Ez a mérkőzés sokkal többé nőtte ki magát, mint két profi bokszoló közötti küzdelem. Hogy a Louis-Schmeling visszavágó mérkőzés jelentőségét megértsük, meg kell vizsgálni az előzményeket, és a történelmi hátteret. Nézzük…
Az első világháború és az USA hadba lépése az Antant oldalán természetesen nem tett jó hatást a nagyszámban-Amerikában élő németségre. Mivel Németország immáron ellenségnek számított, ezért a német eredetüket nem tartották annyira becsülendőnek az emberek, nem úgy, mint az olasz vagy az ír bevándorlók. A két világháború közötti relatív békés időszak jelentős politikai, társadalmi és gazdasági változásokkal volt teli. Európában a nagy gazdasági világválságot követően egyre nagyobb teret nyertek a szélsőséges politikai nézetek, kiváltképp a fasizmus és a nácizmus. Adolf Hitler 1933-as hatalomra kerülése után ez utóbbi egyre nagyobb figyelmet és ezzel együtt népszerűséget is kapott. Az óhazából elvándorolt németek, és a németajkú népek természetesen szintén szimpatizáltak az új német hatalommal.
A nácizmus nemzetközi térhódítása a nagyszámú német származású lakossággal rendelkező Amerikát is már egészen korán elérte. Rudolf Hess nem sokkal Hitler hatalomra kerülését követően, 1933 májusában engedélyt adott egyes NSDAP (náci párt) tagoknak és az USA-ba emigrált németeknek egy szatellit szervezet létrehozására, amely a Friends of New Germany (Új Németország Barátai) nevet kapta. Az NSDAP kezdetben hivatalosan is támogatta a szervezetet, de mivel külpolitikai szempontból inkább több kárt okoztak, mint hasznot ezért Hess 1935-ben beszüntette a szervezet működését és visszahívta annak vezetőit. Azonban 1936 márciusában a New York Államban található Buffalóban megalakult a German-American Bund (Német-Amerikai Szövetség) szervezet, vezetője pedig Fritz Kuhn lett, aki az első világháborúban harcolt a bajor gyalogság soraiban, és saját elmondása szerint részt vett 1923-ban Hitler oldalán a müncheni sörpuccsban is, amivel „öreg harcosnak” számított. Kuhn a sörpuccs után vándorolt ki Amerikába, ahol 1934-ben szerzett állampolgárságot. Nagy ambíciói voltak a szövetség élén, magát pedig, mintegy amerikai Führerként képzelte el. A szervezet tagjait alapvetően első vagy második generációs német bevándorlók alkották, akik már maguk is amerikai állampolgárok voltak, habár önmagukra csak, mint Amerikában élő németekre tekintettek. Tevékenységük pedig javarészt felvonulásokból és táborok szervezéséből állt. Ilyen táborok voltak például a Camp Siegfried a New York Államban lévő Yaphankben, vagy a Camp Nordland New Jerseyben, ahol fiataloknak és gyerekeknek a Hitlerjugendhez hasonló programokat szerveztek. Emellett röpiratokat szórtak, sokszor zsidó üzletek előtt. Kuhn maga, pedig az 1936-os elnökválasztáson Rooseveltet és vezetését egyszerűen zsidó-bolsevik összeesküvésnek nevezte.
1934 augusztusában Schmeling meglátogatta szülővárosát, Hamburgot. Egy este csatlakozott hozzá edzője, Max Machon, és néhány barátja is vacsorára. A beszélgetés hamarosan a németországi politikai helyzetre fordult. Hitler kíméletlenségéről beszéltek, és hogy ez hogyan befolyásolja az ökölvívást. Száműzték a zsidókat a sportból, és zsidó címvédőket kényszerítettek arra, hogy adják fel a bajnoki övüket. Schmeling azon tűnődött, hogy vajon zsidó menedzsere, Joe Jacobs, Amerikából merne-e még egyszer Németországba látogatni.
- Volt egy pillanat, amikor hirtelen mindannyiunk számára világossá vált, hogy mi történik - mondta Schmeling évek múlva. - A baráti, művészi és színészi kör szétszóródott, és most a valóság úgy nézett ki, hogy a sportban is szétzúzzák azokat a kötelékeket, amely soha nem törődött a határokkal, bőrszínnel vagy fajjal.
Max látta, hogy megtörténik. Egy évvel korábban feleségül vette a híres cseh színésznőt Anny Ondrát, és látta, ahogy a feleségének be kellett zárnia a cégét, mikor a zsidó üzleti partnerei elmenekültek az országból. Hivatalosan soha nem lépett be a náci pártba, de magatartása ebben az időben a kívülállók számára azt sugallta, hogy cinkos volt velük. Németországban maradt, és ha kellett parolázott a magas rangú náci tisztviselőkkel. Talán úgy gondolta, hogy ezek a kapcsolatok segíteni fognak a társadalmi helyzetén, és esetleg megmenthetik a karrierjét. Bár még csak 29 éves volt, de már csak volt világbajnok. Nem ment túl jól neki a ringben. 1930-ban elnyerte a nehézsúlyú világbajnokságot, amikor a 4. menetben diszkvalifikálták ellene az amerikai Sharkey-t. 1931-ben kiütéssel megvédte a címét Stribling ellen, de a következő évben pontozással alulmaradt a Jack Sharkey elleni visszavágon, és azzal a cím is elúszott. Még abban az évben kiütötte ugyan Walkert, de a következőben őt ütötte ki az amerikai Max Baer a Yankee Stadionban. 1934 februárjában, Philadelphiában pontozással kikapott Steve Hamas ellen, májusban pedig csak döntetlenre zárt a spanyol Uzcudon ellen. És nemrég aratott egy győzelmet honfitársa Walter Neusel felett.
Max megkérte Joe Jacobsot, hogy jöjjön Németországba, hogy erkölcsi támogatást nyújtson neki a Steve Hamas elleni visszavágóhoz. Max egészen biztos volt abban, hogy a zsidó menedzsere biztonságban lesz és nem érheti atrocitás. De tévedett. Schmeling évekkel később emlékezett, hogy amikor Jacobs megérkezett a berlini Hotel Bristolba, a recepciós megtagadta tőle a szobát. Max, Jacobs mellett állva dühbe gurult. - Amikor ez megjelenik a New York-i újságokban, akkor fogod látni az utolsó amerikai vendéged. És biztos lehetsz benne, hogy a vendégeimet soha többé nem hozom ide - ordította. Az ügyintéző vonakodva beadta a derekát, de Jacobs fajtájára már direktíva volt.
Néhány nap múlva, miután Max a kilencedik menetben kiütötte Hamas-t, a huszonötezer rajongó spontán módon állt fel a hamburgi Hanseatenhalle-ban, felemelve karjukat náci köszöntésre, és Németország állampolgárainak kórusában énekelték a himnuszt. A kis Jacobs is a ringbe ugrott a mérkőzés végén, hogy gratuláljon Max-nak, és ösztönösen csatlakozott a tömeghez, és jobb karját a levegőbe lendítette, még mindig a hüvelyk és mutató ujja közé szorítva a szivarját. - Néhány másodperc múlva - mondta Max - felém fordult, és kacsintott. Jacobs később azt mondta, hogy: - De én Heil helyett hell-t mondtam, vagyis menj a pokolba.
