2018 nyarán, valamivel 9 után egy napsütéses reggelen egy Minerva Garcia nevű idős nőt keresték a Harlemben. A cím közelében Arthur Toombs, a környék rögtönzött polgármestere azt mondta:
- Miss Garcia? Már néhány éve elhunyt.
Egyedül élt az Edgecombe Avenue 191. szám első emeletén, egy 1901-ben épült, 3432 négyzetláb barna tégla épületben. Toombs azt mondta, hogy a korához képest jól és meglepően függetlenül tartotta magát, amíg egy agyvérzés le nem gyengítette és a szelleme el nem fogyatkozott. Látta ahogy a körúton sétál, lassabban mint korábban. A stroke után nem sokkal megbetegedett és 2015. október 10-én halt meg, mindössze egy hónappal, mielőtt betöltötte volna a 90-et. – Gyorsan történt – mondta Toombs. A Szentháromság templom temetőjében van eltemetve, nem egészen egy mérföldnyire északra az elülső lépcsőtől.
Végrendeletének végrehajtója egy brooklyni ügyvéd volt, aki gondoskodott arról, hogy otthonát az utasítása szerint a testvérére hagyják. Az ügyvéd szerint a testvére úgy volt említve a végrendeletében, mint a „kedves barátja”. A lánya felújíttatta a helyet, és reggeli nélküli panzióként üzemelteti, amely rövid vagy hosszú távú tartózkodásra alkalmas.
Éppen egy ázsiai házaspár ott tartózkodása ért véget, bőröndökkel jöttek lefelé a lépcsőn, gyerekek a nyomukban. Toombs vidáman kívánt nekik jó egészséget, miközben felfelé tartottak a fákkal szegélyezett járdán, a még mindig eredeti homlokzat és cserepes növények mellett. Bicikliző gyerekek kiáltottak neki: - Héj, Arthur úr!
- Nem volt ez mindig így – mondta. – Ezek az épületek, amiket lát, mind lerobbantak voltak. Nem voltak fák az utcán, de helyettük sok szemetes, elhagyott autók és falfirkák. A rendőrség még a kilencvenes évek elején sem jött ki ide. Elvesztették a környéket a drogdílerekkel szemben, akik átvették a sarkokat, hogy a kerítésnek támaszkodva kockázni hívjanak és mindenki felett uralkodjanak.
Toombs az Edgecombe és a Nyugati 141. utca sarkán lévő épület gondnoka. – Szembe kellett néznem velük. Meg kellett állnod a helyed, különben átmentek rajtad. Négykor kezdtek jönni, úgyhogy előtte tíz perccel fogtam a slagomat, fellocsoltam a sarkot, a kerítést, és pocsolyákat csináltam. Ezzel megfogtam őket. Kiépítettem velük egy összhangot, mondtam nekik, hogy nekem ez a munkám. Szóval rosszul mentek itt a dolgok.
Mi változott? Az emberek elkezdtek fákat ültetni. A közösség erősödött. Georgette Motgan-Thomas alapított egy tömbszövetséget, amely összehívta a Habitat for Humanity-t (egy keresztény szolgálat, amely rászoruló családok számára épít és újít fel lakásokat), hogy segítsen az idős háztulajdonosoknak megtisztítani és felújítani az ingatlanjaikat. Kerteket ültettek hátul, és ami virágzott azt kirakták előre. A rendőrség visszavette a környéket. A rendőrök „játszó utcát” csináltak, időnként elterelték a forgalmat, a szomszédok elálltak az autóikkal, hogy a gyerekek napsütésben kijöhessenek az utcára játszani, vagy művészeti és kézműves foglalkozásokra. A dílerek, akik a közösség szervezetlenségéből és kétségbeeséséből gyarapodtak, azt az üzenetet kapták, hogy az Edgecombe megváltozik, és kezdtek eltünedezni.
