy az egyetlen esélye a győzelemre, ha William Muldoon készíti fel és teljesen alárendeli magát a tréner akaratának és utasításainak. A világbajnok kapásból visszautasította a lehetőséget, de aztán maga is belátta, hogy nem csak a címének mondhatna búcsút, ha ronggyá verné Kilrain, hanem a hírnevének, a sztár státuszának, az anyagi jólétének és nem egy ünnepelt, mindenki által csodált hős lenne, hanem nevetség tárgya. Ez pedig az ő egójának már tényleg sok lenne.
Mikor először meglátta Sullivant, Muldoon majdnem visszaadta a megbízást. Emlékiratai szerint John L. nagyjából 240 fontot nyomott, tehát igencsak túlsúlyos volt, és minden felesleg a derekán koncentrálódott. Az éjszakázástól és a piálástól kialvatlan volt, néhány másodperc ugrókötelezéstől is úgy fújtatott, mint a gőzmozdony. Emellett, Sullivanben ekkorra már tudatosult, hogy közel a vég és lelkileg is letargikus, depresszív állapotba került.
A nehézsúlyú világbajnok egyébként maga is tisztában volt hedonista életmódjának és alkoholizmusának hatásaival, éppen ezért az edzőtábort egy „tisztítókúrával” kezdte, ami annyit jelentett, hogy hashajtót, illetve különböző hánytatószereket szedett, ami – könnyen beláthatjuk – Sullivan esetén elég magas kockázati faktorral bírt, hiszen rengeteg vizet kihajtott a szervezetből. Azt is vegyük figyelembe, hogy a nagy John L.-nek egy átlagos hétköznapján kis túlzással lajtos kocsival hordták az etilalkoholt, ami nem csekély mértékben dehidratálhatta, a vízfogyasztással viszont hadilábon állt… csoda tehát, hogy egy ilyen „tisztítókúra” után több életjelet adott, mint egy kotyogós kávéfőző.
Muldoon alaposan előkészült Sullivan edzőtáborozására. Első lépésként végigjárta az összes szóba jöhető környékbeli kocsmát és megfenyegette a személyzetet, hogy ne merjék Sullivant kiszolgálni az elkövetkező fél évben, amennyiben az némi frissítőt kérve besurranna hozzájuk.
Aztán az újonnan felépített istállóját is átalakította edzőteremmé, előkészített egy külön területet, ahol a birkózást gyakorolhatták Sullivannel, különböző súlyzókat, medicinlabdákat, és egyéb eszközöket szerzett be, illetőleg szerkesztett a bajnoknak egy külön „lakosztályt”, egy ággyal és éjjeli edénnyel felszerelve, ahova időnként bezárta védencét (a legendák szerint még egy medvecsapda is volt az ajtó előtt), nehogy az kilógjon és valami olyasmit fogyasszon, ami – mondjuk úgy – nem segíti elő a felkészülését. Sullivan szobájában azonban – és ez a pajta helyén levő múzeumban is látható – volt egy titkos odú, ahol a legenda szerint a harcos egy kis barna korsót dugdosott, nyilván könnyen kitaláljuk, hogy vajon mi kotyoghatott benne…
Muldoon egyébként ezen a téren adott Sullivannek némi kegyelmet, hiszen napi maximum öt korsó sört engedélyezett neki, bár ezt is inkább tudományos megfontolásból, nem pedig baráti gesztusból tette.
Akkoriban ugyanis még az ivóvizet nem tudták megfelelően fertőtleníteni, így Sullivan soha nem ihatott hideg vizet a felkészülés alatt, hiszen tartottak tőle, hogy bármilyen olyan baktérium bekerülhet a szervezetébe, ami ledönti a lábáról. A bunyós még zuhanyzáshoz is sós vizet használt, reggel teát ivott, edzés után pedig marhahúslevest fogyasztott. És ezek mellé jött a sör, amit egyrészt hideg víz helyett ihatott Sullivan, másrészt azért, mert Muldoon tudta, hogy egy alkoholistánál kockázatos következményei lehetnek a szesz teljes elvonásának. Egyébként ez kb. az 5%-a volt annak, amit Sullivan normál esetben fogyasztott. Az edző úgy gondolta, egyedül még ő sem elég a világelső kordában tartásához, így maga mellé vette Billy Hillt, egy könnyűsúlyú bokszolót, Sullivan fivérét, Mike-ot, illetve Mike Cleary-t és Jack Barnettet, akik edzőpartnerként működtek közre leginkább.