Az incidens csupán egy pillanat volt, és mindenki elfelejtette volna, ha a ring melletti fotósok nem rögzítették volna képre. Napokon belül, az újságok világszerte az alacsony zsidó férfi és Max Schmeling képét közölték, ahogy náci karlendítésre emelték a kezüket. A német tisztviselők a szivar jelét tiszteletlenségnek látták és azzal vádolták, hogy gúnyolja őket. Később, Amerikában pedig Jacobs a saját védelmében azt mondta, hogy egyszerűen elkapott a pillanat. - Te mi a fenét csináltál volna? - mondta egy New York-i magazin írójának.
Nem sokkal később Schmeling a Birodalom sportminiszterével ült szembe, miután maga a miniszter, Hans von Tschammer idézte be. Amikor Max megérkezett Tschammer irodájába, azonnal egy halom újságot vett észre az íróasztalán, amelyek mindegyikén Jacobs hírhedt köszöntése volt látható. A miniszter azzal nyitotta meg a beszélgetést, hogy közölte Max-al, hogy inkább bokszoljon gyakran Németországban, hogy csodálatos példaképe lehessen az ország fiatal férfijai számára. Miközben beszélt, felkapott egy fából készült vonalzót, és a tenyerébe csapta.
- Hülyeség lenne, ha minden hidat felégetne maga mögött - mondta.
Aztán még néhány üres javaslat után Tschammer a karját a levegőbe lendítette: - Heil Hitler - és jelezte, hogy a találkozó véget ért.
Max azzal a sejtéssel távozott, hogy ha Németországban kell bokszolnia, el kell bocsájtania zsidó menedzserét. Más szavakkal, azt csinálod amit mondunk, vagy megfizeted az árát. Max-nak nem állt szándékában alávetnie magát ennek a fenyegetésnek, de néhány nappal később egy levél landolt a postaládájában. Amit Tschammer mondott a megbeszélésen, az most egy hivatalos irányelv. Te vagy az egyetlen német sportoló, aki zsidóval dolgozik, írta Tschammer. Korrigáld ezt a helyzetet. Most!
Max tisztában volt vele, hogy Jacobs az egyetlen reménye, hogy nagypénzű meccseket szervezzen le neki az Egyesült Államokban, így ismét a náci pártban lévő barátaihoz fordult. Találkozót kért Hitlertől, és hamar meghívást is kapott tőle egy teára. Hozd el a feleségedet is, mondta a führer. Hamarosan Max és Anny a Reich kancellárián ültek, és Hitlerrel beszélgettek kávé és sütemények mellett. Max elmagyarázta, hogy a karrierje nem sikerülhet a New York-i Jacobs nélkül. - És a legfontosabb - mondta Max -, tiszteletreméltó. Amikor Hitler hallgatott, Max hozzátette: - Ezen kívül a hűség német erény. Hitler még mindig nem válaszolt. Ehelyett a führer a találkozó hátralévő részét Anny felé hízelgésével töltötte. Nézete szerint tökéletes árja volt. Szőke és kék szemű. A kellemetlen látogatás mikor véget ért, Hitler őrei kivezették Max-ot és Anny-t a szobából. Schmeling aztán nem is hallott több kifogást a zsidó menedzseréről. De hamar rájött, hogy a führerrel való találkozás kétirányú utca volt. Éppen akkor, amikor vissza akart térni Amerikába abban a reményben, hogy visszaszerezhesse címét, felhívta Dr. Theodor Lewald, a Német olimpiai Bizottság tagja. Hitler szívességet akart.
Az ország az 1936-os berlini olimpiára készült, amiben Hitler az árja felsőbbrendűség bizonyításának egyik módját látta. De volt egy probléma. Hitler szavai, tettei, konkrétan a kommunisták letartóztatása, zsidók zaklatása azt eredményezték, hogy Amerika és más országok bojkottal fenyegettek. Lewald elmagyarázta, hogy a führer azt akarja, hogy Max találkozzon Avery Brundage-vel, az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságának az elnökével, és biztosítsa róla, hogy minden résztvevő sportolóval igazságosan bánnának Németországban.
Max követte az utasítást. New Yorkba érkezése után találkozott Brundage-vel, és átadta az üzenetet, hogy nincs mitől félni, a játékokon nem lesz hátrányos megkülönböztetés. Nem sokkal a találkozó után az Egyesült Államok Olimpiai Bizottsága szavazott, és szűken, de beleegyeztek a részvételbe.
Schmeling visszafordította a figyelmét a karrierjére. 1935 júliusában egy újabb értékes győzelmet aratott, ezúttal Barcelonában pontozással legyőzte Uzcudun-t. 1935 decemberében elindult New York Állam Atlétikai Bizottság irodájába, hogy találkozzon a tagokkal, valamint az elnökkel, John J. Phelan dandártábornokkal. Max egy nehézsúlyú világbajnoki címmérkőzést akart, ami címet most James Braddock tartotta. A Ring magazin ranglistáján ekkor a kihívók listáját Joe Louis vezette, és 2. helyen állt Max.
- Uraim - mondta Max a legjobb angolságával -, megengeditek, hogy megmérkőzzek Braddock címéért?
Phelan nem akarta félreállítani Max-et vagy bármelyik németet a címtől. - Természetesen kiemelkedő versenyzőnek tartunk - mondta Phelan. - De mi úgy érezzük, hogy először Joe Louisszal kell találkoznod, aki szintén kiérdemelte ezt a rangot. Ezért a válaszunk nem.
- Rendben - mondta. - Megmérkőzöm Louisszal.
1935. december 13-án Max Schmeling ott ült a Madison Square Garden teltházas tömegében, hogy megnézze Joe Louis Paulino Uzcudon elleni mérkőzését. Louis jól nézett ki, különösen a 4. menetben, amikor Uzcudun állára bevitt egy erős jobbfelütést. Uzcudun lement, és bár még felállt belőle, de vége volt. Louis újabb két ütést vitt be neki, egy balost testre és egy jobbost fejre, ami után Arthur Donovan mérkőzésvezető megállította a küzdelmet. Max először látta élőben Louis-t akcióban, és lenyűgözte. Ennek ellenére biztos volt benne, hogy júniusban legyőzi a gyereket. Gyorsabb lehet, mint a harminchat éves Uzcudun, és erősebben üt. Miközben Uzcudunt a sarkába vezették, arca zúzott volt és az ajka vérzett, néhány újságíró Max-hoz futott, hogy megkérdezzék a véleményét.
- Szóval, most mit mondasz? - kérdezte az egyik riporter.
- Joe Louis a legkeményebb ütő akit valaha láttam - mondta Max németes akcentussal. - Bárki aki azt tervezi, hogy megveri, annak jobb ha tudja mit csinál.
- Senki sem áll közte és a bajnokság között, még maga sem Max - mondta egy másik riporter.
- Joe Louisnak sokat kell még tanulnia - válaszolta Schmeling.
Az újságírók mosolyogtak. Uzcudun ugyanaz a bunyós volt, aki gondot okozott Maxnak, és most úgy kellett lekísérni a ringből, és a karrierjét is befejezte. Ráadásul Louis veretlen, Max pedig csak négyet nyert meg az utolsó nyolc küzdelméből.
- Láttam valamit - fakadt ki Max.
A riporterek hitetlenkedve kuncogtak. - Mi volt az? - kérdezte egyikük. - Mit látott Max?
Schmeling nem válaszolt. Ehelyett azt mondta az úságíróknak, hogy várniuk kell, majd meglátják. - Megmutatom, hogyan kell legyőzni Joe Louis-t - mondta.