A New York-i rendőrség Harlem 30. körzetének bűnügyi statisztikái ezt a drámai változást tükrözik. 1993-ban 56 gyilkosságot, 45 nemi erőszakot és 680 bűncselekményt jelentettek. A rablások és betörések egyébként több mint 700-at tettek ki. Öt évvel később a bűncselekmények 42 százalékkal zuhantak. És a csökkenő tendencia nem szűnt meg. A 2017-es statisztika 58 százalékos csökkenést mutatott 2001-hez képest, ami az 1993-hoz viszonyított összesített 83 százalékos visszaesés része. Ez egy bűnözői várostömb csodálatos újjászületése, miután a szomszédok kibújtak a bereteszelt ajtók mögül, és Arthur Toombsszal együtt kiálltak, hogy a szürkét zöldre változtassák.
Toombs a tömbbért dolgozik másodállásban házfelügyelőként. Az Edgecombe Avenue-n minden tömb szép és mindegyik öreg.
Toombs felmászott a lépcsőn a 191-ben, hogy ellenőrizze a felszabaduló szobákat. Kemény fapadló a parketta, új, öntöttvas radiátor a fűtés, a falon antik tükör. Balra egy nappali található, amelybe egy legalább egy évszázados, díszes francia ajtón keresztül lehet bemenni.
Az idős hölgy, Minerva Garcia nem mindig élt itt egyedül. 1952-ben férjhez ment, és itt lakott férjével, Clemente Garciával egészen 1975-ig, amikor a munka közben lezuhant egy liftaknába. Betörte a koponyáját, Mrs. Garciát özvegyen hagyta. Garcia asszony leánykori neve Ward volt. Az Edgecombe 191. alatt a szüleivel és a nővérével együtt szerepelt az 1930-as népszámláláson. Nővére 1941-ben halt meg, még csak huszonhat éves volt. Édesanyja egy afrikai származású panamai volt, Maria Alvarez néven. 1960-ban halt meg, mielőtt megélte volna a 70. születésnapját. Az apját William Wardnak hívták, az ő szelleme lakik a ház barna téglái között.
- Apám boksz bajnok volt – mesélte Minerva bárkinek, aki meghallgatta. – Kid Norfolk – mondta Toombs. A férfi egy ajtóra mutatott az elülső lépcső alatt. – Az öve ott volt kiállítva, egy szobában, amelyet ő rendezett be, és a fényképei éveken keresztül kint voltak a falon.
Soha nem volt világbajnok, mert egy olyan korszakban küzdött, amikor a legjobb bunyósok nem mindig birtokolták azt a kevés világbajnoki címet. Fekete volt, az eredeti neve William Ward, de a bokszrajongók Kid Norfolk néven ismerték, és a 10-es 20-as évek egyik legrettegettebb félnehézsúlyú bunyósa volt.
Ward 1895. szeptember 20-án a Virginia állambeli Belmontban, a Norfolk street-en született. Az ott és más déli államokban rendezett úgynevezett "királyi csatákban" kezdett bokszolni. Ez azt jelentette, hogy öt-hat fiatal, (időnként bekötött szemű) fekete küzdött egymás ellen a ringben, amíg csak egy maradt talpon. Az akkor tizenéves Ward kemény volt, bátor és keményen ütött. Számos királyi csatát megnyert, majd 15 évesen a nagy fekete bunyós, a néhány évvel korábbi könnyűsúlyú világbajnok Joe Gans szülővárosába, Baltimore-ba ment, hogy "törvényes" bokszoló legyen.
A boksz a katonák, tengerészek és a munkások szórakoztatásának nagy részét jelentette akkoriban, akik Panamában a csatornaépítésen dolgoztak. Egy Mason nevű fiatal mérnök vitte a fiatal Wardot Panamába, de nem tudott neki bokszmeccseket szerezni. Ward azonban kitartott, és végül összejött egy Herman Cambridge nevű nyugat-indiai foglalási ügynökkel. Ekkor 1913-at írtak.
Kid Norfolk, ahogy most már ismerték (nevét születése utcája után vette fel) fehér és fekete ellenfelek ellen kezdett el bokszolni Colonban és Panama Cityben. Panama most tele volt amerikai ökölvívókkal, mivel ezer dollárt is kaphattak egy-egy estéért.