Muldoon természetesen tisztában volt vele, hogy nem dobhatja egyből a mélyvízbe Sullivant, először vissza kellett rángatnia John L. szervezetét a sírgödör széléről. Feljegyzései szerint az első vasárnap elvitte őt egy közel 20 mérföldes sétára, a környékbeli erdőkön és hegyeken át és ugyan sokszor meg kellett állniuk, a világbajnok erőnléti problémái miatt, ugyanakkor Muldoont megnyugvással töltötte el, hogy Sullivan lábai milyen jól bírták a tempót. Az első napok tehát sétákkal, és labdajátékokkal teltek, a tréner pedig örömmel látta, hogy Sullivan korán lefekszik, nagyon jól alszik és a szín is kezdett visszatérni az arcára.
Ahogy látható, a tréner minden szinten kézben tartotta John L. Sullivan felkészülését és ügyelt rá, hogy a rendet semmi és senki ne zavarhassa meg. Valakinek azonban sikerült mégis bejutni a farmra, egy újságírónőnek, aki szintén nem akárki volt…
A 25 éves Nellie Bly-t minden idők első oknyomozó újságírónőjének tartják, aki 19. századi társadalmi körülmények között képes volt elismertséget kivívni egy olyan szakmában, amit akkor kizárólag férfiak uraltak. Kíséret nélkül 72 nap alatt végigutazta a Földet és ha kellett, tébolyultnak tettette magát csak azért, hogy felvegyék egy elmegyógyintézetbe, amiről leleplező cikket akart írni (ez egyébként sikerült is neki és pokoli 10 napot töltött ott… viszont sikerrel járt, hiszen írása után pedig megreformálták a Blackwell-szigeten működő intézményt és onnantól nem mosták pl. jeges vízzel a magatehetetlen páciensek fejét).
Bly – ahogy az előzőekből sejthetjük – nem ijedt meg Sullivantől sem, levélben kért és kapott lehetőséget a találkozóra. Az újságírónő reggel fél 8 körül ért Belfastba és azonnal sietett is Muldoon farmjára, hogy meg tudja interjúvolni Sullivant.
Elsőként William Muldoon fogadta őt, aki elmondta, hogy éppen egy kétmérföldes sétából tértek vissza Sullivannel. A bunyós pont „bedörzsölés” alatt volt (egy speciális, olajokból és krémekből álló keveréket masszíroztak a bőrébe), de a tréner elszaladt a bajnokért, aki csakhamar megjelent, Nellie Bly pedig először nem hitte el, hogy ő a nagy és utánozhatatlan John L. Sullivan…
Az újságírónő később így írt találkozásukról.
„Mr. Sullivan, szeretnék Önnel kezet fogni.” – mondtam neki, ő erre egy meleg, szívélyes kézfogással válaszolt, meglepően kicsi és puha kezével.
„Mindent szeretnék megtudni Önről, kérem, elsőként mesélje el, mikor szokott reggelente felkelni.” – mondtam neki.
„Nos, reggel 6-kor kelek és egyből jön a bedörzsölés. Aztán Muldoonnal sétálunk egy jó másfél mérföldet, majd visszatérünk. Akkor lezuhanyzok, ismét bedörzsölnek és ruhát is cserélek.” – mesélte.
„Milyen ruhákat visel a sétához? Nehezített öltözetet?”
„Egy nehéz pulóvert hordok, kordbársony öltözetet, nyakig gombolva és kesztyűt is. A séta után pedig átöltözöm, nehogy megfázzak.”
„Megmutatná ezt a nehéz pulóvert?”
Igent válaszolt, elnézést kért és mosollyal az arcán ott hagyott, majd kis idő múlva visszatért, kezében egy ruhadarabbal. Nehéz, kötött pulóver volt, hosszúujjú, álló gallérral. Biztos, hogy jó néhány fontot nyomott.