Amikor Max másnap reggel felébredt, a sportoldalak a szavait fröcsögték. Amerika alig várta, hogy megnézze, hogy mit láthatott Schmeling. Max így emlékezett vissza : - Azt válaszoltam, hogy Joe Louis a legkeményebb ember, akit valaha láttam. Jó, de még sokat kell tanulnia. Néha úgy viselkedik, mint egy amatőr, és olyan hibákat követ el, amit nem engedhet meg magának ellenem. A mondat provokációnak tűnt. Úgy érzi van esélye ellene? - kérdezte egy másik. Nem hiszem, hogy lehetetlen lenne megverni Joe Louis-t. A megjegyzés óriási reakciót váltott ki. Valaki azt kiáltotta: - Schmeling úgy érzi megveri Joe Louis-t. A háttérben némi nevetést hallottam, szinte gúnyosan valaki megkérdezte, hogy mégis van-e valami elképzelésem erről. - Max, mondja el nekünk, hogyan kezdené. Izgatott zavaromban csak annyit mondtam: - Láttam valamit! - Mi az? - kiáltotta az egyikük. Mikrofonokat tartottak felém minden oldalról: - Mit látott Max? Ragaszkodtam ehhez: - Láttam valamit - mondtam. Többet nem árultam el. - Nem mondok semmit -, minden kérdésnek ellenálltam. - De... van valami amit láttam. Még a délelőtti újságok is címsorban számoltak be: Max látott valamit!
Egy nappal később Schmeling és edzője, Max Machon, Németországba távozott egy játéktervvel. Max két böröndöt cipelt. Az egyikben a ruhái voltak, a másikat Joe Louis mérkőzéseinek filmfelvételei nehezítették.
1936. június 19-én 42.000 néző előtt a "Barna bombázó" veretlenségének önbizalmával lépett a szorítóba, a New York-i Yankee Stadionban. Az első néhány menet a tapogatózás jegyében telt, váltakozó sikerrel, néhány kemény találattal. Az első meglepetés a 4. menetben következett be. Schmeling egy bődületes erejű jobbegyenes után egy felütés-horog sorozattal árasztotta el az ekkor már roggyant "Bombázót", majd ezt követte még két brutális jobbegyenes, amitől Louis "lecsüccsent", de egyből talpra állt. Louis a menet hátralévő részében hamar kitisztult. A 6. Schmeling, míg a 7. menet inkább Louis fölényét hozta. 10. round: ekkor már látható volt, hogy a német jobbkezesei megtették hatásukat. Louis tartózkodóbbnak, tompábbnak tűnt, arca bal oldala a duplájára dagadt. 12. menet: Schmeling villámgyors jobbegyeneseket lőtt ki színesbőrű ellenfelére, akinek ekkor már csak felvillanásai voltak. Majd, egy jobbfelütés, balhorog, ...jobbhorog, jobbcsapott, jobbfelütés - ekkor Louis már csak tántorgott - majd következett a "befejező" jobbkezes. Louis a padlóra rogyott, először a hátára fordult, aztán a fejét rázta, hogy kitisztuljon ebből a zsibbadásszerű álomból, de közben a mérkőzésvezető kiszámolta. Schmeling nevetve és sírva átölelte Machont. Hirtelen emberek lepték el a ringet, akik a vállukra akarták venni. Braddock az elsők között gratulált neki. Mike Jacobs is gratulált, csakúgy, mint John Kilpatrick ezredes, a Garden új elnöke. Amíg Schmeling nehezen tudott bejutni az öltözőjébe, azért, mert az ujjongó közönség éltette, addig Louis azért, mert súlyosan meg volt tépázva. Hét percbe telt, mire teljesen magához tért az ütközet után. Nehezen tudott kijönni a ringből.
Németország, 1936. június 20., hajnali órák
Ugyanekkor milliók ültek otthon a rádiókészülékek előtt. – Minden jó német ott akart lenni azon az éjszakán – állította később a német bokszsport magazin. A „Bokszolók éjszakája” a német műsorszolgáltatónál zenével kezdődött, utána Jupp Hussels hakni viccei következtek, majd megint zene. Közép-európai idő szerint hajnali 3.06 volt, amikor elkezdődött az „évszázad csatája”… Ugyanebben az időben Anny Ondra a birodalom propagandaminiszterének villájában, Schwanenwerderben tartózkodott. Ez annyira fontos volt Göbbelsnek, hogy lefotóztatta a jelenetet, miközben a nő Max-ért tördelte az ujjait a rádió előtt. Természetesen a feleségének és magának Göbbelsnek is a képre kellett kerülnie, ami aztán a következő Berliner Illustrirte Zeitung címlapjára került. Hogy Hitler hallgatta-e a rádió közvetítést, azt nem tudjuk, azonban Göbbels így emlékezett a naplójában: Frau Schmeling is itt van. Max bokszmeccsére várunk Joe Louis ellen. Egész este feszültségben voltunk, a kis Anny Ondra teljesen ideges… este a gyerekekkel játszott. Éjszaka is ébren maradt. Mesélünk, nevetünk, felvidítjuk Annyt. Imádnivaló. Aztán hajnali háromkor kezdődött a küzdelem. A 12. menetben Schmeling kiüti a négert, egy csodálatos, drámai, izgalmas küzdelemben. Schmeling harcolt és nyert Németországért. A fehér ember a fekete fölött, a fehér ember pedig német volt…Eksztázis… Reggel ötig nem is feküdtem le. Nagyon boldog voltam. Ma nagy hajókirándulásra megyünk és megünnepeljük a győzelmet Anny Ondrával…
A Németországba hazatérő Schmelinget nemzeti hősként fogadták.
Max Schmeling kinézett a farok részre festett horogkeresztes Hindenburg léghajó ablakán, ahogy a 244 méter hosszú, hidrogénnel telt torpedó megkezdte az ereszkedést a frankfurti reptérre. A német légierő gépei kísérték. Amikor Max a leszálló fedélzetre lépett, rajongók ujjongva köszöntötték a visszatérő hőst. Kihúzta magát, mereven állt és egyenesen, és a tömeg örömére jobb karját náci köszöntésre nyújtotta. Úgy érezte, hogy jó visszatérni Németországba, és még jobb ismét reflektorfényben lenni. Max másnap díszvendég volt a Birodalmi Kancellárián. Felvette a legjobb öltönyét, leborotválta borostás arcát és feleségével, Annyvel, anyjával, és néhány ismerősével felszállt Hitler egyik magánrepülőjének Berlini járatára.