Ward a panamai évei alatt, még 1914-ben mérkőzött meg többek között azzal az Abe Hollanderskyvel, aki 1913-ban elnyerte a panamai nehézsúlyú bajnoki címet, és aki neve mellett, akár hiszed akár nem, több mint ezer bokszmérkőzést jegyeznek, még akkor is, ha ezek többségét csak bemutató mérkőzésnek hívták akkoriban. Hollandersky így emlékezett ezekre az időkre, illetve a Norfolk elleni összecsapására.
- Bill Scott (Panamába) a Csatorna zónába ment, és több mérkőzésen is figyelemre méltó képességekről tett tanúbizonyságot. Ezután a nagyszerű Kid Norfolk is Panamába érkezett és a szurkolók meccset követeltek közöttük. De Steamboat Bill Scott nem volt hajlandó aláírni a mérkőzést, hogy megküzdjön a színesbőrű csodával. Akkoriban Chilében voltam. A promóterek azt mondták Bill Scottnak, hogy fél Kid Norfolktól. Éppen akkoriban tértem vissza Panamába, erre a promóterek azt mondták: - Megszerezzük Abe-t a „Rikkancsfiút”…
A hotel Metropole-ban voltam, amikor egy mérkőzésszervező telefonált a National Sporting Clubtól:
- Abe, van egy meccsem a számodra. Megkaphatod Kid Norfolkot vagy Steamboat Bill Scottot…
Először a hatalmas Kid Norfolkal mérkőztem meg. (Egy 25 menetesre tervezett mérkőzésen) Sok pénzbe fogadtak, hogy nem bírok tíz menetet sem a fekete mesterrel. Az egyik barátom a ring mellől ezer dollárba fogadott, hogy végig fogom állni. Így is lett. A tizedik menet végén odakiáltottam neki: - Jobb lesz még egy ezrest tenni, hogy végig állom.
És így is tettem. A tizennyolcadik menetben rossz passzban voltam, nem hittem, hogy túlélem, de az akaraterőm megmentett. Rettenetes verést kaptam, de sikerült talpon maradnom és huszonöt menetet bokszolni vele. Norfolk mellett pontoztak, én pedig nem voltam többé nehézsúlyú bajnok. Ezt követően Bill Scottnak szembe kellett néznie Kid Norfolkkal, és Norfolk kiütötte a 9.-ben …
(A Norfolk meccs után volt egy kis incidens. Norfolk el akarta rakni emlékbe a bokszkesztyűket, amiket a meccsen használtak. De Abe jobban akarta mint a Kölyök. Hogy eldöntsék kié legyen a kesztyű, Abe azt javasolta, hogy játsszák le a ringen kívül, és a győztes kapja meg a hivatalos mérkőzésen használt kesztyűket. Norfolk a bunyót elegánsan visszautasította, és hagyta, hogy Abe megtartsa a történelmi emléktárgyakat.)
A következő évben, 1915-ben, Ward egyre durvább ellenfelekkel találta magát szembe, mivel a legjobb fekete bunyósok többször is Panamába utaztak, hogy jövedelmező mérkőzéseket keressenek, amelyeket az Egyesült Államokban kevésbé kaptak.
Ward elvesztette a panamai szövetség nehézsúlyú címét, amikor Jeff Clark, a híres "Joplin szelleme" legyőzte, de másfél évvel később visszavágva visszaszerezte azt. Közben két menetben kiütötte a fekete Gunboat Smit-t, aki később Chilében is ismert volt, és többek között 20 menetben pontozással felülmúlta a nagydarab "Big" Bill Tate-t. Aztán kétszer is kiütötte Arthur Pelkey-t. Mindkét mérkőzés első 9-10 menetét dominálta a nehézsúlyú bajnoki aspiráns, de aztán jött Norfolk és kiütötte őt mindkétszer a 13.-ban.
