Háború a ringben: Ami sokkal több volt, mint egy bokszmeccs - 2. rész

A harmincas években a világ a gazdasági bizonytalanság és a romlás szélén állt. Az akkori uralkodó társadalmi rendszerek Európában és az Egyesült Államokban csúnya kudarcot vallottak, és kinyitották az ajtót a radikális vagy drámai intézkedésekre. Oroszországban Sztálin megszilárdította fojtogató erejét a kommunista államon programok, tisztogatások és ötéves tervek sorozatával, ami milliók életébe kerül. Olaszországban Mussolini szigorú fasiszta állapota uralkodott. Németországban Hitler Nemzeti Szocialista Pártja emelkedett, amelynek célja népirtás és globális hódítás volt. Spanyolországban keserves polgárháború zajlott, majd ért véget Franco és a fasiszta párt győzelmével. Amerikában is a társadalmi rend az összeomlás szélén állt, a nagy gazdasági világválság megbénította a nemzetet. Az amerikaiak a sportban a megkönnyebbülést keresték a mindennapi élet nehézségei alól.

A színpad készen állt a Louis-Schmeling visszavágóhoz. Mint kiderült, a visszavágó sokkal több lesz, mint figyelem elterelés a bajokról, és Louis esélye, hogy visszavágjon legyőzőjének. Ez volt az évszázad harca, ami nemzetközi politikai jelentőségű esemény. Adolf Hitler kiterjesztette a nácizmus rosszindulatú daganatait Európára, és újabb világháborúval fenyegetett. Az árja fölényről szóló tanításaiba Schmeling akaratlanul is belekeveredett, akinek kötelessége elmenni Amerikába, hogy haza vigye a bajnoki övet Németországba. Az újságok megragadták a küzdelem faji-politikai nézőpontját, és az amerikai közvélemény szinte egyformán támogatta az alázatos bajnok, Joe Louis-t. A helyzet iróniája volt, hogy a színesbőrű Louis képviselte az Egyesült Államokat a szegregáció egy olyan korszakában, amelyben megtagadták tőlük a szavazati jogot, délen és másutt, virtuálisan még mindig elnézték a gazdasági rabszolgaságot. Nem beszélve arról, hogy még évtizedekkel később is a feketék nem mehettek be bizonyos helyekre, vagy külön hely volt számukra kijelölve a buszon. De ennek ellenére "most" az ország fehér lakosságának a nagy többsége is, Louis-ra a sajátjaként tekintett, mert ekkorra már elég sokan rühellték a nácikat Amerikában. Ez volt az első alkalom, hogy sok fehér amerikai nyíltan szurkolt egy feketének egy fehér ellenféllel szemben, és ez volt az első alkalom, hogy sokan egy feketét egyszerűen amerikaiként emlegettek. Ez a demokrácia és totalitarizmus, a jó és a rossz összecsapása volt.

1937 szeptemberében, mindössze három hónappal azután, hogy a barna bombázó megszerezte a címet Braddocktól, a Louis-Schmeling visszavágó megkötésre került. A visszavágóra 1938. június 22-én kerül sor. Max a bevétel 20 százalékát keresné, ami a becslések szerint 200 ezer dollár - a felét, mint amennyit Louisnak ígértek. - Nem bánom, hogy engedményeket teszek, amíg biztos vagyok benne, hogy meg lesz az esélyem megnyerni a címet - mondta Schmeling a sajtónak. - Én is üzletember vagyok, de a pénz ebben az esetben másodlagos.
Mire aláírta a szerződést, az első mérkőzéshez képest teljesen más politikai szelek fújtak Amerikában. Németországból hatalmas politikai tornádó tört ki. Az amerikai újságok erőteljes címsorokban üvöltöttek a náci zsarnokság terjeszkedéséről.

A ZSIDÓK ELTŰNTEK A FORRONGÓ BÉCS UTCÁIRÓL -Chicagó Daily Tribune

5.000.000 ZSIDÓ FIGYELMEZTET, AKIK ELHAGYJÁK AUSZTRIÁT - Boston Globe

HITLER ÚJRA LECSAP  - New York Times

AUSZTRIÁBAN MEGKEZDŐDÖTT AZ ANTISZEMITA KAMPÁNY  - Los Angeles Times

A politikától mentes küzdelem merő fantázia volt. Abban a pillanatban, ahogy kihirdették mérkőzést, Joe Louis és Max Schmeling a bokszolók, "eltűntek". Helyüket két szimbólum vette át. 1938 tavaszán, amikor Max Schmeling megérkezett New Yorkba, hogy felkészüljön a mérkőzésre, ő volt az első számú közellenség. Max Schmeling pedig soha nem volt náci, azonban az óceán túloldalán, sokan velük azonosították. És ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a náci propaganda gépezet az ő személyét is erőteljesen felhasználta, hogy bizonyítsa az árja ember felsőbbrendűségét, illetve ahogy láthatjuk, még ha „csak kényszerből is”, de összejárt magas rangú nácikkal.

Schmeling érkezése

Május 9-én az SS Bremen óceánjáró New Yorkban kötött ki egy hatnapos transz-atlanti átkelést követően. Max Schmeling rajta volt, de a felesége és az anyja nem. Goebbels megtiltotta nekik, hogy elkísérjék őt, hogy ezzel biztosítsák, hogy visszatér Németországba, és ne próbálja meg felvenni az amerikai állampolgárságot, ha néhány barátja erre sürgetné. Schmeling sosem tette volna, mert büszke német, de ez nem jelenti azt, hogy náci is.

A hangulat New Yorkban megváltozott az alatt a két év alatt, amióta megverte Joe Louis-t. Már a rakparton ellenséges fogadtatás várt rá. Természetesen kérdezték az ökölvívással kapcsolatban, de sok más kérdést is kapott például Hitlerről, faji viszonyokról, arról, hogy a mesterfaj képviselőjének tartja-e magát... A rakparton több száz ember gúnyolódott és sértéseket kiabáltak. Az egyik transzparens arra buzdította Schmelinget, hogy menjen haza, a másik a mérkőzés bojkottálását követelte.

NE HAGYJUK, HOGY MAX SCHMELING AMERIKAI PÉNZT VIGYEN A NÁCI NÉMETORSZÁGBA

vagy:

MAX SCHMELING - A NÁCI NÉMETORSZÁG ÁLLAMPOLGÁRA

Schmeling kerülőúton ment a szállodájába, de így is több demonstrálóval konfrontálódott. Amikor elhagyta a szállodát sértésekkel és gúnyos náci köszöntőkkel találkozott. Most már megértette, hogy mennyire politikai lett ez a mérkőzés.
Teljesen természetes volt, hogy Hitler európai fellépésével az amerikai újságírók felerősítették a mérkőzés politikai következményeit. A harc hamar túl is nőtte magát sokkal többé, mint két profi bokszoló közötti küzdelem. Demokrácia lett a fasizmus ellen. Roosevelt ment Hitler ellen. Ha szinte bármilyen amerikait megkérdeztél volna, halhattad volna, hogy Joe Louis magával a führerrel találkozik. William Jones a Baltimore's Afro-American riportere így számolt be erről: Nem csak Németországban magas a politikai feszültség, de Franciaországban és Csehszlovákiában is, ahol nagyon reménykednek, hogy Louis nyer. Még soha a történelemben profi bokszmeccs, de valószínűleg semmilyen más sportesemény sem, nem játszott akkora szerepet a sportpályán kívül a világ ügyeiben, mint a Louis-Schmeling visszavágó viadal.