Max Schmeling: - Érkezésem napján kaptam egy meghívót, ami a Birodalmi Kancelláriából érkezett. Hitler meghívott, és gondoskodott róla, hogy rokonokat és barátokat is vihetek magammal. Anyám és a feleségem mellett egy rendező és zeneszerző barátom jött velünk. Amikor beléptem a régi palotába, az őrök és a küldöncök hada tiszteletteljes csodálkozással tekintettek ránk. Aztán jött Brückner és bevezetett minket az ismert fogadószobába. Hitler, csak Göbbels, Heinrich Hoffman, és a Führer titkárságának vezetője, Philipp Bouhler társaságában már várt ránk. Bemutatkozott az ismerőseimnek és üdvözölte őket barátságosan. Miután álldogáltunk és közben egy ideig csevegtünk, hirtelen odalépett hozzám, furcsán és formálisan, szinte ünnepélyesen elismerését és a német nép háláját fejezte ki. Bár csak két-három mondatot mondott, de az egésznek megvolt az ünnepélyes kis beszéd jellege, amitől öntudatosnak éreztem magam. Hitler kedvesen megkért minket, hogy foglaljunk helyet a nagy asztalnál. A helyfoglalásnál ő maga határozta meg az ülésrendet. Anyám mellette ült, Annyhez fordult és gálánsan azt mondta: - Természetesen ma a férje mellett van a helye, és egy mély fotelhez vezette. Aztán anyámnak azt mondta: - Asszonyom, valóban minden oka megvan rá, hogy büszke legyen! Megerősítésként hozzátette: - Minden német az! Miután a szolgálók felszolgálták a tortát, Hitler részletes jelentést kapott a mérkőzésről. Kiderült, hogy nagyjából már a hazai sajtóból pontosan ismerte. Például megkérdezte tőlem, hogy a negyedik menet előtt már biztos voltam-e benne, hogy megverem a négert? Hoztam magammal néhány amerikai újságcikk kivágást, amit ő és Göbbels érdeklődve nézett. Nekem úgy tűnt, hogy nem tudja elolvasni az angol szöveget, de alaposan megnézte a fényképeket, majd megjegyezte: - Kár hogy nem látni ilyesmit filmen. Elmondtam neki, hogy hoztam egy filmet, ami még a repülőtéren a vámnál van. Hitler meglepődött és rendkívül érdeklődött. - Ez nagyszerű - kiáltott fel. Aztán az egyik adjutánsához fordult, és kiadta neki az utasítást, hogy küldjenek valakit és szerezzék meg a filmet. Amíg vártunk, hogy a sofőr visszatérjen, Göbbels kérdezte, hogy a teljes mérkőzés felvétele-e vagy csak részletek? Mondtam neki, hogy a szerződés aláírásakor a teljes felvételt megszereztük...Az egyik segéd jött, és jelentette, hogy megérkezett a film és a moziszobában minden készen áll a vetítésre. Együtt mentünk át, és útközben Hitler szólt néhány adjutánsnak, hogy jöjjenek velünk. A szalag vágatlan volt, néhány hirtelen átmenettel demonstrált. Eleinte a kamera a hatalmas arénában fölülről pásztázta az özönlő tömegeket. Hitler felvillanyozódott. Ezt a hangulatot ismerte az előadásaiból, és egyértelműen élvezte. Az első harcjelenetek egyfajta lázas izgalomba hozták. Szüntelen megjegyzéseket tett, majd a negyedik menet után elégedetten ütögette meg a combjait. - Schmeling -, fordult hirtelen felém - olvastad a Mein kampfomat? A boksz oktatási értékéről írtam benne. Az ökölvívás férfias sport. Ezért mondom azt mindenkinek, Schirachnak és Tschammernek, hogy az iskolákban be kell vezetni a bokszot. Aztán tovább nézte: - Nos - kiáltotta hirtelen - Göbbels figyelj, ez nem a híradóban lesz. Ennek fő filmnek kell lennie az egész birodalomban! - tette hozzá. - Göbbels és Zerlett, egy teljes hosszúságú dokumentumfilmet kell összeállítani. Vásároljátok meg az edzésfelvételeket is, használjátok a frankfurti és a Berlinben készült filmeket is. Alatta a címe az legyen: - Max Schmeling győzelme - Német győzelem!
Göbbels követte az utasításokat, és napokon belül a Max Schmeling győzelme: Német győzelem - című dokumentumfilmet játszották az ország mozijaiban. Ugyanazon a napon, amikor találkozott Hitlerrel, a Der Angriff náci újság dicsérte őt a fehér fölény bizonyításáért. Schmeling, a német, ezt tette az amerikaiakkal - olvasható a cikkben. Egy másik náci kiadvány, a Das Schwarze Korps hetilap ezzel dicsekedett: - Schmeling győzelme nem csak sport volt. Ez a rasszunk számára presztízskérdés volt.
1936, Olimpia, Berlin
1933 áprilisában a német sportegyesületek bevezettek egy rendeletet, amely szerint csak árják lehettek tagjaik között. A „nem árjákat”, vagyis a zsidó, részben zsidó és roma sportolókat szisztematikusan kizárták a német sportlétesítményekből és egyesületekből. A Német Ökölvívó Szövetség 1933 áprilisában zsidó származása miatt kizárta az amatőr bajnokot, Erich Seeliget. (Seelig később az Egyesült Államokban folytatta ökölvívó-karrierjét.) Egy másik zsidó sportolót, Daniel Prennt – Németország legmagasabban rangsorolt teniszezőjét – szintén kihagyták Németország Davis-kupa csapatából. Gretel Bergmannt, a világklasszis magasugrót 1933-ban kirúgták német klubjából, 1936-ban pedig a német olimpiai csapatból.
A német sportklubbokból kizárt zsidó sportolók elkülönült zsidó szövetségekbe – mint például a Makkabi és a Pajzs csoportokba – tömörülek és rögtönzött, szegregált létesítményeket használtak. Ezeket a zsidó sportlétesítményeket viszont össze sem lehetett hasonlítani az erős pénzügyi támogatást élvező német csoportokkal. A romákat (cigányokat), például a szintén roma ökölvívót, Johann "Rukelie" Trollmannt, szintén kizárták a német sportéletből. Trollman 1933-ban Adolf Witt ellen mérkőzött a német profi félnehézsúlyú bajnoki címért. Pontozással nyerésre állt, amikor a mérkőzés közepénél a náci hivatalnokok elrendelték, hogy döntetlen legyen, vagy ne szülessen döntés, vagyis nem nyerheti meg a címet. A sportszerető tömegnek ez a döntés nem tetszett, fél órás hangos tiltakozás után, végül Trollmann nyakába akasztották a győztesnek járó babérkoszorút, azonban 6 nappal később levelet kapott az ökölvívó szövetségtől, miszerint mindkét ökölvívó "elégtelen teljesítményt" nyújtott, ezért a félnehézsúlyú német bajnoki címét visszavonják.
Az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Franciaországban, Svédországban, Csehszlovákiában és Hollandiában mozgalmak indultak az 1936-os olimpia bojkottálására. Az 1936-os olimpián való részvételről zajló viták az Egyesült Államokban voltak a legintenzívebbek, ahonnan hagyományosan az egyik legnagyobb csapat érkezett végül a játékokra. A nemzetközi közvélemény megnyugtatása érdekében tett jelképes gesztusként a német hatóságok engedélyezték, hogy a részben zsidó vívó, Helene Mayer képviselje Németországot a berlini olimpiai játékokon. Ezüstérmet nyert női egyéni vívásban, és a többi német érmeshez hasonlóan a dobogón ő is a náci karlendítést használta.
Valahányszor néger vagy zsidó nyert, Hitler többször is elhagyta a stadiont. Nem feltétlen azért, mert személyesen nem szándékozott gratulálni ezeknek a győzteseknek, de a közvélemény számára ez így jött le. Az amerikai újságok gyorsan reagáltak arra, hogy az ország fekete sportolóit nem ugyanolyan elismerésben részesítették, mint a fehér európai sportolókat. A New York Times főcíme így hangzott: „Hitler figyelmen kívül hagyja a néger érmeseket”. A New York Evening Journal ezt hirdette: Hitler kancellár nem tisztelte meg egyik néger versenyzőt sem, akiknek látványos teljesítményük többet tett bárminél, ami ezt a történelem legnagyobb olimpiává tette, és közvetlen a (Owens) versenye után elhagyta a stadiont. A cleveland-i afroamerikai újság, a Call and Post, amely csak Owensre összpontosított, hatalmas főcímen írta: "Hitler figyelmen kívül hagyta Jesse-t". Más fekete újságok, például a baltimore-i afro-amerikai és a Chicago Defender is hasonló álláspontra helyezkedett. "Minden érmet, amelyet Owens nyert - Hitler figyelmen kívül hagyta" -, ezek mind olaj volt a tűzre.