A korábbi "fehér reménység", Pelkey elleni két kiütéses győzelme Ward-ot a híres menedzser, Leo P. Flynn figyelmébe ajánlotta, aki 1917-ben elindította a Kölyök nagyszabású amerikai bokszkarrierjét. Innentől Ward már nem is tért vissza többet Panamába. Flynn még top fehér félnehézsúlyúak ellen is szerzett Wardnak meccseket, Norfolk pedig Ed Gunboat Smith, Gus Christie és Billy Miske legyőzésével válaszolt.
1917. december 17-én Norfolk elszenvedte az első kiütéses vereségét Sam Langford ellen, amikor két menet alatt padlóra került a Kölyök. Langford a kor egyik legjobb színesbőrű ökölvívója volt. A következő években azonban Norfolk még jobban fejlődött, így két nyolc menetes mérkőzésen, Jerseyben a nagy nehézsúlyú Joe Jeannette ellen is kiegyenlített küzdelmet vívott.
A félnehézsúlyú világbajnoki címnek az 1920-as évek közepéig nem volt nagy jelentősége, így Norfolk nagy ambíciója ekkoriban inkább az volt, hogy megmérkőzzön Jack Dempseyvel, aki 1919 júliusában elvette a nehézsúlyú címet Jess Willardtól. A Kölyök ekkoriban folyamatosan egy sor győzelmet aratott, négyszer is legyőzve Jeff Clarkot. A negyedik alkalommal, 1920 novemberében 2. menetben kiütéssel. Bár soha nem kapott világbajnoki mérkőzést Battling Levinsky ellen, pedig időnként olyan nehézsúlyúakat is megvert, mint Clewe Hawkins és Bill Tate. 1920. június 7-én John Lester Johnson ellen szabálytalanság miatt diszkvalifikálták a 3. menetben, de egy héttel később Norfolk Baltimoreban visszavágott. Miközben a ring közepén összejöttek a mérkőzésvezető utasítására, Johnson vigyorgott és így szólt: - Hello, Willie.
Ward, aki hallgatag és dühös volt a legutóbbi mérkőzésükön Johnson taktikája miatt, így válaszolt: - Hé, ember. A helló helyett nem inkább azt akartad mondani, hogy viszlát?! - azután kiütötte Johnsont az első menetben. Norfolk utána még 18 győzelmet aratott zsinórban, háromszor is megverve olyan veteránt mint a 175 mecces Jeff Clark (123-31-20), vagy legyőzve a bár könnyebb súlyú Jack Blackburnt (115-21-23), mielőtt kikapott kiütéssel a 9. menetben Lee Andersontól. Az év nagy meglepetése volt ez, Norfolk háromszor is lement a harmadik menetben, és végül nem tudta befejezni a 9. kört.
Az az egykor a szobában kiállított öv, akkoriban az úgynevezett színes világbajnokságra készült. Tex Rickard, a kor akkori és a boksztörténelem talán egyik legnagyobb promótere, gyémánt öveket rendelt a fekete harcosok számára. Látszólag azért, hogy elismerje a legjobbakat, bár erőfeszítései valójában a szegregált versenyeket ösztönözték. Az övet valószínűleg Ward akkor kapta, mikor elnyerte a színes félnehézsúlyú világbajnokságot 1921-ben Jamaica Kid ellen a Madison Square Gardenben, vagy 1923-ban, szintén ugyanezen a címért, mikor 1 menetben kiütötte Tiger Flowers-t. Illetve, mikor 1920-ban legyőzte a nehézsúlyú Big Bill Tate-t, Jack Dempsey első számú edzőpartnerét a Madison Square Gardenben, szintén egy gyémánt öv került terítékre. Tate 199 centi magas volt, Norfolk pedig 175 volt cipőben. A nézők mosolyogtak, mikor beugrott Tate melléhez vagy a hóna alá. Ward agressziója még mai szemmel is kissé nyugtalanító. Sokszor szinte mindkét lába