Joe Louis így emlékezett: - Ebben az időben tökéletesnek éreztem magam. Végre én voltam az a harcigép, amit Chappie megígért nekem. Schmeling sem állt rosszul. Januárban Ben Foord mellett döntött, áprilisban pedig Steve Dudast ütötte ki öt menetben. Mindkét küzdelme a németországi Hamburgban volt.
Abból, amit összeszedegethettem, az újságokat olvasva és az emberek beszélgetéseit hallgatva, az egész világ ezt a mérkőzést akarta látni, köztem és Schmeling között.

Németország szétszakította Európát, és egyre többet hallottunk a zsidók koncentrációs táborairól. Sok amerikainak volt családja Európában, és féltették az életüket. Schmeling képviselt mindent, amit az amerikaiak nem szerettek és azt akarták, hogy megverjék, és hogy jól megverjék. Most itt voltam a fekete ember. Teher volt, hogy egész Amerikát képviselem. Azt mondják, hogy a faji viszonyok sok változásáért én voltam a felelős Amerikában. Feketék-fehérek a mérkőzéseimről beszéltek, és úgy beszéltek rólam, mint emberről. Úgy vélem, úgy látszott, hogy jó vagyok nekik. A fehér amerikaiak, még akkor is, ha néhányan délen még mindig lincseltek feketéket, tőlem függtek, hogy kiüssem Németországot.

Ekkoriban el kellett mennem vacsorázni Washingtonba, mivel egy személyes meghívást kaptam, magától az Egyesült Államok elnökétől, Franklin D. Roosevelttől. Privát kocsit küldött értem, és a Fehér házban találkoztam vele. Megtapogatta a karomat, és azt mondta: - Joe, ezektől az izmoktól függ Amerika. Elmondhatom, izgalmas volt. Most még inkább tudtam, hogy Schmelinget jól el kell kapnom. Volt saját személyes okom, és az egész átkozott ország tőlem függött.

Mike Jacobs promóter meglátogatta a bajnokot és azt mondta neki, hogy ha nem nyeri meg ezt a küzdelmet, akkor a karrierjének vége lehet, és az övének is: - Öld meg azt a trógert, és ne csinálj belőlem seggfejt. - Ne aggódj semmit. Nem megyek vissza a Fordhoz dolgozni, és te sem fogsz visszamenni limonádés koktélt árulni a State Island-i kompra - válaszolta Louis.

Joe Louis mindezekkel együtt elindult az Indiana-i West baden Springsbe, hogy egy hétig felkészüljön az edzésre. Durva favágások és futások, az alvás és az étkezési szokások felállítása. Aztán a Pompton Lakesbe került sor az igazi edzésre, májustól az edzőtáborban. A csapat gyarapodott. Seamon, Blackburn asszisztense felállította a sparringpartnereket. Freddie Wilson, John Henry Lewis (félnehézsúlyú világbajnok) egykori trénere is segített. A menedzsere, és a szakácsa is készen állt az indulásra.

A hét folyamán újságíró rajok jelentek meg, tudósítva a bajnok felkészüléséről, edzéséről, illetve bármiről. A hétvégén több ezer rajongó, híresség és kíváncsiskodó érkezett Kalifornián, Texason át Floridáig, az országból mindenhonnan  -, 1. 10 dollárt fizetve azért, hogy nézzék Joe formába kerülését. Amikor már nem maradt hely, férfiak és nők ültek a fákon, az autók tetején, a kerítésen és a közeli háztetőkön. Óriási tömegek voltak a Pompton-taváknál, köztük egy nap a megdöbbentő kilencezer ember, ami valószínűleg a valaha volt legnagyobb néző szám, ahol összegyűltek megnézni, hogy egy bokszoló edz. Még akkor is, amikor Louisnak pihenőnapja volt, az emberek csak azért jöttek, hogy láthassák őt. A bajnok beváltani látszott a hozzáfűzött reményeket. A sparringokon emberfeletti precizitással küldte le ellenfeleit. És amikor sétált a területen, két zsaru és egy testőr mellett, ugyanazt az isteni tulajdonságot mutatta, mint ami a ringben sugárzott róla.

Babe Ruth meglátogatta. Így tett Jesse Owens is. Joe DiMaggio, Duke Ellington és Bill Robinson is eljött... mindannyian elmondták Joe-nak ugyanazt: - Meg kell verni ezt a fickót. Az edzőtáborban a világbajnok Henry Armstrong is részt vett, segítve a felkészülést. Felfrissítő tanfolyamot tartott neki a gyors kezdés és a csapott horgokról. Még Dempsey is, akinek tetszett Schmeling és leírta Louist az 1936-os meccsük után, majdnem úgy látogatta meg, mintha hazafias kötelessége lenne. Titokban ellátogatott Pompton Lakes-hez és elmondta Louisnak, hogy hogyan lehet könnyebben "elgurulni" az ütések elől.

- Ha úgy harcolsz ellene, mint legutóbb, és ahogy ma bokszoltál, megint meg leszel verve - dorgálta Dempsey, miután visszatért hozzá. Ezután levette a kabátját. - Menj be - utasította. - Na gyere! Mozogj! Hajolj! ...Gördülj!...Ne várj! Kezdj ütni! Louis bizonyára hülyén érezte magát - mondta Dempsey - de nem bánta, csak segíteni próbált neki.
Gene Tunney is a tábor körül csellengett. Ahogy a Mirror beszámolt róla, Tunney meglátogatta Louis-t Lafayetteville-ben, szintén kéretlenül és nagy titokban. Együtt nézték a Schmeling mérkőzés filmjeit, Tunney rámutatott Louis hibáira és Schmeling hibáira. Aztán ő is felhajtotta az ingujját, és beszélt neki technikáról, mindezt azért, hogy segítsen az Egyesült Államokban tartani a koronát. Tunney néhány hónappal korábban megdicsérte Schmelinget a "valaha látott legnagyobb jobb kézért" és kijelentette, hogy megverheti Louis-t. Tunney aztán nevetségesnek nevezte a történetet, és ragaszkodott a semlegességéhez.



