Georges Carpentier óriási sztár volt Franciaországban. Jóképű, intelligens és nem mellesleg kiváló ökölvívó. Hírneve filmsztárokéval vetekedett, ő olyan volt a franciáknak, mint Dempsey az amerikaiaknak, vagy Papplaci, nekünk magyaroknak. Visszavonulása után Párizsban egy koktél bárt üzemeltetett, ahol 1954-ben mesélt a mérkőzéseiről és a szerelmeiről. Ez a ring D’Artagnanjának története:
1954, Franciaország, Párizs: - Georges Carpentier közel 3000 szerelmi kapcsolatba bonyolódott…”Akkoriban nagyon jól szerepeltem”, jegyezte meg mosolyogva.
Franciaország bálványa az ökleivel is nagyon jól szerepelt akkoriban. „Ez az én koktél bárom – A Carpentier Bár -, ahol bármelyik nap megtalálsz. Ez a Champs-Elysee legnaposabb sarkánál, közel a Arc de Triomphe-hoz. Az utolsó háborúban (2. világháború) egy amerikai pilóta olyan alacsonyan szállt el az Arc fölött, hogy a hátszele megrángatta az ablakfüggönyeimet, a kristálypezsgős poharak pedig csak úgy zümmögtek, mint a méhek. Én 60 éves vagyok, és tegnap a világ bajnoka voltam, ma meg van egy koktél bárom. De a napsütés mindig itt van a Boulvardon, mint fiatal koromba. Ma, meglátom ezeket a dolgokat, tegnap természetesnek tartottam. Párizs hölgyei bejönnek a báromba, aperitifeket kortyolnak, elegáns „Fleurs de Roccaille” parfüm árad róluk.
“Tudod hány lánnyal voltál, Georges?”, kérdezte egy délelőtt a jó barátom és bankárom Belin. Vállat vontam. – Micsoda egy kérdés ez, barátom. Honnan kellene ezt nekem tudnom?
- Több volt, mint 3000, Georges. Szavamra mondom, 3000 nő. Pénzember vagyok, és nem készítek hamis összegzést.
- Ha igaz, amit mondasz, azt mondom: nem is tagadom, „aztán nagyon jól szerepeltem”, - mondja nevetve.
„-Egy ember mi többet kívánhatna az élettől, fél tucat szerencsét, 3000 szerelmi kapcsolatot, három kitüntetést a bátorságáért, és a félnehézsúlyú világbajnokságot.
Egy egy salakrakodó alatt születtem itt Lensben, Észak Franciaországban. Az egy olyan völgy, ahol szenet ástak. A házak összezsúfolt szürke kunyhók, a futószalagok nyikorogtak rajtuk a szénnel, át a látóhatáron, aknákon keresztül a salakrakodóig. A városunkba minden család az aknába dolgozott. Az apám bányamérnök volt, én korán abbahagytam a tanulmányaimat. Ha nem teszem, szegecselőmunkás lehettem volna. Lehet, hogy még ma is a bányában lennék, Lensben, ha a különös „Professzor” Descamps nem talál rám. Valóban furcsa egy „Professzor” volt. Egy vad, koboldszerű ember, fekete hajjal, mint egy cigány. 27 éves volt, kerülte azt a fajta életet, hogy bányában dolgozzon. Tehát, mivel a seregben tanult egy kicsit bokszolni, néhány helyivel szerzett egy termet a szombat esti falutáncokra. Bizakodóan kereste a jövő bajnokát, mialatt a város egy kicsi kávéházában énekelt a vásárlóknak. „Fiú”, mondja nagyképűen, „megtanítsam neked, hogy hogyan kell bokszolni”? Ez mennyibe fog nekem kerülni? – kérdeztem gyanakodva, és közben ő harsogó nevetésben tört ki. „Ingyen, fiú, ingyen! Talán lehet, hogy van egy kis tehetséged.” Lementem vele a terembe, lelkesen veszem fel a bokszkesztyűket. Erre ő lecsapta a kezeimről. „Ah, te kezdő vagy, nem? Alapjában Descamps professzornál kezdtem a legaljától. „Az első leckéd, hogy kiöblíted a véres szivacsokat, kiüríted a vizesvödröket, és feltörlöd a padlót.” Oh, durva volt, ez volt Descamps. Először, mikor meglátott, hogy suttyomban cigarettázok, átpofozott a tükrös termen. „Soha többé!”, ordította. „Soha, vagy szájba foglak verni.” De aztán megint dohányzáson kapott, ekkor meglendítette a jó izmos karját, hogy megüssön. Én ütöttem először. Szegény Descamps a földre csúszott, az arcába a szemei rángatóztak. 