Schmeling a nehézsúlyú világbajnok Braddock ellen készül
Max a nehézsúlyú világbajnok James Braddock elleni címmérkőzésére készült. De minden alkalommal amikor a mérkőzést tervezték, valami akadályba ütközött. Braddock megsérült. Braddocknak több időre van szüksége. Braddocknak gondjai vannak a szerződéssel. De az igazság közel sem ez volt. Hitler hiába igyekezett ezt elrejteni, de a náci üldöztetésről szóló jelentések eljutottak Amerikába. Ráadásul elterjedt, hogy az olimpián Hitler semmibe vette a kitünő fekete amerikai atlétát azzal, hogy kivonult az olimpiai stadionból, miután Owens megszerezte a negyedik aranyérmét is. Ez a náci ellenes hangulat elkezdte lenullázni Schmelinget. A zsidó csoportok már azzal fenyegetőztek, hogy bojkottálják a mérkőzéseit. A Náciellenes Liga figyelmeztette a promóter, Mike Jacobs-ot, hogy, ha Schmelingnek megengedik, hogy találkozzon Braddockkal, akkor bojkottálni fogják a mérkőzést.
A kor nagy rendezője, Mike Jacobs, hogy Louisnak mihamarabb világbajnoki meccset kössön le, kihasználta a politikai helyzetet, a nácizmus előretörését és azt a tényt, hogy a hitleri Németország propagandagépezete megpróbálta a maga, illetve a fajelmélete javára kihasználni Schmeling győzelmeit. Jacobs felvette a kapcsolatot Braddock menedzserével (aki szintén nem rajongott a németekért, persze nem ez volt a döntő), és felajánlotta neki, hogy Braddock Louis-szal mérkőzzön a címért. Garantálta a bevétel 50%-án felül, hogy Louis győzelme esetén 10 éven keresztül megkapja az általa rendezett nehézsúlyú világbajnoki mérkőzésekből befolyó jövedelem rá eső tíz százalékát. A Braddock vs Schmeling találkozóra már a jegyeket árusították, de a mérkőzés sohasem jött létre. Amíg Schmeling bőszen készült Braddock ellen, addig Braddock titokban Joe Louis ellen edzett. Max, mikor ezt megtudta, dühösen hazautazott. Ekkor az európai rendezők őt és az angol Tommy Farr-t akarták mérkőztetni a "világbajnoki" címért. De Jacobs ezt is keresztűl húzta. Louis 1937 júniusában kiütötte Braddockot, és világbajnok lett. - Nem akarom, hogy bajnoknak nevezzenek, amíg nem vertem meg Schmelinget. Hozzák ide, őt akarom - mondta közvetlen a meccs után Louis. A "Barna bombázó" első címvédő mérkőzésére kedvező ajánlatot tettek Tommy Farr-nak, aki inkább azt fogadta el, mintsem, hogy Schmelinggel küzdjön meg. (Farr remekül helytállva pontozással kikapott Louis-tól augusztusban.)
Nem sokkal a Farr elleni mérkőzés után, Mike Jacobs leszerződtette Max Schmelinget a visszavágóra. A mérkőzést 1938 júniusában kellett megtartani. Addig még kilenc hónap volt hátra. Louis harcoló bajnok akart lenni, így addig még sorra vették Nathan Mann-t (38 februárjában, KO3) és Harry Thomast (április, KO5). Közben Max 37 Decemberben visszatért az USA-ba, ahol legyőzte Harry Thomas-t. 1938 januárjában Hamburgban pontozással győzött a dél-afrikai Ben Foord ellen, áprilisban pedig kiütötte Steve Dudas-t. A színpad készen állt a nagy visszavágóra.
Míg az olasz-amerikai fasiszta szervezetek a húszas években voltak a legtevékenyebbek, a nácik csak 1933-tól képviseltették magukat nagy számban, amikor Adolf Hitlert kinevezték német birodalmi kancellárrá. 1933 júliusában létrehozták az amerikai társaságok maradványaiból a Német-amerikai Bundot. Három nagy szervezete, Gauja volt: egy Milwaukeeban, egy Los Angelesben és egy harmadik New Yorkban, amelyet Fritz Kuhn, a detroiti Ford Autógyár egykori alkalmazottja vezetett. Maga Henry Ford is hírhedt antiszemita volt, olyannyira, hogy Adolf Hitlert is megihlette a húszas években. Még a Mein Kampfban is hivatkozik rá: Évről évre többet kaparintanak meg (az amerikai zsidók) a termelés eszközeiből egy százhúsz milliós országban; egyetlen nagy ember van, Henry Ford, aki mérhetetlen dühükre továbbra is megőrzi teljes függetlenségét!"
A Német-amerikai Bund kilencvenhárom Orstgruppe nevű helyi szervezetre oszlott. Az amerikai igazságügyi minisztérium becslése szerint 8000 német-amerikai tagja volt a Bundnak, bár ez a szám százezerre is nőhetett; egy másik forrás szerint a nácik címjegyzékén 250 000 olyan német-amerikai szerepelt, akiknek rokona volt a Harmadik Birodalomban. A Bund négy német nyelvű hetilapot jelentetett meg, német nyelviskolákat működtetett, sőt még több Hitlerjugend-csapatot is szervezett, amelyek huszonkét bundista táborban verték a marsot. 1937 augusztusában a Buffalo melletti Hindenburg-táborban Hans Dieckhoff német követ is megtekintette egy díszszemléjüket.
Arlene Stein, aki a harmincas években volt gyerek, leírja, milyen volt a Bund jellegzetes toborzási terepe: Ridgewoodban főleg németek laktak, akik még mindíg tartottak néhány óvilági szokást. A szombat délelőtt a takarításnak volt szentelve. Háztulajdonosok és házmesterek takarították a folyosókat és a lépcsőket , tisztára sikálták az utcai verandát, felsöpörték a járdát... Dolgos, törvénytisztelő emberek voltak, akiknél a legfőbb erényeknek számított a tisztaság, a fegyelem, a takarékosság és a becsület. Ám aztán, írja Stein, változtak az idők: Volt egy ház a St. Nicholas úton, amelyről csak suttogva beszéltek az emberek. Ott csaknem mindig le volt engedve a roletta. Nagy ritkán felhúzták, és akkor a túlsó falon látni lehetett Adolf Hitler fényesen kivilágított képét. Ez a harmincas évek végén történt. Országunk még nem háborúzott, de mindenki tudhatta, hogy Európa problémái előbb-utóbb éreztetik hatásukat az Egyesült Államokban. A német-amerikaiak többségét kétségbe ejtette, hogy a Bund a közvetlen szomszédságunkban tartja az összejöveteleit. A Bund tagjai főleg tizenévesek és fiatal huszonévesek voltak, akik fehér blúzból és fekete szoknyából, illetve fehér ingből és fekete nadrágból álló egyenruhájukhoz vörös jelképpel díszített, fekete kalapot viseltek.