elhagyta a ring padlóját, miközben próbálja Tate-t állon találni. Ez az egy felvétel áll rendelkezésre Norfolkról, és egy hosszasabb tanulmányozás után, meg kell hagyni, hogy elég jól is csinálja, amit csinál. Ha megnézzük, láthatjuk, hogy miért volt Norfolk a félnehézsúlyúak egyik legrettegettebb bunyósa. Még a nehézsúlyúak közül sem sokan akartak vele kezdeni. Norfolk stílusa egyszerre megdöbbentő, és tűnik ismerősnek. Úgy látszik, hogy abszolút nem rettentette el a méret különbség (199 cm, 106,6 kg vs 173 cm, 82,6 kg) és eléggé megingatta az óriás győzelmi szándékát. Agressziója, mint egy korabeli Mike Tyson, vagy Joe Frazieré. Kid Norfolk kétségtelenül tudatában volt annak, hogy Tate a nehézsúlyú bajnok Jack Dempsey egyik elsőszámú szparringpartnere volt. Minden érintett tudta, hogy Dempsey maga is legyőzött egy óriást, Jess Willard személyében, hogy megszerezze tőle a koronát 1919-ben. Norfolk mérkőzést követelt Dempsey ellen. Brutális harcmodora a bajnokét tükrözte, és ő is óriásokat tudott verni. De Dempsey elkerülte. No nem teljesen félelemből, de az egy ilyen korszak volt. A dühödt középsúlyú Harry Grebtől eltekintve egyik fehér bajnok sem „mert”, vagy akart szembeszállni Warddal. Így hát Dempsey ellenfelei és szparringpertnerei után ment, hogy jobban megverje őket, mint Dempsey.
1922. március 2-án nem tudta átlépni a határait. Harry Wills hatalmas Harlemita volt, aki évekig hiába kampányolt, hogy a bajnok a faji megkülönböztetés ellenére kiálljon ellene. Ward most Wills ellen küzdött a Madison Square Garden főmeccsén, amiről néhány rajongó úgy vélte, hogy kettőjük közül kikerül a legérdemesebb kihívó. Dempsey azt tervezte, hogy megtekinti a mérkőzést. A főmérkőzés véget ért mielőtt Dempsey odaért volna. A Daily News reggeli kiadása egy fényképet közölt Willsről, amint a második menetben lazán a köteleken támaszkodik, mint ha csak az utca sarkon lenne. Mint ha csak egy cigarettát kérne. Ward a térdén támaszkodik , túlságosan sebzett és tanácstalan ahhoz, hogy felálljon a számoláson belül.
A sajtó akkoriban éppolyan hajlamos volt a megvetésre mint mostanában. Wardot számos alkalommal „orángutánnak”, Wills-t pedig „sötét zsiráfnak” nevezték. A Daily News „kókuszdió dobó versenynek” nevezte a küzdelmet, majd egy szerkesztőségi cikkben megkérdőjelezték Dempsey esélyeit is Wills legyőzésére, mivel, ahogy beszéltek róla, abban a néger harcosban maradhatott még azokból a gorillákból, akik csak később másztak le a fáról.
Az afro-amerikaiak írástudatlansági rátája, amely a rabszolgaság után nemzedékenként több mint 57 százalék, 1890 után minden évtizedben feltűnően javult. 1920-ra 22,9 százalékra csökkent. Ward mindkét szülője írástudatlan volt. Ő nem volt az. Olvasta a New York-i napilapok sportrovatait, és csak akkor csóválta a fejét, amikor az állandó edzésekkel kialakított tökéletes arányú testalkatát elembertelenedetté kicsinyelték. „Vadember Adonisznak” hívták, aki valami kannibál sziget királya. A kor híres írója Damon Runyon elismerte élsportolói státuszát, de nem hagyhatta ennyiben. „Igazi szurtosképű” – írta róla – „Kicsi kerek feje van, és nincs sok hely abban a fejben gondolkodásra”.