1907-ben én 13 éves voltam és magasabb voltam a kicsi Descampsnál. De még mindig vézna és sápadt, bár meg tudtam verni minden fiút Lensben, és már több felnőtt embert is megvertem. Ez akkor volt, mikor Descamps meghozta a nagy döntést. „Georges”, mondja, Párizsba fogunk menni és megnyerjük a Francia légsúlyú amatőr bajnokságot. Egyszerűen és nyugodtan mondta ezt. Minden hűhó nélkül fogadtam. Az nem számított, hogy felnőttek ellen küzdenék. Látni akartam Párizst, a híres földalattit, a Metrót. Az első délutánon megnyertem 1 meccset, majd este még egyet. Descamps annyira boldog volt, hogy bevitt egy bárba inni valamit, majd titokban elvitt a Metróhoz. A következő nap, négy nyert meccsel, bekerültem az amatőr bajnokság döntőjébe. A döntőben legyőzött egy 21 éves katona, a neve Mazoir. A súlya másfélszer annyi volt, mint az enyém. A következő évben, 14 évesen, sikerült megnyernem az amatőr légsúlyú bajnokságot. Akkor nyomtam 38 kilót, átszámítva kb. 84 font, vagyis 28 fonttal könnyebb voltam, mint a légsúlyú limit. A hírek megelőztek minket, amikor Descamps és én hazaértünk Lensbe, maga a polgármester és az összes tekintélyes ember arra várt, hogy üdvözölhessen minket. Lensben mindenki büszke és boldog volt, kivéve anyámat, aki nem értette a bajnokság fontosságát. Közvetlenül utána professzionistának álltam és hamarosan egy győztes párviadallal 150 frankot kerestünk, amiből kifizettük a költségeket, végül mindkettőnknek, Descampsnak és nekem is maradt 30 frankunk. Boldog voltam, mivel ez egyenlő volt Lensben, egy felnőtt szegecselőmunkás keresetével. És még mindig csak 15 éves voltam. Két éven keresztül átlagban havonta nem mérkőztem kettőnél kevesebbszer, és 1911. június 15-én, Párizsban az öreg Cirque de France-ban, 7000 ember előtt volt az első nagy címmeccsem, a francia váltósúlyú bajnokkal, Robert Eustache-el. Ő 25 körül volt, erős felépítésű, sötét, jó képű, a DeNeve előkelő francia család sarja. Az Eustache nevet a ringben használta. Ő volt az egyik legjobb bokszoló Franciaországban. 17 éves voltam, magas, karcsú alkatú, de már nem voltam vézna. Jóval könnyebb voltam Eustache-nál, és az egyetlen ember, aki úgy gondolta, hogy győzni fogok, Descamps volt és jómagam. Rémült voltam, mielőtt a mérkőzés elkezdődött. Minden mérkőzésem előtt féltem. Egy nehéz, hideg követ éreztem a gyomromba. Ez nem az attól való félelem volt, hogy megsérülök. Ez egy különös, ismeretlen félelem, ami minden küzdelem előtt jött, és soha nem is szabadultam meg tőle. Robert Eustache nem látszott nyugtalannak. Mosolygott és integetett a tömegnek, akik között számos gyönyörűen öltözött hölgy volt. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen asszonyokat láttam ökölvívó mérkőzésen. Amikor a 16. menetben először rettenetesen elkaptam, Eustache a kötelekhez szédült, tudtam, hogy itt a lehetőség, amit a legjobb ütéseimmel menetről menetre kerestem. A kesztyűje átázott az izzadtságtól, kezei a derekánál lógtak, én megint megütöttem. Olyan volt, mint ütni egy élettelen húst, ami a henteskampón lóg. Egy pillanattal később a menedzsere bedobta a törülközőt, őt meg a sarokba vonszolták. Én voltam Franciaország új váltósúlyú bajnoka, a nők sikoltoztak, nevettek és ujjongták a nevem. A bajnoki övet a derekamra csatolták, Párizs hírességei zsúfolódtak be az öltözőmbe.
Emlékszem Franciaország legalább három legkiválóbb szerzője, valamint színpadi csillagok és társadalmi személyek, mindannyian gratuláltak nekem. „Fiú, úgy harcolsz, mint egy mesteri kardforgató”, Tristan Bernard a novellista mondta az éjszaka, hogy kitalált egy frázist, ami meg is maradt. „Mon Dieu, te vagy az ökölvívó szorító D’Artagnan-ja!” Aztán megvertem Young Joseph-et Londonban az Európai váltósúlyú bajnokságért, és azután kiütöttem Jim Sullivant a középsúlyú Európa bajnokot. Ez a mérkőzés Monte Carlóban volt 1912-ben, és nyertem nem csak egy címet, de 25.000 frankot is. Ekkor Professzor Descamps elkezdett ragaszkodni hozzá, hogy hagyjuk a pénz fele-fele megosztását és adjak neki csak 25 százalékot. „Amikor semmink nem volt”, mondja ő, „a semminek a fele nem volt sok, de a szerencsének a fele túl sok az én lelki nyugalmamnak.” Később, mikor elnyertem a világbajnoki címet, visszautasította, hogy 20 százaléknál többet kapjon tőlem. Erősebb és nehezebb lettem, de alig voltam több egy