„Miért hordja ezt és miért sétál ekkorákat benne?”
„Hogy melegítsen, ezáltal veszítsek a zsíromból, és keményítsem az izmaimat. Múlt pénteken hat fontot veszítettem, szombaton hat és felet. 237 fonttal érkeztem ide, most 218 vagyok, de a célom 195 font.”
„Hideg vízben zuhanyzik, ha vége a sétának?”
„Nem, dehogyis. Én ebben nem hiszek, teljesen normális hőmérsékletű vízben szoktam fürödni.”
„Mi az a bedörzsölés?”
„Két férfi csinálja, kámfor, ammónia és alkohol keverékével.”
„Mit szokott étkezni?”
„Semmit, ami zsíros. Reggelire zabkása, ebédre kenyér és hús, vacsorára hideg hús és pirított kenyér. Semmi édesség, vagy krumpli. Ezelőtt rendszeresen dohányoztam, de mióta itt vagyok, nem szívtam semmit. És Mr. Muldoon néha enged nekem egy kis sört is inni.”
„Nem túl kellemes dolog keményen edzeni, igaz?”
„A legrosszabb, amit el tudok képzelni. Az ember inkább bunyózna 12-szer, mint megcsinálna egy edzést, de hát ez van, muszáj. Szóval, reggeli után pihenek egyet. Aztán újra belebújok a nehéz cuccaimba és jön egy 12 mérföldes, két órán át tartó futás és gyaloglás. Általában Mr. Muldoon földjein haladunk, mert azok emelkedős terepen vannak, így még hatékonyabb a dolog. Aztán ha visszajövünk, újra bedörzsölnek, ebéd, majd jöhet a délutáni gyakorlás. Birkózunk, ütöm a zsákot, labdát hajigálok, fabuzogánnyal és súlyzókkal edzek, gyakoroljuk a törzsből való mozgásokat, és így tovább, egészen vacsoráig. Napközben nagyon jó itt lenni, de sötétedés után ez a világ legsivárabb és unalmasabb helye. Akkor sem élnék itt, ha az egész országot nekem ajándékoznák. Egyébként nem is tudok hajnali 5 óránál tovább aludni, Muldoon tehenének hála. Mindig akkor áll neki áriázni, aztán a madarak is bekapcsolódnak a kórusba. Ez a zajongás akárkit felriasztana.”
„Szereti a pénzdíjas verekedést?”
„Nem, már nem. Régen szerettem, körbeutaztam mindent, hogy szórakoztassam a tömegeket, de ez az utolsó meccsem.”
„Miért?”
„Elfáradtam, és meg akarok állapodni. Nem leszek már fiatalabb.”
„Mennyi idős most?”
„1858. október 15-én születtem. Már 19 éves korom óta bunyózom. Hogy hogyan is kezdődött? Volt egy pénzdíjas verekedésem egy emberrel, akit még nem győztek le, nos, nekem sikerült. Aztán elkezdtem járni az országot. Egy csomó pénzt összekerestem, de ma már nincs semmim. Könnyen jött és könnyen ment. De gondoskodtam a szüleimről, ma már nagyon jó körülmények között élnek.”
„Mit fog csinálni, ha befejezi a bokszot?”
„Ha nyerek, akkor egy évig megint utazgatni fogok, bemutató mérkőzéseket vívok, aztán letelepszem. Mindig is az volt az álmom, hogy egy szállodám legyen New Yorkban, szóval, ha minden jól megy, szállodatulajdonosként fogom tölteni az életem hátralevő részét.”
„Mennyi pénzt keresett mégis össze a karriere során?”
„Olyan 500-600 ezer dollárt. 125 ezret kerestem 1883 szeptembere és 1884 májusa között, mikor jártam a vidéket és 1000 dollárban fogadtam, hogy akárkit ki tudok ütni 4 menetben, ami 12 percig tart.”
„Milyen öltözékben lép szorítóba?”
„Térdnadrág, harisnya és cipő, felül viszont semmit nem viselek.”
„Miért nincs felül semmi?”