Schmeling a Hamilton megyei Speculator-ban készült. Talán a körülötte lévő viharok miatt Schmeling annál inkább értékelni kezdte Speculator-t. Tetszett neki a hűvössége és az alacsony páratartalom, valamint a nyugalom, 250 mérföldre New Yorktól és 60 mérföldre a legközelebbi vasútállomástól. A nyaralóból nyíló kilátás a kristályos alpesi tó túloldalán húzódó hegyekre, ami a pomerániai birtokára emlékeztette. Csak a promoter Mike Jacobs volt elégedetlen ezzel a hellyel, mert túl messze volt New Yorktól és a New York-i újságíróktól, akik tudósítottak a felek felkészüléseiről. Schmeling gyorsan belekezdett szokásos rutinjába. Futás és gyaloglás. Aztán jöttek a sparring meccsek a szabadtéri ringben. Schmeling menedzsere Joe Jacobs, bemutatta a különböző ellenfeleket. Általában gyengébbek voltak Louis sparring partnereinél, de a takarékos Schmeling nem is fizetett nekik annyit, és Maxnak amúgy sem volt sok minden tanulnivalója tőlük. A fordulók között Schmeling pózolt a kameráknak. Később zsákolt, árnyékbokszolt, ugrálókötelezett és trükköket hajtott végre. Az egyik tömeggyönyörködtető a precíziós ütés volt, amely leverte a hamut Jacobs menedzser szájában lévő szivarjáról. Egy vasárnap ötezer ember jelent meg. Egy másik alkalommal Syracuse, Utica, Albany és Rochester polgármesterei jöttek el.

Schmeling ritkán nézett szembe a faji kérdésekkel, és amikor igen, akkor is békéltető volt. De június elején szokatlanul nyersen beszélt az egyik riporterrel. - Az ökölvívás fekete dinasztiájának véget kell vetni - mondta a Chicago Americannak. Ő teszi a dolgát nehézsúlyban – mondta -, de más súlycsoportok fehéreinek is követniük kellene ezt a példát. A mainstream sajtóban senki nem kapta fel Schmeling megjegyzéseit, a fehér újságok elrejtik Schmeling rasszizmusát, írta egy dühös fekete rovatvezető, mert a faji elképzelései ugyanaz, mint Hitleré. Schmeling politikája felmerült a Chicago Times látogatása során. Ne tévesszen meg, Max Schmeling a führer legnagyobb hírvivője - írta a riporter.

A Schmeling házát őrző helyi rendőrnek több baja volt az ittas amerikai újságírókkal, mint a náciellenes szabotőrökkel. Schmeling korábban a hőt okolta a Max Baer elleni vereségéért, de Németországban úgy gondolták, hogy más okok is voltak, mint a ringben kapott ütések, amiért Max Baer legyőzte Schmelinget. Senkit, még Machon edzőt sem engedték be Schmeling konyhájára, nehogy valamit belekeverjenek a kajájába. A megbízható német szakács vásárolta meg és készítette el az összes ételt.

Június 18-án, szombaton már csak öt nap volt vissza a visszavágóig. A Detroitiak egy induló partit rendeztek Dorothy Darby számára, aki talán az egyetlen fekete nő volt a világon, aki pilótaengedéllyel rendelkezett a Pompton-tavak felé. A rakomány tartalmazott egy Louis-t támogató petíciót 100 ezer aláírással, valamint Michigan kormányzójának, Detroit polgármesterének és Louis édesanyjának a leveleit. - Nyerjen a legjobb ember, mert te vagy a legjobb - írta. Louis állítólag bedugta az ingzsebébe, és újra és újra elolvasta. Ugyanezen a napon ismét négyezren zsúfolódtak össze a nézők. Délután Louis a testőrével és Blacburnnel együtt, egy időre elhagyta a tábort, remélve, hogy a tömeg szétoszlik. De amikor néhány órával később visszatértek, ezer ember még mindig várta.
Louis olyan éles volt vasárnap, hogy Blackburn edző pihenőt adott neki. Azon a reggelen, amíg háromszáz munkás elkezdte összeszerelni a ringet, és több ezer ülést helyeztek el a Yankee stadion gyepén, Louis csak egy kis futást végzett. Schmeling táborában is hatalmas tömeg nézte, ahogy befejezte a felkészülést.

Joe Louis: - Chappie-nél a sparring partnereim kemény jobb kezeseket dobtak rám. Biztos akart benne lenni, hogy ne szívjam be Schmeling jobbosát. Én meg csak szparringolta és szparringoltam a partnereimmel, miközben folyamatosan dobták a jobbokat. Így könnyen blokkolhattam őket. Közben mindenféle baromság zajlott. Néhány bundista ácsorgott. El tudod hinni, hogy ezek a fehér amerikaiak egyetértettek azzal, amit hitler csinál? A Bundnak volt egy tábora a Speculatornál, New Yorkban, és nap mint nap jöttek a táboromba horogkeresztekkel a karjukon. Nézték ahogy edzek és nevettek mint a hülyék. Értettem ezt az egész politikai beállítást, tudtam mit akarnak, de tudtam mit kell tennem. Hallottam Schmeling táboráról is. Értettem, hogy az edzője, Max Machon, különösen a nyilvános edzések után peckesen náci egyenruhában téblábolt. A lapok azt írták, hogy Max arról kiabál, hogy egy felsőbbrendű faj tagja, és sértegeti a fajtámat. De Max soha nem mondott nekem ilyen szart. Nos, azt hiszem, hogy minden sportíró az edzőtáboromban, vagy Schmelingében, mindenféle kérdéseket tettek fel. Nekem minden baromságot. Meg kell értsd, hogyan éreztem magam ebben az időben. Tudtam, hogy a testem kiváló állapotban van. Tudtam, nem gondoltam, tudtam, hogy meg fogom verni Schmelinget. Az elme ereje hatalmas dolog. A lábujjam hegyétől a fejem tetején lévő utolsó hajszálig magabiztos voltam. Emlékszem, az edzőtábor vége előtti este, a jó barátom és egy rohadt jó sportíró, a New York-i Jimmy Cannon azt mondta: - Megfogadom a kiütést hat menetben. Feltartottam az egyik ujjam, és azt mondtam: - Egyben megy.

Louis-t a testőre, Carl Nelson kilenckor ébresztette a mérkőzés reggelén. Egy órával később Nelson vitte őt, John Roxborough-t, Julian Black-et és Blackburn edzőt, három állami rendőr kíséretében a New York Állam Atlétikai bizottság hivatalos mérlegelési helyére. Érdeklődők tömege és bámészkodók csatlakoztak a riporterekhez. A bajnok napszemüveget viselt, világos öltönyt nyakkendő nélkül, és fehér kalapot fekete szalaggal. Odabent Louis boksznadrágra vetkőzött, Schmelinget már előkészültten találta. Udavarias bólintást váltottak, szó nélkül, de a fényképek, amely az eseményről készültek, némileg mutatták a bajnok ellenérzését a német irányába, akit merev, jeges tekintettel bámult. Louis alatt 90,2 kilót mutatott a mérleg, Schmeling majd három kilóval könnyebb, 87 és fél.
Délután Louis, miután pihent a barátjánál, Freddie Wilson lakásában, evett egy salátát és egy steaket, majd sétált egyet a Harlem folyó partján Blackburnnel és Wilsonnal.
- Hogy érzed magad Joe? - kérdezte Wilson
- Félek.
- Félsz?
- Igen, attól tartok, hogy megölhetem Schmelinget ma este.
Aznap este, amikor Louis kísérete a Yankee stadion felé közeledett -, mindenhol zsaruk voltak, ahová csak nézett - emlékezett Joe. - Amikor a stadionhoz értünk, alig lehetett bejutni. Miközben felmentünk, nem nagyon nevettük. Senki nem viccelt. Ez egy fontos küzdelem volt.
Elképesztő, hogy mennyi minden forgott kockán, és mégis, Louis annyira ellazult, hogy két órát aludt bent az öltözőjében. Az arénán kívül az Anti-Náci Liga tagjai szórólapokat terjesztettek a német áruk bojkottjára buzdítva. A kommunisták cédulákat osztogattak, kérve a jelenlévőket, hogy háromszoros éljenzést adjanak Louisnak és fütyüljék ki Schmelinget.