középsúlyúnál, amikor végül találkoztam Bombardier Billy Wellsszel, ami mérkőzés számomra megnyitotta a világhírnév kapuit. Ő sokkal nagyobb volt nálam, amikor Belgiumba, Gentbe a Floral Hallban zuhogó esőben áthaladtam a tömegen, vállon veregettek és gúnyos megjegyzéseket tettek a méretbeli különbségre. Olyan volt, mint Dávid és Góliát. Ő 187 font súlyú volt, én valamivel 168 alatt mértem be. Némi nagyszerű ökölvívást mutattunk a tömegnek. Gyorsnak és demoralizálónak tűnt. Sikerült keményen megütnöm egy balkezessel, de azután fekete köd ereszkedett a szemeimre, és ebben a sötétségben vörös és ezüst csillagokat láttam. Hidegvér futott át rajtam, a nyakamon és 9 számolásra a lábaimba ért, ez az erő áthatott, mint egy szörnyű fogfájás. A következő menetben újra leütött engem, és minden ütése, ami eltalált egy bizsergő bénulást adott nekem, olyat, mint egy szigorú görcs. A menet végén ziháltam Descampsnak: „Túl nagy…túl erős…túl ügyes!” Descamps letörölte az arcomról a vért. „Idefigyelj,” ez feltétlen szükséges, ha kisebb a pengéd, és erőszakos a pasas. Hagyd abba a vívást, vagy meg fog ölni. Szembe vele, csúsztasd be a karjaidat a bordáinál és döfd a kis kést a beleibe.” Engedelmeskedtem neki, Bombardier egy gyengeségét fedeztük fel – a gyomra védtelen volt. Többe volt nekem, mire a bordáihoz kerültem, de állandóan azon gondolkodtam, hogy az övé csak egy bot, az enyém viszont egy kés!” Lépésről lépésre haladtam, hogy ne térhessen ki előlem, amikor bementem középre, ütöttem, mélyen belesüppedt az öklöm a bordáinál, ott ahol találkozik a gyomorizmokkal, vonaglott és a combjai megremegtek. Közelről meghallottam, hogy elakadt a lélegzete. Becsukta az ajkait, de hallottam a kétségbeesett hangot a gégéjéből előtörni. A következő körben kielégített, amint láthattam, hogy ledől a fa.
A visszavágó mérkőzésen, Londonba a National Sporting Clubban 79 másodperc alatt kiütöttem. Akkoriban, ha valakinek megláttam a gyengéjét, nem kellett, hogy megmutassa nekem másodjára is. Egy fiatal, sikeres harcos karrierjében eljön az a csodálatos pillanat, amikor legyőzhetetlennek látszik, amikor végre megtanulta a keserű leckéket, és a tanórán forró levegőt lélegez az uralkodó bajnok nyakára. Hogy ez mikor következik be, idő kérdése. Ez egy párbaj közte és az okos menedzser között, hogy a bajnok ki akar-e térni a sorsdöntő küzdelem, a felemelkedő fiatal csillag elől. Azt hiszem, hogy én 1914 tavaszán, kora nyarán elértem ezt a pontot. 5000 dollár díjazással, lekötöttünk egy meccset Young Ahearne, egy amerikai félnehézsúlyú ellen. Hirtelen megbolondult a világ. A Császár menetelt Belgiumon és Franciaországon, a mieink összegyűltek a tricolor alatt. Rögvest azt mondtam Descampsnak: „Kérlek, Professzor, törölnöd kell ezt a küzdelmet. Nem tudok játékból csatázni, amíg az igazi harc folytatódik. Holnap csatlakozni fogok a Francia hadsereghez.”
(Kitört az első világháború)
Egyszerűen megölelt, és ennyit mondott csendesen, sok szerencsét Georges-om – Jól harcolj! Másnap besétáltam Versaille-ba lévő toborzó irodába, és amikor megmondtam, hogy Georges Carpentier a nevem, a tisztviselő felragyogott, magához ölelt, „- Áh, neked nem szükséges orvosi vizsgálat, alkalmas. Georges, mostantól Franciaország katonája vagy!”
Azon az éjszakán rendeztünk egy partit. Egytől egyig végigjártam a hölgy csodálóimat és megmondtam mindegyiknek: - Ma cherie, lehet, hogy sosem láthatsz többet. Háborúba megyek.
Nappal alig álltam a lábamon. Fürdőt vettem, gyorsan megreggeliztem és hamarosan újra bugyborékolt bennem az életerő. Odasiettem a szabómhoz és elkészíttettem a Francia Hadsereg elegáns közlegény egyenruháját. Fiatalemberekre volt égetően szükség, pilótákra, az akkori rozoga, megbízhatatlan gépekre. 1915. szeptember 25-én az M.F. 55. repülő században, Georges Carpentier pilóta őrmesterként megkaptam a Croix de Guerre kitüntetést a pálmákkal. Kicsivel azután, hogy a német hordák beléptek az otthonomba, Lens városába, a háború személyes ügyem lett.