„Ha van rajtad egy póló, akkor sokkal jobban izzadsz a ringben, és ha átvizesedik a póló, akár ki is hűlhetsz, ami egy bunyóban végzetes lehet. Mitchell ellen is meghűltem, de szerencsére nem tartott sokáig a meccs.”
„Milyen cipője van?”
„Tradicionális szöges cipő, hogy ne csússzak el.”
„Kilrain ellen milyen szabályok szerint fog bokszolni?”
„A londoni szabályrendszerben. Kesztyűk nélkül, a birkózás és a földre vitel is megengedett. Harminc másodpercenként van egy pihenő. A Queensberry szabályok alapján kesztyűt kell viselni, három perc egy menet, utána pihenünk.”
„Őszintén szólva, a kezei elég kicsinek és puhának tűnnek ahhoz képest, hogy profi bunyós.”
„Valóban?” – kérdezte, majd elém tartotta az egyiket, hogy jobban megnézhessem. „Hát, nem tudom, egy haverom szerint olyanok, mint a sonkák.” – mondta nevetve, majd hozzátette: „Kilences kesztyűket hordok.”
„Nézze a felkaromat!” – mondta kisfiús mosollyal, és ráfeszített. Megpróbáltam átérni, de a két kezemmel sem sikerült. Kemény volt, mint a kő.
„Amikor a harcra kerül majd a sor, nem lesz rajtam semmi zsír, sem a fejemen, sem a karjaimon. Mint a csont, olyan kemény leszek. Hogy keményítem-e őket? Naná! Van egy speciális keverékem, kősóból, ecetből, fehér borból és még néhány összetevőből, ezzel szoktam a kezem és az arcom mosni.”
„Fejen, nyakon, mindenhol megüti a másikat, ahol csak éri?”
„Természetesen, az övvonal felett akárhol.” – mondta mosolyogva.
„Nem rossz érzés megütni a másikat?”
„Én nem gondolok erre.” – válaszolt, még mindig mosollyal az arcán.
„Nem sajnálja esetleg a másik felet, amikor megüti?”
„Egyáltalán nem sajnálkozok addig, amíg a meccs tart.”
„És milyen, mikor magát ütik meg erősen?”
„Akkor csak egy dolog érdekel: azonnal visszaadni.”
„Ölt már meg bárkit is verekedés közben?”
„Nem. Egy fickóról tudok, aki gondatlanság miatt meghalt Philadelphiában, bizonyos Walker. Ő a meccs után vesztette életét.”
Nellie Bly leírása alapján könnyen el tudjuk képzelni, milyen volt Muldoon 19. századi edzőterme:
„Az egyik helyiségben a plafonról lelógattak egy rögbilabdát, amelyet Sullivan minden nap kitartóan püföl, és ez nem jelent túl sok jót Kilrain fejére nézve. Egy nehezített labdát is találunk itt, ezzel is tréningeznek minden nap. Olyan súlya van, hogy mikor Muldoon a kezembe adta, majdnem összeestem alatta. Ha felmegyünk a lépcsőkön, egy fehér szőnyeget látunk, amelyen az urak a birkózóelemeket gyakorolják. Az egyik sarokban súlyzókat helyeztek el, a kicsitől a közepesen át az egészen nehezekig, illetve a buzogányok is itt találhatók, valamint egy expander, amit John L. Sullivan napi rendszerességgel használ.
„Nem a pénzkereset miatt csinálom.” – mondta Muldoon arra a kérdésre válaszolva, hogy miért is érte meg neki edzőtáborrá alakítani az otthonát. „Én azt szeretném, ha Mr. Sullivan ismét igazolni tudná a klasszisát a szorítóban. Egy ledőlt bálványt láttam a személyében, és úgy gondoltam, hogy távol kell tartani őt a rossz szokásoktól és akkor ismét formába kerülhet. Sullivan Úr a legfegyelmezettebb ember, akivel valaha találkoztam. Mióta megérkezett, nem kért tőlem sem egy italt, sem cigarettát és mindent betart zokszó nélkül, amit csak mondok neki.”
A feljebb említett, Sullivan által használt eszközök egy része manapság is látható a Nemzetközi Csupaszöklű Hírességek Csarnokának átalakított egykori pajtában, súlyzók, buzogányok, de még egy hordó is, ami egykoron Sullivan zuhanyzójaként funkcionált.