Amit Runyon nem tudott, az az volt, hogy Wardnak olyan bankszámlája volt, ami versenyre kelt Runyon bankszámlájával. Nem tudta, hogy Ward mindig kivillanó aranyfogas mosolya meghazudtolta éles elméjét, és hogy Ward nem az, akit a fehérek enyhe modorú szelíd cicának írnak le, aki mindig tudja, hogy hol a helye. Igaza volt a Baltimore Afro American cikkírójának, aki azt írta róla: Kid Norfolk nem egy nemtörődöm néger, a boksz vele egy üzlet.
Az 1920-as népszámlálás azt mutatja, hogy az Edgecombe 191. háztömb lakói fehér natív amerikaiak és fehér bevándorlók voltak, főleg német és orosz zsidók és írek. Sokan honosítottak, némelyek nem. 1920-ban egyetlen fekete ember sem élt ebben a háztömbben. Az ingatlanban, amelyet Ward csak két évvel később vásárolt, egy középkorú kanadai bevándorló a családjával és három fehér albérlő lakott. 1922-ben Ward megvásárolta az ingatlant, majd kézzel írt ingatlanhirdetéseket vitt az Amsterdam News Seventh Avenue-i irodájába.
„Edgecombe Ave. 191. (a 142. utca közelében) Nagy és kis szobák bútorozva vagy bútorozatlanul kiadó tiszteletre méltó embereknek.”
1925-re a tömb lakóinak túlnyomó többsége már ott született afro-amerikai és fekete bevándorló volt, főként a Brit Nyugat-Indiából. Akkoriban már kevesebb, mint 100 fehér ember élt ott. Ward még nem költöztette oda a családját a nyugati 137. utcai lakásukból, de néhány fekete albérlőtől bérleti díjat szedett.
Ward bokszkarrierje, amely bekötött szemmel, vakon, az úgynevezett királyi csatákkal kezdődött, nagyjából ugyanígy zárult. Látása 1921 óta romlott, amikor a színes nehézsúlyú világbajnoki címért mérkőzött Lee Anderson ellen, akit talán egy kissé alábecsült. Egy brutális verekedés 7. menetében olyan súlyosan megsérült a bal szeme, hogy a 9. menet végén kénytelen volt feladni a küzdelmet, mivel az egyik felrepedt, a másik pedig bezárult. A vereség nem csak a színes nehézsúlyú világbajnoki címébe került, de ami komolyabb baj volt, hogy a bal szeme sosem gyógyult meg rendesen. Folyamatosan vesztette el a látását, és egy kis idő múlva teljesen megvakult arra a szemére. Mindenesetre az Anderson elleni vereség után 1 héttel, 10 menetben legyőzte a középszerű Clem Johnsont, majd két és fél hónap múlva szorítóba lépett a kor legjobbja, a középsúlyú Harry Greb (181-10-16) ellen. Ward, aki 5 kilóval volt nehezebb Grebnél, korán, keményen és gyakran támadott. Az első öt menetben előnyre tett szert, a harmadikban egy pillanatra le is küldte Grebet. Greb aztán a kétkezes szélmalomszerű támadásaival feljött és végül az utolsó öt menetet mind megnyerve, az újságok szerint 6-3-1, 6-4 arányban jelőlték őt jobbnak a 10 menetes mérkőzésen, bár a nézők közül sokan meg Wardot látták jobbnak. Állítólag ez volt az a küzdelem, ahol valószínűleg a rettenthetetlen Greb, Norfolk egyik ütésétől retina leválást szenvedett el, aminek következtében később végül Greb is elvesztette a látását a jobb szemére.