Louis-t nem nyugtalanította a közelgő összecsapás feszültsége. Amikor egy újságíró megkérdezte, hogy a hüvös esti levegő a Yankee Stadionban zavarhatja-e a harcosokat, Louis halálos nyugalommal azt mondta: - Nem, mindketten kesztyűt fogunk viselni. Ő és Schmeling közel 75 ezer néző előtt léptek fel, akik majdnem egymillió dollárt fizettek a kapuknál. A mérkőzésre szóló jegyek azonnal elfogytak. Egy jegy 30 dolláros áron került eladásra, amely akkoriban sok munkavállaló egy havi fizetését jelentette, de később ezeket a jegyeket már 100-110, a ring mellé pedig 200 dollárért árulták. Ha Joe Louis nyugodtan és összeszedetten lépett be a ringbe, akkor ugyanez nem mondható el Max Schmelingről. Egyes források szerint, a náci főnökök rossz híreket közöltek a mérkőzés előtt Schmeling öltözőjében: A felesége Anny Ondra színésznőt védő őrizet alá helyezte a rettegett SS, illetve egy különleges küldött érkezett, hogy átadjon egy fontos üzenetet Hitlertől: A führer sok sikert kíván és győzelmet „remél”,  az árja felsőbbrendűség szimbólumaként! Bár maga Schmeling nem említi ezeket a körülményeket az önéletrajzában, talán csak nem akart utólag kifogásokat keresni, de ha így volt, ha nem, nem csoda, hogy Schmeling gépiesnek tűnt a bokszolók bemutatása során. Míg sok New York-i sportíró ezt a Louis-tól való mélységes félelemnek tulajdonította, úgy tűnik, hogy Schmelingnek sokkal több minden járt a fejében, hiszen meglehetősen ellenséges volt a környezet.

1938. június 22., Yankee Stadion, Bronx, New York, a Joe Louis VS. Max Schmeling visszavágó

Blackburn kilenc órakor felkeltette a bajnokot, és megkezdte a keze bandázsolásának a rituáléját, ügyelve arra, hogy a kötések elég szorosak legyenek, kőkemény öklöt formázva, de azért elég hely legyen neki hajlítani az ujjait. Mike Jacobs is beugrott az öltözőbe és azt mondta: - Joe, mondtam ezeknek az embereknek, hogy ki fogod ütni a németet. Ne csinálj balekot belőlem és üsd ki gyorsan. - Chappie miközben bandázsolta a kezeimet, azt mondtam: - Három menetben, Chappie, ha nem ütöttem ki Schmelinget, jobb ha bejössz és elkapsz, mert aztán kész vagyok - emlékezett Louis. - Nem lesz semmi baj. Mehetsz tizenötöt is - válaszolta Blackburn.
- Nem áll szándékomban lépkedni, mindent felteszek egy lapra - válaszolta Louis.

A barna bombázó általában tíz percet árnyékbokszolt a mérkőzései előtt, de ezúttal fél órát töltött azzal, hogy jabekkel, horgokkal szórja meg a képzeletbeli ellenfél alakját, amíg el nem jött az ideje, hogy felvegyen egy flanel köpenyt, hogy melegen tartsa a testét, és a látvány kedvéért még rá a kék selyemköpenyét. Aztán egyenruhás rendőrök vették körül Joe-t és csapatát, majd hatalmas éljenzés közepette kiléptek az arénába.
A másik öltözőben Schmeling idegesnek és magányosnak érezte magát.
Schmeling így emlékezett: - Néhány nappal korábban a Bokszbizottság Joe Jacobst (aki egyébként magyar származású zsidó volt és Schmeling menedzsere) alkalmatlannak nyilvánította, hogy a sarkamban dolgozzon. (Egy másik bunyósával, Tony Galentóval csináltak egy reklámfotót, amit úgy ítéltek meg, hogy nem méltó a bokszsporthoz, ezért büntették, illetve nem álltak ki a megbeszéltek szerint egy ellenfél ellen.) Nem csak a sarkamból, de még az öltözőmből is kitiltották. Még Doc Casey is, aki sokszor dolgozott a sarkamban, nem volt ott. Az általános hisztéria és fenyegetések áradata egyszerre sokkolták és megijesztették. Küzdelem előtt még soha nem éreztem magam ennyire egyedül. A kritikus utolsó percekben még Max Machon is hiányzott, mivel ő meg átment Joe Louis bandázsát ellenőrizni. Szóval tényleg megkönnyebbültem, amikor kinyílt az ajtó és jött egy hivatalnok, hogy bekísérjen a ringbe.
Amint a tömeg felfedezte a megjelenő Schmelinget, elkezdődött a szidalmazások özöne. Még a rendőri kíséret mellett is törülközőt kellett a fejére húznia, hogy megvédje magát a banánhéjak, cigarettásdobozok és papírpoharaktól, amiket rá céloztak. Miután mindkét bokszoló a ringben volt, a rendőrök négyzetet alkottak a ringben, hogy tovább akadályozzák a repülő tárgyakat.

A 70.025 (más források szerint 70 és 80 ezer közötti) buzgó szurkoló jelenlététől vibrált a levegő. A nézők között több állam kormányzója, nagyvárosok polgármesterei, bírák ill. ügyvédek, vezető gyáriparosok, híres színpadi és filmsztárok, a múlt és jelen ring bajnokai, valamint hétköznapi szurkolók. Világszerte pedig milliók görnyedtek a rádiókészülékek mellé, hogy meghallgassák a négy nyelven is közvetített adást. (angol, német, spanyol és portugál) Így tett az akkor tizennégy éves Rocco Marchegiano, akit évekkel később Rocky Marcianóként ismerünk, vagy a 27 éves világhírű edző, Eddie Futch is. Bronxban egész nap szakadt az eső, aztán elállt, és a levegő sűrű, nyirkos volt. Ahogy a nap leszállt és kigyulladtak a stadion lámpái, a jegyárusok bezárták a fülkéiket, az összes jegyet eladták. Filmszínházakban, táncklubbokban, sőt még birkózómérkőzés rendezvényeket is megszakítottak, hogy a kuncsaftok a rádió köré gyűlhessenek a mérkőzés közvetítésekor.  A Harlemre kísérteties csend ereszkedett. Ugyanez igaz volt városokra, szerte az országban. Hasonló volt a helyzet Chicagóban is, Joe örökbefogadott otthonában. A későbbi nehézsúlyú világbajnok, az akkor 24 éves Jersey Joe Walcott mesélte később, hogy kinézett akkor a New Jerseybeli Camdenben lévő házának ablakán, és csak kihalt utcákat látott. - Mindenki bent volt és hallgatta a meccset a rádióban - mondta. A Georgia állambeli Plains közelében, az akkor tizenhárom éves Jimmy Carter, az Egyesült Államok leendő elnöke családja parasztházának nappalijában ült. A legtöbb vidékinek délen, akkoriban nem volt áramuk. Carteréknek volt egy nagyméretű akkumulátoros rádiójuk. A család néhány fekete szomszédja megkérdezte Jimmy apjától, Earltől, hogy átjöhetnek-e meghallgatni a meccset. Amikor több mint negyvenen megjelentek, bekapcsolta az ablak párkányára kihelyezett rádiót. A szomszédok egy eperfa alatt csendben várták Clem McCarthy bemondó hangját. Németországban, ahol már az éjszaka közepén járt, húszmillió lakos ült ébren a hálószobákban, nappalikban és a konyhákban. A rádiók recsegtek, a szívek megdobbantak.
A stadionbeli nézők között ott van a Minuteman banda is. Néhány sorral arrébb Longie Zwillman és Ellenstein polgármester a "páholyban" foglalta el a helyét.