Az étrend a táborozás során néhány, mai szemmel nézve furcsa elvet követett: ebben az időben például nem nagyon adtak friss, nyers gyümölcsöt és zöldséget a sportolóknak, amiatt, amit korábban a hideg víz és a benne levő baktériumok miatt olvashattunk. Az edzők inkább megfőzték a zöldségeket és gyümölcsöket, és nyilván ekkor még nem sejtették, hogy ezzel számos értékes vitamin és tápanyag is távozik.
Sullivan a korabeli leírások szerint állandóan zellert rágcsált, amit Muldoon korlátlan mennyiségben engedélyezett neki, hiszen tele van rostokkal és folyadékkal, energiatartalma viszont csekély.
A Muldoon vezette edzőtábor valóban rászolgált az elnevezésre, hiszen gondoljunk csak bele, a 19. században milyen lehetőségeik voltak az időtöltésre egy úgymond teljesen zárt táborban (ne felejtsük el, a tréner fokozottan ügyelt rá, hogy a kocsmáktól távol tartsa védencét): ehettek, ihattak, beszélgethettek, esetleg újságot olvastak – és természetesen mozoghattak. Ennek megfelelően, a napjaik döntő részét – már csak az unaloműzés miatt is – az edzések tették ki.
Sullivan egyébként a birkózásra ment rá élesben az edzéseken, az ökölvívást másodlagosnak tekintette a felkészülés során. Ez a mai viszonyok között érdekesnek és elképzelhetetlennek tűnhet, azonban akkor még teljesen más volt a bunyósok életmódja, Sullivan is (ahogy feljebb mesélte) ifjú korától kezdve folyamatosan úton volt, bemutatókat, éles meccseket vívott – illetve vélhetően néhány kocsmai szóváltás is befigyelt - így nyilván kevésbé jött ki a rutinból, mint egy mai ökölvívó, aki évente kb. 3 meccset tud vállalni.
Amennyiben napjainkban valaki kovácsolást, vagy favágást illeszt a felkészülésébe, mai nyelvjárás szerint azt mondjuk rá, hogy „oldschool” módszereket alkalmaz és nyilván egy sportolónak is felüdülést okoz, ha ilyen tevékenységeket végezhet, kiszakadva a konditerem egyhangú világából. 130 évvel ezelőtt azonban ezek a tevékenységek és munkák a mindennapok részei voltak, ugyanakkor szívós fizikumot igényeltek. Az említett munkák sokat hozzátettek a sportoló fizikai felkészüléséhez, így Muldoon ezeket a lehetőségeket is kihasználta. Leírva ugyan e sorok írója nem találta, hogy Sullivan kovácsolt volna az 1889-es edzőtáborozása során, de egy fekete-fehér fénykép kering az interneten, amelyen üllő van előtte és kalapács a kezében. Persze, lehet ez akár egy jól beállított fotó is, de vegyük elő a sportág és a 19. század romantikáját és higgyük el Sullivannek és Muldoonnak, hogy ezzel a mára erősen oldschool módszerrel is éltek a minél jobb forma érdekében.
No, de térjünk vissza az események elbeszéléséhez. Muldoon nem akarta magát teljesen elszigetelni és csak Sullivanre áldozni az idejét, így május 19-én maga is részt vett egy birkózó mérkőzésen, amit meg is nyert Tom Cannon ellenében. Ezt követően, május 26-án már Sullivannel együtt érkezett meg Detroitba, hogy itt, illetve Cincinattiben, New Yorkban és Philadelphiában folytatva útjukat bemutató birkózómeccseket produkáljanak a nagyközönségnek, emellett persze folytassák a felkészülést. A detroiti összecsapáson nagyon sokan jelentek meg, éltették Sullivant, az újságok viszont megjegyezték, hogy noha nem festett annyira rosszul, azért lenne még bőven lefaragni a világelső túlsúlyából. John L. egyébként nem teljesített rosszul a nyilvánvalóan sokkal rutinosabb és jobb birkózó Muldoonnal szemben, viszont az állóképessége még szemmel láthatóan nagyon gyatra volt, a tréner pedig tudta, hogy amint visszatérnek, nagyon komolyan meg kell majd gyötörnie védencét.