1936 márciusában Fritz Kuhn átvette a Bund vezetését. Mozgalmának ambíciói megnőttek. Kuhn a republikánus elnökjelölt Alfred Landon mellett korteskedett. Felszólalt a rádióban dr. Ignatz Criebl mellett, aki az Új Németország Barátai vezetője és náci kém volt. Támogatott a Bund egy szenátort és egy kongresszusi képviselőt ís. 1937 októberében tömeggyűlést tartottak a Madison Sguare Gardenben, ahol 1150 bundista rohamosztagos masírozott náci indulóra. Az ilyen események nagyon nyugtalanították a New York-i zsidó közösséget, amelynek két jeles tagja felvette a kapcsolatot az egyik leghírhedtebb zsidó gengszterrel, Meyer Lanskyvel. Stephen Wise rabbi arra kérte, tegyen valamit a veszélyes fejlemény ellen. Még Nathan Perlman bíró, a törvény embere is Lanskyhez folyamodott segítségért már1935-ben: Az Egyesült Államokban virágzik a nácizmus, a Bund nem szégyelli a legnagyobb nyilvánosság előtt tartani a gyűléseit.
- Nekünk, zsidóknak harciasabbnak kellene lennünk. Meyer, lépjenek fel a náci szimpatizánsok ellen! Összeadjuk a pénzt, megadjuk hozzá a törvényes segítséget, mindent, amire szüksége lehet. Megszervezné helyettünk a militáns részét?
- Én, erős személyes meggyőződésből működtem együtt (az amerikai kormánnyal) - mondta később Meyer Lansky. Azt akartam, hogy verjék meg a nácikat. Számomra már akkor ez volt a legfontosabb, amikor az Egyesült Államok még be sem lépett a háborúba. Zsidó voltam, és sajnáltam azokat a zsidókat, akik Európában szenvednek. A testvéreim voltak. Lansky családja aztán mindent tudott az óvilági antiszemitizmusról. Az életüket fenyegető pogromok elől menekültek, amikor 1911-ben elhagyták az akkor a cári birodalomhoz, ma Belorussziához tartozó Grodnót. Ott született Maier Suchowljansky, akinek nevét később amerikanizálták a manhattani iskolában. Lansky nem óhajtott elmenekülni azok elől a nácik elől, akik a harmincas években érkeztek New Yorkba. Lanskyt a vezető réteg Fordhoz hasonló tagjainak náci szimpátiái nyugtalanították igazán. A fontos WASP-ok, ahogy ma neveznénk őket, nyíltan antiszemita kijelentéseket tettek, és egyes újságok még támogatták is őket.
Tehát már ebben a korai szakaszban is felmerült a titkos szövetség lehetősége az Egyesült Államok vezető rétegének egyik része és az alvilág között. - Saját zsebből fogok harcolni ezek ellen a nácik ellen - felelte Lansky. - Nincsen szükségem a pénzükre. Viszont kérni fogok egy valamit. Amint akcióba léptünk, maga megpróbálja elintézni, hogy a zsidó sajtó ne kritizáljon engem.
Cserébe, mert szétverték a Bund gyűléseit, még ha nem is ölték meg a bundistákat (elkedvetlenítő korlátozás lehetett a gengszter számára), Lansky megkapta Perlmantól a bundista vezetők névsorát és a gyűléseik helyét. Bedobta magát még Walter Winchell, a legendás riporter és rádiós személyiség (és Hitler korai bírálója) is, és megtelefonálta Lanskynak az egyik bundista gyűlés helyszínét.
Egy este Lansky egyenesen Yorkville-be, a manhattani német kolónia kellős közepébe állított be Bugsy Siegel és más zsidó gengsztere kíséretében: - Mire odaértünk este, már több száz barnaingest találtunk. A színpadot horogkereszt és Hitler-képek díszítették. A szónokok elkezdték az őrjöngést. Mi csak tizenöten voltunk, de rögtön akcióba léptünk. Nekik mentünk, kihajítottunk párat az ablakon. Kitört az ökölharc. A nácik többsége pánikba esett és elrohant. Megkergettük és úgy eltángáltuk őket, hogy hónapokra harcképtelenek lettek. Igen, brutálisak voltunk. Móresre akartuk tanítani őket. Meg akartuk mutatni, hogy a zsidók nem mindig tűrik fülük-farkuk behúzva a sértegetést.
Perlman bíró, Wise rabbi és Winchell mérhetetlenül örült az eredményeknek. Pedig ez még csak a kezdete volt Lansky személyes hadjáratának a keleti parti nácik ellen. Vadászott rájuk New Yorkban és New Jerseyben. Mint mesélte, még olasz gengszter barátai is be akartak szállni: - Az olaszok, akiket ismertem, felajánlották, hogy segítenek, de büszkeségből nem fogadhattam el. Sokszor az üzletemet is elhanyagoltam, mert utazgatnom kellett, hogy megszervezzem az ellentámadásainkat. Meg kell mondjam, nagy élvezettel gyepáltam ezeket a nácikat. Előfordult, hogy különleges bánásmódban részesítettük valamelyik bundista vezetőt vagy valamelyik más nagy antiszemitát, de általában csak arra akartuk megtanítani őket, hogy a zsidókat békén kell hagyni.
A Minutemanek
De nem csak Lansky volt ez egyetlen zsidó gengszter aki ilyen akciókat szervezett. Abner "Longie" Zwillman 1904-ben egy bevándorló orosz-zsidó családban született az Egyesült Államokban. Régóta barátja és társa volt olyan maffiózóknak, mint Lucky Luciano és Meyer Lansky. Zwillman bűnszervezete része volt a Nemzeti Bűnögyi Szindikátusnak, és New Jersey állam északi részét uralta. Az 1930-as évekre, mire a szesztilalom véget ért, Zwillman nem csak túlélt egy alvilági háborút, de gazdag ember is volt. New Jersey Al Capone-jának nevezték. Bár Zwillman maga sosem volt ökölvívó, de támogatta Newark zsidó ökölvívóit, és több promóciót is szponzorált. Az 1930-as évek elején-közepén Zwillman toborzott és szervezett zsidó ökölvívókat Newarkban, az úgynevezett Minutemaneket. Zwillman, aki város gengsztereit irányította, zsebében a rendőrséggel, nem akarta megengedni, hogy a nácik büntetlenül működjenek a területén. 1934-ben a szintén zsidó, volt profi bokszoló Nat Arnóhoz fordult, és felkérte, hogy szervezzen egy náciellenes csapatot. Arno kemény Newark-i zsidókat és volt profi bokszolókat toborzott. A csoport célja az volt, hogy az izmaikat felhasználva szétverjék a nácibarát találkozókat, és a propaganda tevékenységeiket Newarkban. A nevet a Minuteman of Revolutionary War hírnevéből kölcsönözték. Az eredeti Minuteman onnan kapta a nevét, hogy várhatóan egy perc múlva készen álltak a szabadságharc idején a britek elleni harcra. A Minutemanek közé most olyan bokszolók tartoztak, mint: Nat Arno, Benny Levine, Lou Halper, Abie Bain, Al Fisher, Puddy Hinkes vagy Moe Fischer.
Nat Arno (76 győzelem 18 vereség 13 döntetlen)
Sidney Nathaniel Abramowitz néven született. A 15. születésnapján vívta első profi meccsét. Nyolc küzdelme volt, mielőtt apja rájött, és megtiltotta a fiatalnak a folytatást. Arno szülei engedélye nélkül nem tudott mérkőzni New Jerseyben. 1926 januárjában egyedül stoppolt Floridába. A következő 13 hónapban a 42 mérkőzéséből csak kettőt vesztett el. Ezután hazatért és kibékült apjával, és a későbbi mérkőzései már New Jerseyben zajlottak. Arno szilárd tapasztalatot szerzett a könnyűsúlyú és váltósúlyú kategóriában azáltal, hogy kitartott Pete Nebo, Vic Burrone, Young Zazzarino, Lope Tenorio és Benny Cross ellen. Az agresszív és tartós verekedő Arno, nagyon büszke volt arra, hogy a 122 ellenfél közül, akikkel szembesült 8 éves profi karrierje alatt, egyikük sem tudta kiütni. Egyetlen TKO veresége volt, amikor a ring orvosa leállíttatta a mérkőzést, Arno jobb szeme fölötti repedés miatt. 1932-ben, mindössze 22 évesen visszavonult a profi bokszolástól. A szesztilalom idején Newark számos bokszolója, köztük Arno is, az erőteljes New Jersey-i zsidó maffia főnöknek, Longy Zwillmannak dolgozott, a tilamom alatt a szállítmányait védve, később végrehajtó embereként.