1916. október 2-án a Verdun-i csata ideje alatt egy Farman kétüléses géppel felderítést végeztem a francia tüzérség számára. Rossz időjárás és undorító munka volt. Le kellett menjek 30 lábra, vagy alacsonyabbra, hogy lássak egyáltalán valamit, közben ide-oda repültünk a német vonalak felett már vagy 4 órája, fák magasságában repültünk, miközben háborgott a pokol. Ez egy lenyűgözően szörnyű látvány volt, mivel folyamatos volt a bombázás. Amikor a megfigyelőm és én leszálltunk, golyólyukak érdekes mintáját szedtük össze a gödörben. A pilótafülkénk teli lett sárral és kaviccsal, a francia bombázás a levegőbe hajított minket. Közöttünk találtunk a német hadseregbeli nadrágszíj csatot, és kísérteties, véres német zubbony foszlányt. Azt hiszem meg is vannak ezek valahol. Ezért a különös munkáért megkaptam a Medaille Militaire-t, amit maga Poincare elnök tűzött ki rám. Később megkaptam a kívánt Legion d’Honneur piros szalagját. De még fontosabb volt, hogy kaptam egy rövididejű eltávozást. A fő aggodalom volt minden fiatal pilóta életében, hogy visszamenjen Párizsba az eltávozási időszak alatt, amikor ez csak 24 óra volt. És Párizs micsoda fogadtatást adott nekünk! Az első eltávozásaim közül az egyiken láttam egy revüt a Gaiete Theaterben, az angol táncos és énekes Hilda May főszereplésével. Ő egy nagyon fiatal és szőke hölgy volt, mikor beszélt, a franciájának elbűvölő akcentusa volt. Biztos vagyok benne, hogy ő volt a legcsinosabb angol lány, aki valaha Párizsba jött. Neki köszönhetően majdnem elfelejtettem a háborút. Életem egyik legcsodálatosabb emlékét kaptam tőle. Öt évig viseltem országom egyenruháját, és flörtöltem nem csak Franciaország elszakadt mezői felett az örökkévalósággal, de időnként a hölgyekkel is, Párizs csataterein a fegyverszünet alatt. Egy partin, amit az író Armand adott, egy fiatal, egérbarna hajú, félénk szemű és hangú, majdnem szégyenlősen suttogó lányt mutattak be nekem. A neve Mademoiselle Georgette Laurentia Elsasser, aki hirtelen Franciaország dicsőséges nője lett számomra. Össze akartam házasodni ezzel a lánnyal, de megrémisztett, hogy nincs rá semmi alkalom. Az utóbbi öt évben én már nem a tehetséges gyerek voltam, hanem egy felnőtt. Mi az én ajándékom, ki akarna letelepedni egy vékony, ismeretlen fiú mellett Lensben? Lehet, hogy megszűnt a titokzatos képességem? Descamps rendezett nekem egy mérkőzést a brit Nehézsúlyú Európa bajnok Joe Beckett ellen. Nem voltam a nehézsúly közelében, és a varázslatom, a vívói képességem, jó eséllyel elveszett. Csak egy mód volt, hogy megtudjuk. Elkezdtem edzeni, de rosszul ment. Descamps elérte, hogy három hónappal elhalasszuk a küzdelmet. Ideges, bosszús, nyugtalan és ütőerő nélküli voltam. Az edzőtáborunkban volt egy amerikai nehézsúlyú, Eddie McGoorty, aki tudta utánozni Beckett stílusát. Azonban már csak egy vagy két hét volt hátra, a Londonba visszaküldött jelentések arról szóltak, hogy „Carpentiernek vége van, Beckett meg fogja őt ölni”. Az oddsok a 12-1-re estek le, ellenem. 1919. December 4-én Londonban a Holborn Stadionban, hatalmas közönség előtt, beleértve a Walesi herceget is, ringbe léptem Beckett ellen. Rossz voltam a tréningeken, bár fizikailag jó állapotban voltam. Valami hiányzott. A legrosszabb az volt, hogy a jobb kezembe egy fertőzéstől vérfertőzést kaptam. Megduzzadt és fájt, azonban ezt senki nem tudta Descampson és rajtam kívül. Emlékszem, miközben várakoztunk az ívfények alatt, Descamps a fülembe suttogta, „ezért a küzdelemért 6000 fontot kapunk. Ez eddig a legnagyobb kereseted. Nagyobb bokszoló vagy, mint valaha voltál. Georges, szedd össze a bátorságod, azt mondom neked, Beckett csak egy nagydarab izmos ember. Figyeld most, nézd a torkát hogy dolgozik, ő már nem fél a nagy Carpentiertől a ring D’Artagnanától?” Átnéztem Becketthez, mereven néztem, láttam a vénákat a nyakába. Nem látszott rémültnek, mivel a szemei nagyon sivárak voltak. Azt mondják, hogy a gyilkos szem hiánya elismerés, és ilyen volt Becketté is. Óriási vállai voltak. A gong mikor megszólalt, Beckett megindult felém. Úgy mozgott, mint egy nagy, lassan lélegző rák. A lábai befelé fordultak, a könyöke kifelé állt és a kesztyűi állandóan mozogtak. Miközben egy jobbkezest ütöttem, éreztem a kezembe a lüktetést, amit a bandázs szorított a gyulladt húson. Aztán hirtelen világos lett, hogy nekem meg kell semmisítenem ezt az embert. Beckett megérezhetett rajtam valamit, mert botladozott és egy pillanatra mozdulatlanul lógatta a kezeit. A pauza talán egy húszad másodpercig tartott. Láttam a balkezemet, ahogy elindult Beckett sebhelyes és törött orra felé, lassan, de elkerülhetetlenül, mint amikor a légvédelmi rakéta elemelkedik a földtől. Beckett feje hirtelen hátrarándult, az álla kiemelkedett, de nem emlékszem, hogy hogyan mozogtak az öklei. A jobb kezemmel megütöttem, a hüvelykujjam behúztam, az ütközés pillanatában a csuklómban éreztem a visszaható impulzust. Kinyújtott lábakkal esett össze előttem, amik vonaglottak, mint mikor az ember egy láthatatlan kínzópadon sanyargatják, filmen pedig a lelőtt nyúlnak ilyenkor letakarják a nyitott szemeit. Úgy éreztem, mint ha a jobb kezemet forró vízbe mártottam volna, de ennek nem volt későbbi jelentősége. Beckett nem kelt fel. A mérkőzés 77 másodpercig tartott. A nagy tömeg teljesen elkábított, a kicsi Georgettem az ülésektől futott, félig nevetett, félig zokogott, amikor a ringsaroknál egy tucat kar megragadta, felemelték és odatartották nekem, mint egy élő virágcsokrot. Felemelte az arcát az enyémhez és nem hezitálva, megcsókoltam, ahogy egy férfinek kell. Megcsókoltam, a mindössze néhány méterre ülő Walesi herceg előtt, közben a tömeg éljenzett, én pedig a kesztyűmmel letöröltem a számról a rúzst, és elkaptam a tekintetét. Élénk, szürke szeme csillogott.