Annál is inkább, mert a Police Gazette újság, amely Jake Kilrain menedzserének, Richard Foxnak a szócsöve volt, szépen leírta, hogy mi az ellentábor taktikai elképzelése: kifárasztani a rendkívül rossz fizikai állapotban levő Sullivant az első néhány percben, elsősorban birkózni vele (azzal tisztában voltak, hogy ütésváltásokban semmi esélyük nem lenne), majd mikor már alig tudja emelni a karjait, bevinni neki a megfelelő ütéseket és idő előtt elintézni őt. A lap egyébként Muldoont is sikerrel felbosszantotta, hogy hiszen egyszerű, másodvonalbeli birkózónak titulálták őt.
Az edzőtábort egyébként a már feljebb említett Nellie Bly-on kívül egy másik nő – kicsit más célokkal – is meg akarta látogatni, akitől Muldoon alaposan bepánikolt, már nem magától a hölgytől, hanem a – főleg motivációt érintő – kártól, amit Sullivannél okozhatott. Mikor megjött a távirat, hogy Ann Livingstone meg akarja látogatni Sullivant, Muldoon természetesen azonnal visszaüzent a nőnek, hogy ezt felejtse el, a bunyós korábbi szeretőjét viszont pont nem érdekelte, hogy az edző mit akar megtiltani neki és mit nem. Livingstone minden tiltás ellenére megérkezett, viszont a baj közel sem lett akkorra, mint amit Muldoon sejteni vélt, ugyanis a világbajnok nem szentelt különösebb figyelmet szeretőjének, aki – miután nem engedték benézni a szuszpenzor mögé – sértődötten továbbállt…
Ezt követően kezdetét vette az igazi kiképzés, futás, úszás, birkózás, ökölvívás, dolgoztak a medicinlabdával, a gyorslabdával, a nehézzsákkal, illetve a buzogányokkal és súlyzókkal is. Muldoon ismerte Sullivan stílusát és tudta, hogy korábban az ereje mellett a gyorsaságával tudta nyerni a mérkőzéseit, ezért minden nap többször nyújtották a bajnok izmait.
Akárhogy is próbálta, Muldoon nem tudta teljességgel izolálni Sullivant, aki időnként be-betévedt Belfastba. Az egyik ilyen alkalommal meghívta néhány újdonsült barátját, hogy nézzék végig a péntek esti edzését. A világbajnok önbizalma ekkorra már kezdte ismét az egeket verdesni és szeretett volna néhány hódolót, és hajbókolót szerezni magának. Edzője azonban csapdát állított neki és az egyik legkeményebb edzést vezényelte le, a végletekig hajtva Johnt, aki természetesen nem akart beégni a cimborái előtt, így, ha fokcsikorgatva és könnyezve is, de megtette, amire Muldoon utasította.
Egy másik haver, bizonyos Martin Laux sajnos sokkal rosszabbul járt: úgy gondolta, hogy követi a nehézsúlyú világbajnokot az úszóedzésére és maga is elmerült a folyóban. Azonban nem ismerte annyira a folyam viselkedését, mint Muldoonék és a sodrás magával vitte. Sullivan és edzője utánaeredtek a vízben, először úszva, majd egy csónakról keresték őt, de hiába – Laux élettelen testére mérföldekkel lejjebb bukkantak csak rá.
Sullivan súlya teljesen rendben volt, sőt, egy nap 195 fontra is lement, amelyre 8 éve nem volt példa. Muldoon ezt már soknak találta és úgy gondolta, hogy célszerűbb 200 fontra belőni az ökölvívó tömegét, hiszen Sullivan ezzel együtt is sokkal jobb formában volt, mint hosszú évek óta bármikor.