Max "Puddy" Hinkes (10-1-0)
1928 és 30 között bokszolt és egy jó felhozó bunyós volt Newarkban. Longie Zwillman egyik végrehajtója és Nat Arno közeli barátja.
Benny Levine (46-39-8)
1926-ban harmat és pehelysúlyúként kezdett bokszolni Newark környékén, és 1940-ben váltó-középsúlyúként hagyta abba.
Lou Halper (30-26-12)
A korszak híres sportcsarnokánál, a Newark-i Laurel Gardennél azzal kezdte, hogy reggeli újságokat árult a bokszesteken. Később már bunyósként ment vissza a Laurelbe, miután az onnan kijövő bokszolók azt mondták neki, hogy bent több pénzt kereshet bunyósként, mint azon kívül, ha újságokat árul. 1926 és 1936 között a légtől középsúlyig minden súlycsoportban bokszolt. 1935 elején egy rövid ideig a Ring magazin a világ 10. legjobb középsúlyújának tartotta, bár már abban az évben hanyatlani kezdett és az utolsó hét meccsét el is vesztette. Idő előtt kapott ki többek között olyan top bokszolóktól, mint: Frank Battaglia, Barney Ross vagy Ceferino Garcia.
Moe Fischer (13-20-3)
1926 környékén Newarkban vívta első profi meccsét könnyűsúlyban, és 1940-ben az utolsót váltósúlyban.
Abie Bain (50-27-5)
12 évesen kezdett bokszolni légsúlyúként, végül közép és félnehézsúlyban, de nehézsúlyúak ellen is bokszolt. 1923-ban lett profi. Négy évvel később Jack McVey, KO Phil Kaplan, Vince Forgione, Phil Krug, Rene DeVos, George Courtney és Vince Dundee ellen is bokszolt. Mindannyian magasra taksált középsúlyú versenyzők voltak. 1930-ban a Ring magazin a 7. helyre sorolta a középsúlyú világranglistán, de aztán Abie feljebb lépett egy súlycsoportot, és kihívta a nagy félnehézsúlyú világbajnok Maxie Rosenbloom-ot. Maxie megállította őt a 11. menetben, amikor Bain bal szemének súlyos sérülése miatt a játékvezető leállította a küzdelmet. Kevesebb mint egy évvel később, a "két tonnás" Tony Galentóval találkozott, aki 25 kilóval volt nála nehezebb. Galento negyedik menetes TKO győzelmet szerzett. Bain 1936-ig bokszolt, pályafutása 27 vereségéből 14-et az utolsó négy versenyévében szerzett.
1938 eleje, YMHA boksz terem, High Street. Newark, New Jersey
A ringben két bokszoló szparringol, az egyik éppen áthelyezi a testsúlyát a jobb keresztütése mögé. Visszahúzza a kezét és ballal két testütés visz be az ellenfelének. A test megrázkódik, ahogy a kesztyű a törzsébe csapódik a Dávid csillag embléma fölött. A zajos edzőteremben a csengőhang jelzi a menet végét. A küzdők a szünetben leülnek a fa székre, lehunyják a szemüket, és a ziháló arcukat vízzel átitatott törülközővel törlik le a segédek. Ezeknek a fiataloknak a Longie Zwillmanért való bokszolás az egyetlen lehetőség a munkához. De nekik megfelelt. Közben az ugráló kötelek ostorozzák a padlót, a kesztyűk a nehéz zsákokhoz ütődnek, és az öklök miközben a fedeslabdát ütik, olyan hangja van, mint az írógépnek. Nem számít milyen kimerültek, amikor Longie Zwillman megjelenik a teremben, mindenki szép lassan leállt, és figyelt. A maffiózó Abner "Longie" Zwillman Newark keresztapája. Harmincnégy évesen ő az egyik legfiatalabb főnök, aki a zsidó maffiában valaha volt. És az egyik legtiszteltebb. Newarkban biztosan.
Longie megállt egy asztal előtt és rávetette nagy aktatáskáját. Nat Arnóval az oldalán érkezett, akinek szivar lógott a szájából. Longie végigpásztázta tekintetét a termen, összeszámolva a bokszolók seregét. Összesen több mint harmincat. A bokszterem Longie Zwillman titkos műveletének a szíve. Nemrég az FBI kopogtatott be Longie ajtaján. Ekkor Longie maffiózói és az FBI szentségtelenül szövetséget kötöttek, hogy nem hagyják elburjánzani Hitler kezdődő náci hadseregét Amerikában. Longie profi bokszolói lettek Amerika titkos fegyvere a német amerikai-náci Bund fenyegetése ellen.
Nat Arno, Longie földalatti Minuteman milíciájának huszonnyolc éves parancsoka. Itt vannak valamennyien: Harry, Maxie és Al Fischer, a kemény Benny Levine, a pimasz Puddy Hinkes és Abie Bain. Ők a vezetők. más ökölvívók is csatlakoztak köréjük. Még mindig mélyeket lélegeznek, izzadságtól fényes a bőrük. A fiatalabbak úgy sprintelnek, mint a golden retrieverek, akiket vacsorához szólítanak. A veteránok szilárd testhelyzettel jelölik ki a helyüket.
Amíg a csapat összegyűlik, Longie Puddy Hinkes felé fordul. - Hé, elvitted a gubát Ellenstein polgármesternek?
Longie az asztalra dobja fedora kalapját, hullámos, sötét haja csillog.
- Igen, igen, Mr. Zwillman -, válaszolja a vagány Hinkes.
- Miket írnak a Bund újságjában? - kérdezi Longie Harry-t, aki a jiddis mellett jól ért németül is. A mondandója után Longie bólintott, miközben elkapta saját tükörképét az egyik falitükörben és megigazította a nyakkendőjét.
- Abie! Kifizettétek a védelmi pénzt a zsaruknak a héten?
Nat Arno kemény New Jersey-i akcentusa mellett bólogat.
- Jól van, Nat - nyugtázza Zwillman.
- Srácok! Itt van mindenki? - kiáltja Arno érdes hangján, majd megpaskolja Abie és más ökölvívók vállát.
Nat ledobja zakóját egy székre, és felhajtja az ingujját. Csak 170 centi körül van, de úgy parancsol, mint egy óriás.
- Na srácok! A zsaruk azt mondják, hogy a német-amerikai náci Bund, ma este a városban találkozik a belvárosi Hall Tavernban. És nem más, mint a vezetőjük, Fritz Kuhn führer is ott lesz.
A termen egy pillanatnyi morajlás fut végig, míg megemésztik a hírt. Néhány csillogó test megfeszíti az izmait. Mások enyhe mosollyal készülnek fel.
- Az amerikai Hitler? - kérdezi Maxie Fischer.