Nos, mint említettük, ekkor Norfolknak sem volt már valami jó a szeme világa. Miközben 1923-ban a korábbi félnehézsúlyú világbajnok Battling Siki ellen készült, erről kérdezték: - Ugyanannyira látom a másik pasast mint eddig is – mondta. És hogy bebizonyítsa, ami nem volt igaz, 3800 dollárral fogadott magára 8 az 5-höz oddszal. És nyert. 1924-ben 6000 dollárral fogadott magára 2-1-es szorzóval, hogy legyőzi a legendás Harry Grebet Bostonban, és egy elkeseredett csata végén diszkvalifikálással nyert. Amikor 1924 végén Tommy Gibbons (94-4-3), az egyik top fehér versenyző, aki évekig elkerülte őt, végül beleegyezett, hogy szembenézzen vele. Gibbonst tartották 5 az egyhez favoritnak. Erre Ward bement a bankjába, és felvett tíz 1000 dolláros bankjegyet, hogy kiütéssel fogadjon magára. Ő maga lett kiütve. – Ember, ütött az engem mindennel ott New Yorkban – emlékezett később. Ward kockára tette az egészségét és a megtakarításait, de tudta, hogy a kereseti lehetősége gyorsan fogy. Talán többlet bevételre törekedett új ingatlanvállalkozások finanszírozásához, amíg még látta, hogy merre kell ütni. Vannak arra utaló jelek, hogy az Edgecombe-ba vásárolt egy másik, régi lepukkant bérházat, mely sötét, nyirkos, szűkös épületeket a bevándorló szegények elszállásolására építettek még az 1901-es bérháztörvény előtt.
1926 márciusában Ward a nyugati partra utazott, és utoljára bokszolt. Az angol Ted Moore ellen lépett ringbe, és több időt töltött tapogatózással, fogással, mint ütéssel, időnként az életéért kapaszkodott. Moore technikai KO-val nyert. Norfolk már leszálló ágon van, írta a San Francisco Examiner. Ő is tudta ezt, és bejelentette a visszavonulását. A Chronicle egy ritkán látott dicséretet közölt egy olyan sportágban, amelynek művelői sok esetben a pályafutásuk végén csődbe mennek. „Nincs oka az aggodalomra, mert anyagilag jól áll.”
Minerva Garcia ekkor négy hónapos volt, amikor apja hazatért. Hamarosan a családját a Nyugati 137. utcából az Edgecombe fasor 191-be költöztette, brutális 87 győzelmes (49 KO) 25 vereséges 7 döntetlenes karrierjét pedig néhány emlékbe sűrítette és egy dobozba csomagolta.
Eközben a Közép-Harlemben éló afroamerikaiak aránya az 1920-as évek 32 százalékáról 1930-ra 70 százalékra ugrott. A 25 háztömb a fekete Amerika vitathatatlan fővárosává vált, a nyugar-indiai és a karoliniai népek befogadó helyévé vált, akik a Penn Station vonatáról özönlöttek ide. Harlem a belvárosi költekezők számára forró hely volt, de az ott élő új többség számára a mennyország, és a mennyország pezsgett. Az utcasarkokon szónokok létrákon a déli órákban tömegeket szólongattak, felvonulások, amelyeken fúvószenekarok léptek fel feltűnő jelmezekben, és nevetés a sugárutakon, ahogy a párok sétáltak és a mulatozni vágyók igyekeztek az olyan népszerű éjszakai klubokba, mint Small’s Paradise vagy az Edmond’s Cellar.
A Sugar Hill negyedben voltak a legexkluzívabb ingatlanok. Csak egy rövid sétára Ward bejárati ajtajától az Edgecomb 409, a ház, amely büszkén áll a Sugar Hill tetején. Itt élt többek között a szociológus, történész és polgárjogi aktivista William Edward Burghardt Du Bois, az író William Stanley Braithwaite, New York egyik első afroamerikai ügyvédnője Eunice Carter, a Harlem lottókirálynője Stephanie St. Clair vagy később a Harlem, gengszter keresztapja, Bumpy Johnson. Pár percnyire innen az Edgecombe 555 egy másik nemzeti történelmi jelentőségű bérház. 1914 és 16 között építették, mely fennállásának első 25 évében az épület fehér bérlők számára volt korlátozva. 1940 körül, ahogy a környék faji jellemzői megváltoztak, ez megszűnt. Ezt követően a ház olyan híres afroamerikai lakosoknak adott otthont, mint: Count Basie, Bruce Lamghorne, Andy Kirk zenészek, Paul Robeson színész és énekes, vagy a nehézsúlyú világbajnok bokszoló, a „barna bombázó” Joe Louis.