A visszavágón, négy évvel később ugyanilyen gyorsan legyőztem Beckettetet, a Walesi herceg is ismét kilátogatott, hogy láthassa a küzdelmet, alig, hogy kezet fogott velünk és elfoglalta a helyét, Beckett már izomrángva feküdt a ringvásznon. A Beckett feletti győzelem után C. B. Cochrane 35.000 fontot ajánlott fel nekem, ha rendezhet egy meccset köztem és nehézsúlyú világbajnok Dempsey között. Erre a dicsőséges hírre, ígéretet tettem, hogy feleségül veszem Georgettet, és a nászutunkra Jack Curley New Yorki promoter sok pénzt ajánlott fel, hogy tegyünk egy körutat Amerika legnagyobb városaiba, hogy ott is ismertté tegyem magamat.
Minden városban bemutató mérkőzéseket vívtam, és bárhová mentem, a Háborús Veteránok Szövetsége üdvözölt. Csodálatos fogadtatásban volt részünk Tex Rickardtól, akivel Dempsey volt szerződésben, izgalmasan elhintette a világban, hogy: Meg tudnám verni Dempseyt? Carpentier a matador, legyőzné-e a bikát, Dempseyt? Még mindig nem voltam nehézsúlyú. A súlyom 170 font volt, Dempsey-é 190.
Ekkor a félnehézsúlyú világbajnok Battling Levinsky volt. Őt Dempsey kiütötte négy menetben és ez volt az egyetlen kiütéses veresége a 208 meccséből. Ekkoriban készült egy film, amiben francia katonaként jelentem meg, a németek felett felderítő pilótaként, a tényleges háborús kitüntetéseimmel, és a filmet Amerikában széles körben terjesztették. Amikor megkoronázódtam Levinsky negyedik menetes kiütése után, egy kicsit gúnyolódtam vele, miután összeölelkeztünk és még izgalmi lázban égtem. „Akarsz küzdeni egy bajnokkal?” Kiütöttem Levinskyt, és Dempseynél többször leküldtem, és elnyertem a félnehézsúlyú világbajnoki címet. Tex Rickard megszervezett nekem egy Dempsey elleni mérkőzést 1921 júliusában. Ekkor szerződésben álltam C. B. Cochrane-el, Londonban megállapodtunk, hogy Dempsey kap 300.000-et, az én fizetésem 200.000 dollár. A promotereknek át kellett építtetniük egy stadiont speciálisan a mérkőzésre. De Cochrane beijedt a hatalmas szerencsétől és kockázattól, így ejtettük őt. Tex Rickard miközben a szivarját rágta, ezt mondta: „Ne aggódjatok, fiúk. Kézbe veszem a dolgokat.” A pénz annyira sok volt, hogy akkoriban világrekordnak számított, és Amerikában újságok kampányoltak az ilyen magas fizetések ellen. Dempsey azt mondta, hogy ő csak 35 %-ot kap, én meg csak 25-öt. Rickard irodájában volt egy találkozó. „Nos, fiúk”, mondta Rickard, „Melyiket akarjátok, egy az eredetileg előre megállapodott összeget, vagy az újságoknak mondott százalékos elosztást?” Persze megkönnyebbültünk, hogy Rickard készenlétben tartotta az eredeti megegyezést, miszerint félmillió dollárt fizet Dempseynek és nekem, „Ragaszkodunk az előzetes megállapodáshoz”, tettük hozzá sietve. Tex szélesen mosolygott. „Nos, fiúk”, mondta vontatottan, „Rengeteg pénzt mentettetek meg nekem”. A bevételt ő kockáztatja, de az több is lehet, mint másfél millió dollár. Kinevetett minket. Ilyen pénzről azelőtt soha nem hallottak az ökölvívásban. Kimegy 100.000 ember a mérkőzésre és mindegyikük kifizeti az átlag 15 dollárt? Ez fantasztikus. Azonban ez történt, a Dempseyvel vívott mérkőzésem teljes bevétele 1.623.380 dollár lett, ami abszolút világrekord volt, és Tex tisztán elrakhatott magának 1.000.000 dollár profitot. Rickard kibővítette a Jersey City közelében lévő Boyles Thirty Acres-t, ahol Dempsey megvárakoztatott engem, végül megjelent, mogorván és borotválkozatlanul. Amikor „Georges Carpentier – Franciaország katonája”-ként bemutattak a közönségnek, láttam, ahogy a komor tekintete elsötétült. Ah, de Dempsey aznap erős volt. Dieu, de mintha háttal betolatott volna a sarkába, a karámba, mint egy horkanó, tolakodó bika. Csípett és felbőszült volt minden alkalommal, amikor megütöttem, visszahúzódott egy lépéssel, fújtatott és köpött. Aztán megint közvetlen közel kerültünk egymáshoz, miközben vicsorgott és hajlított karral ütött, mindegyik ütése erős volt és durva, benne a szőrös teste mind a 188 fontja. A karjai majdnem olyan