Maxie és bátyja Al, úgy kezdték a karrierjüket, hogy leverték azokat a gazembereket, akik megpróbálták ellopni a családi élelmiszereket. Most már nem csak bokszolók is, hanem Longie-t is szolgálják. Tekintve Maxie 41-13-5-ös boksz rekordjára, és hogy a környék egyik legjobb könnyűsúlyúja, nem az a valaki akivel szívóskodni akarsz.
- Egy koponyát azért majd be akarok törni - jegyzi meg Puddy, miközben megkocogtatja a kezével a saját fejét...
A New York-i lapok beszámoltak az egyik ilyen csatáról, amely 1938 áprilisában zajlott le a yorkville-i kaszinóban, a Keleti 86. utca 210. szám alatt, ahol Hitler negyvenkilencedik születésnapját ünnepelték. Egymást követték a Bund szónokai, köztük Fritz Kuhn felesége, de a szikrát Otto Wegener dobta a puskaporba. Gratulált Hitlernek Ausztria annektálásához, és követelte, hogy Roosevelt elnök ismerje el az Anschlusst. Ekkor felállt a nézőtéren egy ember, és elordította magát: - Ez most amerikai gyűlés vagy német? Ez Jean Mathias volt, a 39 éves háborús veterán. Abban a pillanatban - írta a New York Herald Tribune - valaki megütötte hátulról. Mathias megfordult, birokra kelt támadójával. Más amerikai veteránok siettek a segítségére. Egyenruhás rohamosztagosok rontottak oda hozzájuk, és az övükkel csépelték Mathiast. Erre felemelkedett a széksorokban száz zsidó háborús veterán, feltették az Amerikai Légió kék sapkáját, majd belevetették magukat a küzdelembe. Gustav Elmer, a Bund elnöke azzal próbálta lecsillapítani a kedélyeket, hogy jelt adott a zenekarnak, ám az csak valami bizarr aláfestést szolgáltatott az eseményeknek. A szemtanúk, gumibotot suhogtató, szürke inges karokat emlegettek. Ekkor a rohamosztagosok levették az övjeiket, és a nehéz csatot használták fegyvernek... Mathiast, miközben a kijárat felé verekedte magát, eltalálták egy székkel, és összevissza zúzták az arcát. Végül a rohamosztagosok csak kidobták a kaszínóból a tiltakozó zsidókat, akik a Német-amerikai Munkásklub és az Amerikai Ifjú Hazafiak népes R-gárdájával találták szemben magukat, míg az északi járdán a náciellenes tüntetők percről percre dühösebb tömege tolongott. Ahogy meglátták a zsidó veteránok véres arcát, nekilódultak, be akartak törni a csarnokba. Huszonnégy rendőrnek kellett visszatartani őket, de az utcán ettől függetlenül kitört a verekedés. Mikor később a bundisták megpróbálták elhagyni a kaszinót, a dühös tömeg őket is megtámadta. A rendőrkapitánynak ötvenfős erősítést kellett hívatnia, hogy megtisztíthassa az utcát.
A bokszoló Max "Puddy" Hinkes, Zwillman embere, csatlakozott a Polgárőrség nevű, newarki zsidó ellenállási csoporthoz. A Polgárőrség megtámadott egy bundista gyűlést Newark német negyedében, a Springfield úti Schwaben Hallban, Hinkes így emlékezett: - A náci patkányok az emeleten tartottak gyűlést az egyik este. Nat Arno és én felmentünk, és bűzbombákat dobtunk a szobába, ahol ezek a hányadékok voltak. Ahogy kimenekültek a borzalmas büdösből, és lerohantak a lépcsőn az utcára, a mieink már várták őket baseballütővel és vasrudakkal. Olyan volt, mint egy vesszőfutás. A fiaink felsorakoztak kétoldalt, és püfölni kezdtük őket a baseballütőkkel meg a vasakkal, ütöttük a fejüket, meg mindenüket, amit értünk. A nácik ordítottak, mint akit nyúznak. Ez volt életem egyik legszebb napja! Kár hogy nem öltük meg mindet. Máshol nem tudtunk bemenni, ezért betörtük az ablakokat és összetörtük a kint parkoló autóikat. A nácik rendőri segítségért és védelemért könyörögtek, de a rendőrség nekünk kedvezett.
Még New York polgármestere, a zsidó-olasz-amerikai Fiorello La Guardia is kicsörtetett a küzdőtérre. Az Amerikai Zsidó Kongresszus bankettjén La Guardia polgármester közölte a hallgatósággal, hogy szeretne látni a közelgő Világkiállításon egy panoptikumot, és abban , annak a barnainges eszelősnek a figuráját, aki a világbékét fenyegeti. A német nagykövetség indulatosan tiltakozott a Führerüket ért sértés miatt. Az Angriff nevű német újság még tovább mérgesítette a helyzetet, amikor zsidó haramiának és New York főgengszterének" nevezte La Guardiát, aki , protezsálja a New York-i gengsztereket és mindent, ami aljas és megvetendő...
Habár a New York -i zsidó lakosság többsége éljenzett és elfogadta a Minutemaneket, de nem mindenki volt lelkes. Néhány zsidó, különösen a reform zsinagógákhoz kötődők, úgy érezték, hogy a zsidóknak rossz hírük van a verekedésben való részvételtől, és úgy érezték, hogy a kormány gondoskodni fog erről. Ők ellenezték a csoportot. Pedig a többnyire zsidó csoport, amelynek néhány ír és olasz tagja is volt, hatékony eszköz lett a Hitler-szimpatizánsok elleni küzdelemben. A Minuteman készen állt rájuk, és többnyire erősítette a zsidó erkölcsöt. Végül a csoport teljesítette a célját: elrettentette a nácikat a Newark-i szervezéstől. Már csak az a gondolat is, hogy a Minuteman jelen lehet bármelyik találkozójukon, elriasztotta a nácik nagy részét attól, hogy nyilvános találkozókat tartsanak. Sikeresek voltak, mert a nácik sokkal kevesebb propagandát fejtettek ki, mert féltek a Minutemanektől.
A zsidó vezetőréteg, noha titokban örvendezett, hogy Lansky és gengszterei megizzasztják a Bundot, nem állta az ígéretét a sajtókritikák leállítására vonatkozóan. Még a legnagyobb jiddis nyelvű újság, a Morgen Journal is azt írta róla elítélőleg, hogy zsidó gengszter, míg más zsidó lapok Lansky és Bugsy Siegel bandájára célozgattak. Nagy megrázkódtatás volt ez Lanskynek, mert nyilvánosan még sose gengszterezték le. Mikor aztán a szélesebb sajtó is felkapta ezt a meghatározást, Lansky tiltakozott, de azok azt felelték, hogy ha a zsidó riportereknek elég jó ez a szó, akkor nekik is megfelel. Lanskyt kezdte idegesíteni a nagy sajtónyilvánosság. A zsidó vezetőréteget nemkülönben. Egy nap üzenetet kaptunk Wise rabbitól, hogy hagyjuk abba - a népek olyanokat mondogatnak, hogy erkölcsileg helytelen ugyanazt az erőszakot alkalmazni, amit a nácik. Így hát Lansky abbahagyta, de a baj már megtörtént. - Komolyan azt gondolom, hogy akciónk a Bund ellen olyan légkört teremtett, amelyben a nevemet könnyű volt összekapcsolni a gengszterséggel és a maffiával.
Ebben a forrongó környezetben, 1937 végén a Joe Louis-Max Schmeling visszavágó mérkőzés megkötésre került. Innen folytatjuk...
2022. január 16. - Leibinger Gábor