Az 1930-as években felesége Maria, cselédlányként dolgozott egy színházban, Ward pedig bokszolók edzésével töltötte napjait a 116. utca és a 8 sugárút alatt lévő Grupp’s Gymben, Harry Wills mellett. Az 1940-es évek elején munkásként dolgozott egy hajógyárban, évi 720 dollárt keresett, ami elég volt ahhoz, hogy felesége otthon maradjon és az üzleti érdekeltségeit kezelje. Pár éven belül, a politikai kapcsolatai révén áhított állami állást kapott a Munkaügyi Minisztériumban. Néhány évvel korábban leégett az egyik bérház, amelyben ingatlana volt.
Az 1950-es évekre a Harlem gonosszá vált. A munkanélküliség az egekbe szökött, a gazdaság háború utáni fellendülése csak lassan szűrődött a fekete negyedekbe, a lakások túlzsúfoltakká váltak a bevándorlók könyörtelen áradatától. 1950-ben a Harlem lakossága kétszerese volt a mai lakosságának, és úgy tűnt, hogy mindenki foghíjas. A hosszú forró nyarak, az elégedetlenség puskaporos hordójává változtatták a Harlemet, és az elégedetlenség nagy része, akkor is, ahogy ma is, a rendőrségre irányult. A Hotel Braddockban egy fekete katona közbelépett, amikor szemtanúja volt, hogy egy fehér rendőr bántalmaz egy fekete nőt, mire a rendőr rálőtt és megsebesítette. Az a hír terjedt az utcákon, hogy a katona meghalt, a Harlemben fosztogatások és erőszakos cselekmények robbantak ki, amelyeknek csak azután lett vége, hogy Fiorello Guardia polgármester behívta a hadsereget. Miután a füst eloszlott, hat halott és több száz sebesült maradt hátra. 500 letartóztatott és 5 millió dolláros anyagi kár keletkezett. Ez volt a második legnagyobb a Harlem három nagy zavargása közül.
Az 1950-es évekre William Ward is hanyatlásnak indult. Jobb szemét el kellett távolítani, és a szélessége centiméterben kezdett közelíteni a magasságához. A helyi biliárdszalonban, az Elks klubban lógott, és azok akik ismerték , igazi úriemberként és igaz barátként tisztelték. Nem mindenki ismerte őt. Egy este a szokásosnál lassabban sétált a körúton, amikor egy rabló páros könnyű prédának nézte. Súlyos hibát követtek el, amikor ütőtávon belülre kerültek és próbálták az értékeitől megszabadítani. Ha a rendőrök nem érkeznek ki hamar a helyszínre és hámozzák le a támadóiról, a történet szerint a hullaházba küldte volna őket.
Maria 1960-ban hunyt el. Körülbelül 1914 óta volt William Ward, alias Kid Norfolk felesége. Norfolk ugyanolyan komor volt, mint mindenki más, amikor Malcolm X temetését a Sugar Hill egyik templomában tartották. Ward az utolsó éveit gazdag emlékeivel szinte sötétben töltötte, de egy utolsó hivatalos ügyintézésre még „felébredt”. 1966-ban átruházta ingatlanjának tulajdonjogát lányára, Minervára, biztosítva ezzel, hogy neki is legyen mibe kapaszkodnia élete végéig. Így történt, hogy az Edgecombe 191 az övé, aztán a lányáé lett a Harlem történelmének majdnem egy évszázada alatt.
Kid Norfolkot, vagyis a „fekete villámcsapás-t”manapság széles körben figyelmen kívül hagyják és alulértékelik, mivel egyrészt régen, másrészt egy olyan időben bunyózott, amikor a jóság csak akkor vihetett igazán messzire, ha a bőröd színe is megfelelő volt.
William Ward 1969. április 26-án halt meg. Temetésére otthonától nem messze, a nyugati 141. utcában lévő Szent Károly Borromeo templomban került sor, és a feleségével, Máriával együtt a bronxi St. Raymond’s temetőben van eltemetve.
2023. november 24. - Leibinger Gábor