Az edzőtábor következő vendége Ban Johnson volt, akit Muldoon direkt arra választott ki, hogy megírja a fejleményeket Sullivan haladásáról és természetesen elbizonytalanítsa vele az ellentábort. A sajtós fél 10-kor érkezett Muldoon birtokára és döbbenten tapasztalta, hogy Sullivan akkor már négy órája ébren volt és a reggeli kétmérföldes sétáját is végigcsinálta. Johnson saját szemével is megbizonyosodott arról, amiről előzőleg csak mendemondákat hallott, vagyis, hogy John L. Sullivan nagyjából egy középkori lovag páncéljának megfelelő öltözetben csinálja végig a szokásos hegyi túrákat, amelyet nem ritkán futással is kombináltak. Először is, egy hatalmas törölközőt tekertek a bajnok dereka köré, majd jött egy széles bőröv, egy flaneling, és rá még két nehéz pulóver. Nadrág, nehezített cipők egészítették ki Sullivan öltözetét, majd még egy sapkát is húztak a fejébe. Johnson úgy vélte, úgy 5-10 font plusz súly került így az ökölvívóra.
10 óra körül ebben az öltözetben indult el Sullivan és csapata a 12-14 mérföldes hegyi túrára, ők nemes egyszerűséggel csak annyit mondtak Johnsonnak, hogy a messzi magaslatra tartanak. Az újságíró csatlakozott hozzájuk, és hamarosan meglátta a kihívást jelentő hegyoldalt, ami gyakorlatilag függőlegesen ácsingózott előttük. Húsz perces mászás után elértek egy erdei ösvényt, amin még két mérföldet haladtak előre, mire egy háznál Muldoon pihenőt vezényelt. Forrásvizet ittak, majd Sullivan segített megnyírni a gazda egyik birkáját. A visszafele úton, az utolsó mérföldet Sullivan és Muldoon szokás szerint, egymással versengve tette meg. Ebéd, és némi szieszta után egy óra folyami úszás következett a Genessee-ben, Sullivan pedig ezt követően kifeküdt a vízpartra és hagyta, hogy a nap sugarai szárítgassák. Az időjárás megfelelő volt ahhoz, hogy Muldoon kültéri edzést vezényeljen tanítványának, Johnson pedig döbbenten tapasztalta, hogy mind a tréner, mind a másik két edzőpartner milyen szinten kikészül Sullivan ellenében, mikor felváltva dobálják neki oda-vissza a medicinlabdát. Tízszer száz passzolást csináltak meg, félperces pihenőkkel, majd következett némi zsákolás, ezt követően Sullivan lezuhanyzott sós vízzel, majd sor került a szokásos bedörzsölésre is. A bajnok korán, fél kilenckor nyugovóra is tért. Johnson, mielőtt június 24-én távozott volna az edzőtáborból, elbeszélgetett Muldoonnal és Sullivannel is, akik természetesen kizárólag a győzelemben hittek, más forgatókönyv eszükbe sem jutott.
A csapat július 1-én kelt útra, előtte június 28-án egy riporter szintén megleste Sullivant, aki éppen úszott a folyóban és utána a Cuba Patrior hasábjain egy csúcsformában, ereje teljében levő bajnokról írt, aki látszólag kicsattan az erőtől és egészségtől, ugyanakkor súlyfelesleg sincs rajta.
Na, de ha már ennyit elemezgettük Sullivant, nézzük kicsit, mit írtak le annak idején Jake Kilrain felkészüléséről. A dolgok ebben a táborban sem sikerültek zűrmentesen, hiszen Kilrain állítólag övsömörtől szenvedett, gyógyszereket kellett szednie és még egy kisebb műtétet is végrehajtottak rajta. A csapatát ez nem zavarta, Charley Mitchell pedig ráadásul azt is kitalálta, hogy Kilraint le kell fogyasztani, kb. 180 fontra. Ezen mindenki – maga Jake is – ledöbbent, hiszen köztudott volt, hogy a bunyós egyetlen esélye a birkózás, de mégis mit tud kezdeni egy olyan emberrel szemben a közelharcban, aki 20 fonttal nehezebb és nem mellesleg fizikálisan jóval erősebb is nála. Aki látta Kilraint tréningezni, egy vékony, sápadt és aszott emberről cikkezett, aki erősen túledzettnek tűnt. Jake helyzetét az sem könnyítette, hogy a mérkőzésre való utazás egy rémálom lett a számára. A vonata először is, vihar miatt késett, így nem érte el a csatlakozását Cincinattiben – ahol nem mellesleg nagyon szerették Sullivant. Jake itt töltötte az éjszakát, másnap az újságok pedig már arról cikkeztek, hogy éjjel tivornyázott, és másnaposan bolyongott a városban. Kilrainnek ez sem esett jól, de az még fájóbb volt, hogy nem gondoskodtak megfelelően az élelemről számára a vonaton, így kb. egy teljes napot evés nélkül töltött, két nappal a meccs előtt. Mikor végre beesett egy étterembe, befalt egy csirkét és mindezt három pohár pezsgővel öblítette le.