vastagok voltak, mint a lábai. A kemény izmok gerincét a bordáim köré építettem fel, ami nem adott páncélt az ilyen kemény ütésekhez. Olyan volt az összeütközés, mint mikor felrobban a bomba, és mikor célt téveszt, repeszeket szór szét és az egész karomon átfúródik. Kijöttem vele a második menetre, és éppúgy, mint a többieknek, bevittem egy tökéletesen időzített jobbkezes ütést az állára. Volt álla, amit a vállával fedezett, de ugyanúgy elkaptam őt. Hallottam, ahogy a hüvelykujjam a csontján reccsent. Láttam a világ bajnokát holtan állni előttem. A harcigép, mint akit lekapcsoltak. Láttam, ahogy a nagy test inog és egy pillanatnyi szünetet tartottam, hogy le tudjon zuhanni. Egy kissé valami rosszul sikerült. Túl közel voltam, a teste felém dőlt, a durva, bütykös karjai megfogtak és tartottak, amíg elérte, hogy köd kitisztuljon. Az egyetlen esélye egy kardforgatónak a hosszú tőr, a páncélos, csatabárddal rendelkező ellenfél ellen. És nem kaptam második lehetőséget. A szerencse és az ügyesség – a D’Artagnan-i érzék – messzire segített, de ebben a kritikus pillanatban ez nem volt elég. Azt hiszem, azon a délutánon Dempsey volt a legerősebb ember a világon, de talán a leg kétségbeesettebb is. Végül a negyedik menetig tartottam ki. Amikor azt mondják, hogy a „Manassa Mauler” egy gyilkos volt a ringbe, egyet tudok érteni vele. Egyike, aki harcolt vele, el tudom neked mondani, hogy egy pillanat alatt átváltozott az arca a ridegből haragossá. Dempsey a dicsősége napjaiban, elhiszem, hogy ellenszenves harcos volt, és minden ütés, amit ütött, nemcsak az ellenfeleinek szólt, hanem minden őrnek, aki lelökte a vonat tetőről, vagy minden rendőrnek aki megalázta őt a hobo napjaiban.
„És most mi lesz, Georges?” - kérdezte szomorúan Descamps, ahogy hajóztunk hazafele. Miközben ápoltam a sérült kezeimet, azt mondtam, „még van további egy vagy két évem. Talán egy kis ideig tudom hozni a súlyt, úgyhogy megpróbálom.” Tudtam, hogy ez volt az, amit Descamps hallani akart tőlem. Az arca ragyogott. Akartam tőle kérdezni, amikor kijelentette, „lesz egy másik kísérletünk”. Ez végül is nem látszott nehéznek. Dempsey hajlandóságot mutatott, és jó ötletnek tűnt, hogy a mérkőzés Franciaországban vagy Londonban legyen. Az egyetlen kikötése az volt, hogy ne teljen el legalább egy év. Azonban először én megmérkőztem az Ausztrál nehézsúlyú bajnokkal, George Cookkal. 1922 januárjában a Londoni Albert Hallban kiütöttem őt a negyedik menetben. Így az utam megint tiszta volt Dempsey felé. A Dempseyvel vívott világcsúcs küzdelmem megvalósult, a promoterek pedig rá vettek a váltósúlyú Ted „Kid” Lewis elleni mérkőzésre. Én legalább félnehézsúlyú voltam. Ez a mérkőzés abszurdnak tűnt közöttünk, Descamps azt mondta, hogy először puhatolódzik. De nem talált elutasítást. 1922. május 11-én egy olyan közönség előtt, ahol megjelent York hercege, Jack Dempsey és Bombardier Wells, szorítóba léptem Ted Kid Lewis ellen. Nekem ez egy szerencsétlen dolog volt. Természetesen arra számítottam, hogy győzök, de ha nem szenzációsan győzök, akkor sokat veszíthetek a presztízsemből. Kid Lewis sokkal kisebb volt nálam. Én mindig hozzá voltam szokva az óriásgyilkos szerepéhez, de óriásként esetlennek és kissé dühösnek éreztem magam. Kid Lewis rágcsálta a foggumiját és pökhendien felnézett rám. Az első pillanattól olyan volt, mint mikor egy dühös, kicsi vagány rátámad a Metróban a tömegre. Bokszra nem sok lehetőség volt. Ütlegelés, kaparás, lábujjtaposás, ütések süvítenek kifelé álló fűzővel, amik az arcot, szemet célozták. Ez kb két percen keresztül kitartott. A mérkőzésvezető állandóan húzgált, hogy szétválasszon minket. Egyedül akkor lettem volna boldog, ha tisztán akar megtörni, mivel a nyílt hadviselésben minden előnyöm megvolt. De Kid nem akart ilyet. Csinálta a saját dolgát, felhúzta magát, a mérkőzésvezetőnek sikerült szétválasztania minket, Kid felé fordult a zűrzavarban, én pedig bevittem az állára egy jobbost. Ennyi volt a mérkőzés.