A bemutatások után a harcosok az indulásra készen álltak. Louisnak nem volt szüksége az utolsó pillanatban utasításokra a sarkából. Meg volt a terve: Legyőzni és megsemmisíteni Schmelinget. Joe elkezdte használni az ismerős, becserkészős ismétlő jabjeit. Nem nagy erővel találtak, de ez csak a távolság belövésére szolgált. Schmeling eközben tartózkodónak tűnt. Megelégedett annyival, hogy blokkolja Louis híres egyenesét. Talán arra várt, hogy Joe leejti a balját. De Louis a következő pillanatban már kemény horog ütésekkel támadja. A német keresztfedezékben védekezik és visszaver egy jobbossal.

A tömeg ordít Joe-ért. Ilyen dobhártya szaggató éljenzést még nem hallottál. A német ellépeget az amerikai elől, aki sietősnek és határozottnak tűnik. Louis minden egyes lépésével, mint ha lopná a kettőjük közötti távolságot. Joe megsorozza. Schmeling lépeget hátra és vár. De mire vár? A minuteman-es Puddy Hinkes előtt egy rohamosztagos egyenruhába öltözött férfi áll fel és üti a levegőt. - Üsd már meg a négert! - ordítja.

Puddy előrenyúl, és megveregeti a srác vállát. Amikor az egyenruhás megfordul, Puddy a meggyújtott szivarját tolja az arcába, hogy viselkedjen. Az egyenruhás szemei vérben forognak. Karjai hadonásznak. Öklök repülnek. Benny Levin és Abie Bain néhány másodperc alatt lerendezték.

Másfél perccel a mérkőzés kezdete után Louis egy nagy jobbossal megroggyantotta Schmelinget és a kötelekhez terelve védekezésre kényszerítette. Louis vérszagot érzett. Megsemmisítő pontossággal és erővel ütve, brutális test ütésekkel büntetett, amelytől Schmeling összerezzent és az egyik kezével a kötélbe kapaszkodva elfordult. Ekkor kaphatta azt a kissé hátra csúszott, de nem szabálytalan ütést, ahol később a röntgenfelvételek három szakadást mutattak ki a harmadik hátcsigolyák körül. Louis közel került, és minden amit dobott, rövid volt és az egészségre káros. Joe minden ütésbe beletette a testét, ráadásul Schmeling félig kifordulása megnehezítette, hogy lássa ezeket az ütéseket, nem hogy elkerülje vagy védje azokat. Ebben a sebezhető állapotban a testütések után, még öt gyilkos bal-jobb horgot kapott a fejére, de a kötélbe kapaszkodott és bár erősen megroggyant, de nem ment le.



A puszta akaraterő és ex-bajnok ösztönei alapján Schmeling valahogy felegyenesedett és ismét szembenézett Louisszal. A bíró számolt is egyet, de aztán mehetett tovább. Joe folytatta a támadást, és ahogy odalépett hozzá, egy óriási jobbhoroggal rögtön leütötte. Schmeling meghemperedett, de azonnal felállt. Louis egy kemény ütéssorozattal ismét leküldte, amitől Schmeling egy pillanatra négykézlábra helyezkedett, de ismét felpattant. Ez igazi bátorság volt, de az erőfeszítése kudarcra volt ítélve. Louis ragadozóként ment rá. Jobbhorog testre, azt követte egy bal fejre és végül egy letaglózó jobbkezes és a német az oldalára zuhant. Edzője, Max Machon bedobta a törülköző, de Donovan mérkőzésvezető kidobta a ringből, számolni kezdett az elesett emberre. Egyértelmű volt, hogy nem fog felállni időn belül, Schmeling edzője ekkor beszaladt a ringbe, hogy megvédje emberét, és a mérkőzésnek vége volt.





A kezdő gongtól, 2 perc 4 másodperc után. A közönség őrjöngésbe kezdett, hatalmas éljenzést adva ki, nem csak a stadionban, hanem bárokban és éttermekben Amerika szerte. A szurkolók egymás hátát veregették, idegenek összeölelkeztek, mindannyiukat lekötötte a barna bombázó győzelme. Max sarokemberei visszatámogatták emberüket a sarkába, majd később az öltözőbe. – Megvert – mondta, de még egyszer megmérkőzöm vele. Eközben riporterek, szurkoló hírességek vonultak be Joe öltözőjébe, mint egy vonuló hangyakolónia. A bejáratot őrző egyenruhás rendőrcsapat New York polgármesterének, Fiorello LaGuardiának készítettek helyet, aki széles mosollyal az arcán lépett be. Megölelte az izzadt Joe-t, megköszönve neki a győzelmet.

A Harlemben az elragadott lakosok kirohantak a lakásaikból az utcára, éljenzés, kántálás és éneklés kezdődött. Zenekarok alakultak, amelyek az utcasarkokon léptek fel. A cipőtisztító fiúk aztán később ezt kiabálták: - Úgy fog ragyogni, mint Joe Louis! És mindössze csak két perc négy másodperc…
A mérkőzés utánra Schmeling így emlékezett: - Valamivel utána kivezettek a ringből, nem emlékszem már. Hirtelen bent voltam az öltözőbe, és megláttam az orvost aki fölém hajolt. Aztán a mentőkocsiban ültem a kórház felé vezető úton. Ahogy áthajtottunk a Harlemen kinéztem és zajos, táncoló embereket láttam az utcákon. Az egész negyed tele volt éljenzéssel, zajjal, szaxofonnal, közben hallottam, hogy Joe Louist éltetik újra és újra. Aztán a sürgősségi helyiség röntgenje alatt találtam magam.