A Sullivan csapat – azaz Muldoon – viszont mindent pontosan megtervezett, John étkezései, és az edzései, a meccsre való utazás során is, abszolút a helyükön voltak.
Muldoon szigora és edzésmódszerei végül sikerre vezettek: Sullivan tökéletes fizikai állapotban lépett szorítóba minden idők utolsó pusztakezes nehézsúlyú világbajnoki címmérkőzésén, 1889. július 8-án, Richburgben. 207 fontot nyomott, Kilrain valamivel több, mint 180 fontjával szemben. A világbajnoknak szüksége is volt a megfelelő állóképességre, hiszen a 2 órán és 15 percen át tartó összecsapást a tűző napon, óriási forróságban vívta meg Jake Kilrainnel, akit a körülményeknél csak Sullivan ereje, tudása és kíméletlen ütései viseltek meg jobban, és a 75. menet végén már abszolút életveszélyes állapotban volt, mire a csapata feladta az ütközetet.
Sullivan soha többé nem tért vissza Muldoon istállójába (aki egyébként 1900-ban ugyanott megalapított „Egészségfarmját”), viszont újrakezdte élvhajhász életmódját, ismét fürdött az alkoholban, így kódolva volt a veresége a 3 évvel későbbi, Jim Corbett elleni mérkőzésen. De ez már egy másik történet…
A két fél a nagy meccs után kb. egy évvel összeveszett és a sajtó hasábjain üzengetett egymásnak. Sullivan hazudozónak, erőszakos fráternek kiáltotta ki Muldoont, aki viszont tételesen cáfolta Johnt, és elmesélte, hogy 5.000 dollárt akart neki adni, ha felkészíti Peter Jackson ellen. Az ellenségeskedés eljutott odáig, hogy Muldoon felajánlotta szolgálatait Kilrainnek egy visszavágó tekintetében és kijelentette, hogy Jake hamarabb győzne egy újabb összecsapáson, mint ahogy egykori tanítványának sikerült. A tréner egyébiránt azt is belebegtette, hogy szerinte Sullivan jó érzékkel el fogja kerülni Peter Jacksont – ami igaz is lett.
William Muldoon páratlan karriert futott be edzőként, 1921 és 1924 között pedig a New Yorki Ökölvívó Szövetség elnöki tisztét töltötte be. 1928-ban, még életében, egy életrajzi könyv is megjelent róla, amelynek előszavát nem más, mint a legendás Jack Dempsey írta meg. 1931-ben Muldoonnál rákot diagnosztizáltak orvosai, aki ezt követően még két évig élt úgy, hogy sokáig nem is informálták őt a betegségéről. A legendás birkózó és edző 81 éves korában, 1933-ban halt meg, síremléke Valhallában, New Yorkban található. William Muldoont 1996-ban iktatták be a Nemzetközi Ökölvívó Hírességek Csarnokába, majd 2004-ben a Hivatásos Birkózók Hírességek Csarnokában és Múzeumában is helyet kapott.
Muldoon műhelye és módszerei – nem hangsúlyozható elégszer, hogy 1889-ben dolgozott együtt Sullivannel – messze meghaladták a korukat, és megfelelő tudománnyal, szigorral, valamint következetességgel néhány hónap alatt újra élsportolót csináltak egy züllött alkoholistából, akiben szintén megvolt az elszántság és a vasakarat ahhoz, hogy félredobja a poharat és így azzá a halhatatlan legendává váljon, aki a John L. Sullivan név említésekor eszébe jut bárkinek, aki valaha kicsit mélyebben beleásta magát a boksztörténelembe.
2021. október 21. - Baranyai Gergely (greg)