Visszatértem a munkámhoz, ettem, pihentem, húst és morált építettem a Dempsey elleni visszavágó mérkőzésemért. Descamps pezsgett a magabiztosságban. Sosem tudtam nála bizakodóbb lenni, többször még nálam is biztosabb volt a győzelmembe. Sokkal magabiztosabb volt, mint én, valamint 7 font plusz súly is feljött rám. Ebben az állapotban elkövetett egy hibát, amikor összeállított Battling Sikivel a félnehézsúlyú világbajnoki címemért, mielőtt leadtam volna a súlyfelesleget és megkezdtem volna a kemény felkészülést egy Dempsey elleni visszavágóra. „Ez a pasas, Siki”, mondta Descamps”, könnyű ellenfél lesz neked és a másik meccsig a nyilvánosság előtt tartja a neved.” És én természetesen egyetértettem ezzel. Az a hír járta, hogy Battling Siki egy vadállat. Én is azt mondom. Nem, mivel ő néger volt, és én nagyon szeretem és tisztelem a színes bőrű embereket. De Siki olyan állatias volt, mert a természet ezt rendelte neki. Alázatosan és bocsánatkérően indult meg a sarkából, mikor megszólalt a gong. A hosszú, gorilla karjai az arcát és a testét lefedték, és olyan alacsonyan guggolt, hogy a feje csak 3 lábnyira volt a padlótól. Semmivel nem tudtam harcolni az ilyen testtartással szemben. A tömeg sikoltott és gúnyolódott, és mindez az én Párizsomba történt! Bosszús, dühös és megvető voltam. Leengedtem a kezeimet és lehetőséget adtam, hogy az arcomba üssön, de nem tette. A tömeg, az én szeretett közönségem, fütyült, sóhajtozott és lassan tapsolt. Csüggedt voltam szégyenembe. Fetrengett, a menet végén megragadtam. „Állj fel és harcolj!” Parancsoltam! Ő vigyorgott és a fejét rázta. „Főnök”, mondja a csapnivaló afrikai-francia akcentusával. „Épp arra várok, hogy szépen engem kiüssél, Főnök. Nem megsebezni szegény társat, huh?” Megszólalt a gong. A sarkamban Descamps aggodalmasan ugrándozott. A tömeg haragja szintén nyugtalanná tette, mivel ő egy született showman. „Georges, most mit csinálunk”, kérdezte. „Ha kiütöm a következő körben”, mondom, „azt fogják gondolni, hogy ez egy kamu mérkőzés. Senki nem tud ilyen rosszul mérkőzni. Kell engednem neki még egy-két menetet, hogy biztonságban érezze magát, feldühödjön és küzdeni fog. Olyan volt, mint táncolni egy bohóccal. Ütöttem, lenézően bokszoltam a fülét, bolondoztam vele, leengedtem a kezeimet és egy grimasszal kifordultam a közönség felé. Akkor Siki megütött engem. Ez egy kemény ütés volt, és megrázott. Siki arca megkeményedett. Tett egy kis sasszét, de mielőtt visszavághattam volna, befejeződött a menet, és a tömeg ordította: „Gyerünk Siki – csak így tovább!” Annyira dühös lettem, hogy nem is hittem volna. Rögtön a gong elhangzása után a harmadik menetben nagy svunggal, egyenesen Siki előtt teremtem, és elhibáztam. Ez egy olyan ütés volt, mint mikor az ember a sötétben elvét egy lépcsőt. A kesztyűm elvétette Siki fejét. Ő válaszolt, úgy, ahogy egy bármilyen bokszoló, egy ellenütéssel kibillenti az egyensúlyából az előrelendülő ellenfelet. Éreztem egy fényképezőgép izzó villanását a szemeimbe, és ez hirtelen óvatossá tett, hogy térdeltem a ring vásznon, kényelmesen és ellazultan, mint egy meleg fürdőben. A Majom leütött engem! Nehezen felálltam, de közben nem vártam ki, hogy tesztelhessem a lábam, hogy készen állnak-e támogatni engem. Ez egy hülye hiba volt. Nem álltak készen, ez egy rémálom volt, miközben Siki egész idő alatt ütött engem. Az alázatos félelem mostanra eltűnt a szemeiből. A kifejezése teljesen üres volt. Megütöttem a jobb kezemmel, és ez nem volt olyan rossz ütés. Az állkapocs csontját ütöttem. Beckett, Wells és mások, felborultak egy ilyen ütéstől. A mérkőzésen hamarosan kábulatba kerültem, sós vér és jód marta a szemem. Az ajkam szétrepedve, a száraz nyelvem kitapogattam a cafatok körvonalait. A testünk egymásnak ütközött a hatodik menetben, hátraestem, a lábaim beleakadtak a kötélbe. Egy éles, törött üveg, fájdalmasan belefúródott az inembe. Nem bírtam felkelni. Ekkor vita és veszekedés alakult ki, de nem kétséges, vesztettem. A szenegáli Siki, a szorító különc emberszabásúja elvette a félnehézsúlyú koronámat. Az első dolga volt, hogy vett egy szelídített oroszlánt, egy sárgaréz markolatú pisztolyt és peckes járásban a szeretett Champs-Elyseé-men vonszolta az oroszlánt és a levegőbe lövöldözött. „A Harcos Majom”, ahogy nevezték őt, és manapság mikor visszagondolok rá, amit megengedtem neki és tett velem, ilyenkor vívódással és szégyenérzettel fogom az izzadt kezeimet. Ezek a múlt emlékei.