Ezalatt Németországban

Adolf Hitlert is lázasan érdekelte a mérkőzés kimenetele. Állítólag Heinrich Himmlernél elrendelte, hogy a Gestapo vigyázzon Schmeling anyjára, apjára és a feleségére. A mérkőzés éjszakáján Schmelinget talán jobban aggasztotta Himmler fenyegetése, mint Joe Louis-é. Végül is egyszer már megverte kiütéssel Joe Louis-t, de soha senki nem verte meg Heinrich Himmler SS-ét és Gestapóját. A mérkőzéssel kapcsolatban sok legenda terjedt el, úgyhogy valószínűleg ez is azok közé tartozik, vagy legalább is erős túlzás, amiről Göbbels naplója is tanúskodik. Göbbelsnek ezúttal egyedül kellett a rádió előtt ülnie Schwanenwerderben.- Tegnap hallgattam Schmeling Louis elleni esti küzdelmét. – írta naplójába. – Louis két perc alatt megverte és kiütötte Max-ot. Szörnyű vereség. Most az egész nép depressziós. Küldök Schmelingnek egy bíztató táviratot, és Anny Ondrának virágot. Mindkettőjükre ráfér most.
Anny Ondra talán előre látta ezt az eredményt. Bebújt az ágyába, és megkérte a szobalányát, hogy hallgassa meg az adást. Durva ébredés volt ez Schmeling felesége számára, mivel hamarosan szembesült a legőrültebb pletykákkal. Állítólag férje vesekárosodás közben halt meg. Mások szerint nem halt meg, de súlyosan megsérült. Anny spontán úgy döntött, hogy New Yorkba utazik, hogy segítsen férjének a nehéz órákban, de aztán Schmeling felhívta és megnyugtatta, így lemondta az utazást.

A németek is az akkor már "rendszeresített", számos lakásban megtalálható néprádión hallgatták az egész Németországban közvetített mérkőzést. Egy legenda szerint, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Louis dominál Schmeling felett, valaki a náci propagandaminisztériumból megszakította az adást, és a németek soha nem hallották a mérkőzés végét. Részben így történt. A történettel kapcsolatos igazság az, mint a háború után ezt többen állították, hogy a németek meghallották a mérkőzés végét, de valóban, miután berepült a törülköző a német riporter általi közvetítést egész Németországban hirtelen lekapcsolták. Zenét sugároztak, senki nem merte megmutatni, hogy mi a helyzet. Úgy tűnt, hogy a műsorközvetítő nem akar többé kommunikálni a német közvetítővel. Ehelyett valaki zárószavakat fogalmazott meg. A németek hitetlenkedve ültek a rádióik előtt, amelyből halk recsegés hallatszott. De aki tovább forgatta a kereső csatornaskáláját, egy ponton ráakadhatott az NBC sugárzási hullámára az „öltözőkből”. A közvetítő Joe Louis öltözőjéből jelentkezett, de a korábbi világbajnokot nem sikerült elérni. Hirtelen aztán Schmeling hangját lehetett hallani angolul: - Sajnálom, hogy nem tudtam tovább harcolni, de ezek a veseütések úgy megbénítottak, hogy tehetetlen voltam. Amikor magamhoz tértem, már mindennek vége volt. (Kezdetben a nácik Louis szabálytalan ütésével próbálták magyarázni a vereséget. Schmeling elismerte, hogy nem volt szabálytalan.)

A következő napokban a német sajtó megkezdte az azonnali kárelhárítást. Alfred-Ingemar Berndt, Göbbels helyettese utasította a sajtót: - Az eredményt nem szabad úgy bemutatni, mintha Németország presztízsvereséget szenvedett volna. Schmeling nem Németország. Ez csak egy bokszoló veresége, akivel mint mondtam, együttérzünk. A Völkischer Beobachter lap majdnem ezt az érvelést adta szó szerint: „Egy dolgot világosan le kell szögezni:- Egy bokszoló veresége nem jelent egy nemzeti presztízs veszteséget, mindig csak az ökölvívó számára vesztes a csata, akinek számolnia kell a ringbeli fordulatok eshetőségével.

Két évvel korábban ezt nem egészen így tálalták. Göbbels most belekerült a saját maga állított csapdába és megpróbálta ezt mihamarabb elsimítani. Utasítása így szólt: - Itt az az ideje, hogy a Schmeling témát eltüntessük az újságok első két oldaláról… Schmeling sérüléseit nem szabad túlzott szenzációként tálalni… A vese ütés nem nevezhető szabálytalanságnak. Újabb öt nappal később a főszerkesztők megtudták: - Itt az ideje abbahagyni Schmelingről, a küzdelméről, és az itthoni helyzetről szóló riportokat a folyóiratokban.

Maga Adolf Hitler is érdeklődött az eredmény iránt. Adjuntása feljegyzése szerint Obersalzbergben tartózkodott ekkor és hajnali 1 órakor lefeküdt. Mivel a mérkőzés közép európai idő szerint hajnal 3.15 körül ért véget, felkelése után érdeklődött a bokszmérkőzés eredményéről. Hát nem örült neki. Göbbels július 12-én, három nappal azután, hogy Schmeling visszatért Németországba, megnézte a mérkőzés filmjét. – Iszonyúan meg lett verve. Nem bemutatható. Hitler is ezen a véleményen volt. Sem a film, sem a fényképes dokumentumok nem támasztották alá, hogy Schmeling tisszeségtelen támadás áldozata lett volna.

A Schmelingről és Anny Ondráról még mindig sokat pletykálnak, állt a Birodalom Propaganda Minisztériumának tájékoztatójában szeptember 2-án. „Egyesek szerint Schmeling lelőtte a feleségét, majd magával is végzett. Mások szerint Anny Ondra Csehszlovákiába menekült”. Aztán a Göbbels-i sajtó azonnal reagált. Schmelingről cikk jelent meg, ami kijelentette, hogy Schmeling jelenleg Nürnbergben tartózkodik a führer vendégeként, és fogalma sincs ezekről a szörnyű pletykákról. Fénykép is volt róluk, állítólag Göringgel. De az USA-ban is számos pletyka terjedt, mivel Amerikában gyakran hangzott el a szóbeszéd a mérkőzés előtt, hogy vereség esetén Schmelinget le fogja tartóztatni az SS. Aztán jöttek a további pletykák: Anny Ondrát letartóztatták és lelőtték. Vagy, Schmeling autógumiba rejtett devizát próbált külföldre csempészni. Vagy, Schmeling öngyilkos lett… stb.

A mérkőzés után

Amikor Louis legyőzte James J. Braddockot, hogy elnyerje a nehézsúlyú világbajnoki címet, a fekete Amerika vad utcai ünneplésben tört ki. Amikor Joe Louis megsemmisítette Max Schmelinget az árja szuperembert, hogy megtartsa a címet, sokan az utcára mentek, amiből parttól-partig egy egész éjszakás ünneplés lett.

A világhírű edző, Emanuel Steward így kommentálta: - Joe Louis volt a legnagyobb bajnok, a tény miatt, amit akkor tett. Tökéletes kép volt ahhoz, amit az országért tett, és a Max Schmelinggel folytatott küzdelme valószínűleg minden idők leghősiesebb eseménye volt, és nem csak a sportban, hanem a történelemben is, mert az az éjszaka olyan volt, mint amikor a világ megáll, és hitler gépezete az egész világot el akarná foglalni. Az egész világon mindenki tűkön ült és várt.

Akkoriban a mérkőzés túlzás nélkül a 9/11-hez hasonlítható. Aki akkor Amerikában és Németországban élt, mindenki élete végéig emlékezett arra, hogy éppen hol volt, amikor Joe Louis és Max Schmeling a második találkozásukkor belépett a ringbe. Egyetlen esemény sem tudta így összekovácsolni az amerikai nemzetet, egészen addig, amíg 1941. december 7-én a japán harci repülőgépek meg nem jelentek Hawaii felett. Louis győzelmére a stadion közönsége eufóriában tőrt ki. A fehérek megölelték a feketéket. A zsidók faji jelzőket szórtak Schmelingre. A fehérbőrű alabamai színésznő, Tallulah Bankhead a ring mellől kiabált a mögötte ülő Schmeling szurkolóknak: - Én megmondtam nektek ti rohadékok, hogy ez lesz!
Németországban a hallgatók a rádióbemondó utolsó szavaira csüggedtek: - Én még mindig elmondhatom a szőke kis feleségének Berlinben, hogy Maxie felállt, a szeme nincs felrepedve és az arca sincs szétverve… Aztán az adás megszakadt, mint amikor lekapcsolják a villanyt, mert valószínűleg a Harmadik Birodalom nem akart azon a tényen elidőzni, hogy egy fekete férfi éppen most küldte végleg padlóra az árja hősüket. De a németek nem értették… Most vége van, vagy mi van?

Amerikában a fekete közösségekben országszerte a lakosok úgy ünnepeltek, mint még soha. A Harlemben rögtönzött zenekarok alakultak ki az utcai lámpák alatt. Egy író úgy jellemezte, hogy százezer fekete ember támolygott ki a lakásokból, éttermekből, és megtöltötték az utcákat, mint a Mississippi folyó árvíz idején. Több helyen még a tömeget oszlató rendőrökkel is összecsaptak.

Délen az ünnepségek szükségszerűen más formát öltöttek. Louis szülőhelyén az alabamai LaFayette-ben például egy csoport fekete lakos gyűlt össze egy helyi étteremben, hogy meghallgassák a mérkőzést. Amikor a meccs gyorsan és hirtelen véget ért, kezet fogtak, megölelték egymást, majd kivonultak és szétszóródtak otthonaikba, időnként egy üvöltés jelezte előre haladásukat a sötét utcákon. Hasonlóképpen Jimmy Carter fekete szomszédai is kordában tartották a tombolást és a déli szokások érvényesültek. – Egy hangot sem adtak ki, semmit – emlékezett Carter. – Teljes csend, miután Louis nyert. Aztán átsétáltak a vasúti síneken, néhány száz méterrel arrébb, de akkor elszabadult a pokol. Egész éjjel ünnepeltek kora reggelig, ezzel is jelezve, hogy büszkék Joe Louisra.

Az ország helyenként még továbbra is megosztott volt, Hitler még folytatta mániákus menetét a világhatalom felé. De azt nem lehetett tagadni, hogy 1938. június 22-én, amikor a Yankee Stadion fényei kialudtak, amikor a világ rádiói elnémultak, amikor Harlem örömteli ujjongásai távoli visszhanggá halványultak, Joe Louis már nem „a fekete bajnok” volt.
Amerika bajnoka volt.

Emanuel Steward a nagyra becsült tréner és menedzser, a legendás Detroit-i Kronk Gym guruja felidézte, hogy mit hallott arról a Yankee Stadionbeli éjszakáról: - Nos, miután Detroitban nőttem fel, természetesen sok Joe Louis történetet hallottam. Én nem hiszem, hogy bármely sportoló a sport történetében nagyobb volt, mint Joe Louis, amíg Muhammad Ali meg nem érkezett. Az idősebb emberek amit meséltek nekem arról az éjszakáról amikor Louis mérkőzött Max Schmeling ellen, úgy érzem, hogy valóban megtapasztalhattam, hogy annak idején mi volt a levegőben. Olyan volt, mint az a nap, amikor a világ megáll. Ez több volt mint egy sportesemény. A jó ment a gonosz ellen. A Hitler által kreált helyzet, ami körülvette ezt a visszavágót, olyan sok dráma és érzelem volt a levegőben, hogy nem hiszem, hogy valaha lesz még egy másik ilyen sportesemény, ami megegyezik azzal a feszültséggel, ami a világban volt annak a mérkőzésnek az éjszakáján. És amikor az öregekkel beszélsz arról, hogy Ali megverte volna Louis-t, némelyek elmondják neked, hogy nem, aznap este nem lehetett volna legyőzni Joe Louis-t.

A hősies visszavágó filmjének megtekintésekor Emanuel Steward elemezte a bajnok hozzáállását a viadalhoz: - Úgy gondolom, hogy Louis tábora tökéletes stratégiát dolgozott ki - mondta Steward. - Tudva, hogy Schmeling intelligens harcos, aki elemzi és kihasználja a hibákat, Louis arra edzett, hogy a közelébe maradjon és nyomást gyakoroljon rá. Ha egyszer túl közel kerülsz egy olyan gondolkodó harcoshoz, mint Schmeling, ideges lesz, mert kevésbé tud működni, amikor nincs meg az a megfelelő térzónája. Louis összezsúfolta és mindent nagyon röviden ütött. Semmi hosszút nem ütött, amit Schmeling megkontrázhatott volna. És ez túl sok volt Schmeling számára, hogy ezt kezelni tudja. Louis test ütései hihetetlenek voltak - mondja Steward. - Miután Maxet mozgásképtelenné tette egy jobbkezessel a vesére, bevitt egy bal horgot gyomorszájra, ami megbénította. Annak ellenére, hogy Maxot megsebezték és le akart menni, de nem tudott lemenni. És gondoljunk arra, hogy akkoriban 6 unciás kesztyűben bokszoltak, összehasonlítva a 10 unciás kesztyűkkel, amit a mai nehézsúlyúak használnak - tette hozzá Steward. - Úgyhogy tulajdonképpen ez egy tiszta ökölharc volt, Louis ütései pedig olyan pusztítóak és rövidek voltak, hogy nem hiszem, hogy bármely bunyós a világon elmenekülhetett volna előlük.

Mikor Lansky kelletlenül fegyverszünetet kötött a New York-i nácikkal, már a Bund is hanyatlott. A német kormány már 1937 októberében, egy kínos Madison Square-i nagygyűlés után megvonta az anyagi támogatást a Bundtól, mert a továbbiakban rafináltabb eszközökkel óhajtotta manipulálni Hitler amerikai szimpatizánsait. A rendíthetetlen Fritz Kuhn 1939 februárjában újabb impozáns tömeggyűlést hívott össze 22 000 támogatója részvételével a Madison Square Gardensben Washington születésnapjának tiszteletére. Ám még véget sem ért az év, amikor Kuhn már börtönben ült sikkasztásért, mert tetemes összegeket térített el a Bund számlájáról a sajátjára.