1926-ig bokszoltam és még a 33. születésnapom előtt visszavonultam. Ma pedig itt vagyok a koktél báromba a Rue de Presbourgon. Az emberek jönnek, és úgy kezelnek, mint egy filozófust, és mindenféle dologban kikérik a tanácsomat. Néha még mindig Dempseyre gondolok. Manapság neki is fehér foltok vannak a hajába, neki is van egy étterme, és olyan jó barátai, akik elmondják neki, hogy egészen egyedüli ember, aki a szorítóba született, az egyik legnagyobb, az egyik legyőzhetetlen, éppen úgy, ahogy az én barátaim is elmondják nekem ezeket.”
Talán az egyik legnagyobb európai ökölvívó volt, légtől a nehézsúlyig minden súlycsoportban bokszolt. Váltó, közép, félnehéz és nehézsúlyban is profi Európa bajnok volt, félnehézsúlyban profi világbajnok.
1894. január 12-én született. Kezdetben a francia boksszal (Savate) próbálkozott, ahol a láb használat is megengedett, de menedzsere, Francois Deschamps átállította a konvencionális angol bokszra. Carpentier félelmetes készségei lehetővé tették, hogy 1906-ban, mindössze 14 éves korában professzionálissá váljon, és harcoljon akár lég, akár harmatsúlyban. 1911-ben Carpentier kiütötte Robert Eustache-t, hogy elnyerje a francia váltósúlyú bajnoki címet. Ugyancsak kiütéssel diadalmaskodott Young Joseph felett és lett váltósúlyú Európa bajnok. A következő évben hozzá adta az európai középsúlyú koronát is. Carpentier címgyűjteménye 1913-ban növekedett, amikor 2. menetes kiütéssel megszerezte a félnehézsúlyú Európa bajnoki címet Bandsman Rice ellen, és a nehézsúlyút is Bombardier Billy Wells negyedik menetes megállításával. Carpentiernek nagy sikere volt a nagyobb emberek ellen. Szabálytalanság miatt leléptették ellene a nehézsúlyú Gunboat Smith-t, amivel elnyerte a „Fehér nehézsúlyú világbajnokságot”, amelyet a valódi világbajnok Jack Johnson uralma miatt vitattak.
Az első világháború megszakította Carpentier boksz karrierjét. A francia hadsereg felderítő pilótájaként szolgált, és többször kitüntették. A háború után az akkor már népszerű Carpentiert, igazi hősként üdvözölték Franciaországban.
1920-ban Carpentier az Egyesült Államokba érkezett és az amerikai rajongóknak is a kedvencévé vált. Jersey Cityben 4 fordulóban kiütötte Battling Levinskyt, hogy megszerezze a félnehézsúlyú világbajnoki címet.
A következő évben a mesteri promoter Tex Rickard összehozta Carpentier-t a címvédő Jack Dempseyvel a nehézsúlyú világbajnokságért. A több mint 80 ezer néző 1.789.238 dollárt, akkor rekord összeget fizetett a mérkőzésért. A rendkívül gyors kezekkel és lábakkal és jobb kézzel megáldott Carpentier azt hitte, hogy jó esélye van legyőzni Dempseyt, bár a bajnok 7 és fél kilóval nehezebb volt nála. A második menetben Carpentier eltörte az egyik ujját egy olyan ütéstől, ami Dempseyt a kötelek közé küldte. A negyedikben Dempsey padlóra küldte Carpentiert. Carpentier kilencre felállt, de újból jött Dempsey, aki ezúttal végleg padlóra küldte.
1922-ben megvédte félnehézsúlyú világbajnoki címét Ted Kid Lewis ellen, de aztán azt elvesztette Battling Siki ellen, aki kiütötte őt a hatodik menetben.
Carpentier vereséget szenvedett a későbbi nehézsúlyú világbajnok Gene Tunney ellen a 15. menetben, amikor a sarka bedobta a törülközőt, hogy megóvják a további büntetéstől. Carpentier 1926-ig maradt aktív, ring rekordja 91 győzelem (59 KO), 14 vereség, 6 döntetlen.
Nyugdíjba vonulása után francia filmekben és varietékben szerepelt, és egy étterem-koktélbárt üzemeltetett. 1975. október 28-ám, 81 éves korában halt meg. A boksz halhatatlanjai csarnokának a tagja.
2020. május 16. - Leibinger Gábor