A háborús években, néhány hónappal azután, hogy Japán megtámadta az Egyesült Államokat, a haditengerészeti segélyegylet arra kérte a „Barna bombázót”, hogy mondjon egy beszédet. – Pokolian ideges voltam – emlékezett Louis. – Azt hiszem, inkább kimentem volna, hogy újra harcoljak Schmelinggel, mint hogy egy beszédet mondjak. Nem tudtam mi a fenét mondjak, de amíg edzettem, Lucky Millander, egy jó barátom jött fel az edzőtáborba, és elmondtam neki a problémámat. Tudni kell, hogy Lucky Millander egy jazz zenekar vezetője, és baromi jó volt. Beszéltem Luckyval, és néhány dolog, amit mondott megragadt bennem. Amikor felálltam a színpadra, ennyit mondtam: - Csak azt teszem, amit bármely vörösvérű amerikai tenne. Mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, és győzni fogunk, mert Isten a mi oldalunkon áll. Ez egy nagyon különleges üzenet lett. Még levelet is kaptam Roosevelt elnöktől.
Az újságírók ezt a mondatot emelték ki, és számos újság főcímben hozta. Másnap reggel az újságárus rikkancsok ezt kiabálták: - Extra, Extra, Extra… Győzni fogunk, mert Isten a mi oldalunkon áll!...

Nat Arno a második világháború kezdetéig aktív volt, amikor Amerika csatlakozott a náci Németország elleni háborúhoz. 1941-ben Arnót is behívták a hadseregbe. Aztán a 29. gyalogoshadosztály állományában akciózott tovább, és közben a normandiai invázió során meg is sebesült.

Anny Ondra 1945 után a „társadalmi kirekesztettségtől” szenvedett, mivel a filmszínésznői karrieje a Harmadik Birodalomban ért véget. Göbbelst eleinte még szórakoztatta a lány burleszk modora, de aztán a kritikái egyre keményebbek lettek. 1940-ben és 1942-ben még kapott egy-egy szerepet, de aztán vége. Míg Schmelingnek a háború után védekeznie kellett az ellen, hogy náci bálványnak tekintsék, Anny Ondra ellen ilyen vádak nem ismertek. Még az sem számított, hogy 1934 és 40 között a Göbbels házaspár baráti köréhez tartozott. Schmelingék többször is vendégeskedtek Schwanenwerderben, Anny Ondra gyakrabban járt oda egyedül.

Schmeling évtizedekkel később egy interjúban azt mondta, hogy talán jobb is, hogy elvesztette azt a visszavágót: - Visszagondolva, szinte boldog vagyok, hogy elvesztettem azt a mérkőzést. Képzeld el, ha győzelemmel tértem volna vissza Németországba. Semmi közöm nem volt a nácikhoz, de kitüntettek volna. A háború után meg még háborús bűnösnek számíthattam volna.

Hitler többször is megpróbálta rávenni a tekintélyes bokszolót, hogy csatlakozzon a náci párthoz, de Schmeling ezt visszautasította. Hitler talán ezt nem felejtette el, na meg, hogy az árja szuperember veszített egy feketével szemben, de igazából nem mondanám, hogy Schmeling  kegyvesztett lett. 1939 októberében Schmeling Liszabonba utazott az edzőjével, ahonnan Amerikába kívántak menni, de a náci államgépezet visszarendelte, mivel Hitler politikai okokból már nem akarta, hogy bármilyen okból is megjelenjen az Államokban. 1940-ben besorozták a seregbe, ahol 1941-ben az ejtőernyősök között részt vett Kréta inváziójában. (Egyébként "sokszor" látni olyan náci propaganda felvételt ebből a korból, ahol éppen Max Schmelinget mutatják, ahogy ugrik ki a repülőgépből). Max aztán Krétán meg is sérült a földreérésekor, úgyhogy aztán ott sem fejtett ki igazán náci tevékenységet. 1954-ben Amerikába látogatott, ahol aztán összebarátkozott a régi ellenféllel, Joe Louisszal. Később többször is meglátogatta és anyagilag is támogatta, mivel mint tudjuk, Louis a pályafutása végére több millió dolláros adóhátralékot halmozott fel és csődöt jelentett.

Max Schmeling 1938 novemberében a Kristályéjszaka során megmentette két Levin nevű fiatal zsidó testvér életét, akik áldozatul estek volna a Harmadik Birodalom faji tisztogatásának. Később aztán segített nekik külföldre szökni. Schmeling a Levin fivérek apjának a barátja volt. David az 1920-as évek óta vendég volt otthonukban, divatos ruhaüzletet vezetett, ahol Max gyakran vásárolt öltönyöket. A Kristályéjszakán az ijedt Levin megkérdezte Schmelinget, hogy megtenné-e, hogy a két, tizennégy és tizenöt éves fiát rejtse el a veszély elől. Max habozás nélkül beleegyezett, és hagyta, hogy a fiúk a lakásában maradjanak a divatos Excelsior Hotel Berlinben. Tájékoztatta a recepcióst, hogy beteg, és megparancsolta, hogy nem akar látogatókat. Két nap múlva, amikor az erőszak alábbhagyott, átkísérte őket a város egy másik részébe. Levinék 1939-ben menekültek el Németországból. A testvérek 1947-ben az Egyesült Államokba költöztek. Henri egy ideig pincérként dolgozott San Franciscóban, végül saját szálloda tulajdonos lett Kaliforniában és Nevadában.

Max nagylelkűségéről, igazságosságáról és humanitarizmusról tett tanúbizonyságot. Schmeling azonban egyszer sem fedte fel hősiességét. Az 1980-as évek végén Las Vegasban, egy gálaesten derült ki Maxról, hogy lakásán zsidókat bújtatott a hírhedt "Reichskristallnacht" napjaiban. A Sands-szálloda elnök-tulajdonosa, Henri Levin a mikrofonhoz lépve, a következőket mesélte el meglepetésre akkor a közönségnek: - 1938. november 9-től négy napon keresztül Max Schmeling rejtett el a testvéremmel együtt. Ha akkor elkapnak bennünket, úgy ma nem lennék itt, de Max sem. Mindezt a mai napig, Schmeling kívánságára nem hoztam nyilvánosságra. Mert ő úgy vélte, hogy csak emberi kötelességének tett eleget. Én viszont szeretném, ha a közvélemény értesülne róla, hogy milyen ember is volt a világbajnok. Az eseményen ott lévő, és zavarba jövő Schmeling, csak annyit mondott, hogy nem szereti, ha dicsőítik.

Egy elnyomott zsidó megmentése 1938 novemberében Németországban, bátorságot és jellemet igényelt egy nem zsidótól. Schmeling pedig mindkettőt birtokolta… Joe Louis pedig az 1942-ben elhangzott híres mondatával: „Győzni fogunk, mert Isten a mi oldalunkon áll”, végérvényesen elnyerte minden amerikai szimpátiáját…

>> A cikk első része