Talán nem nagy túlzás kijelenteni, hogy az utóbbi években ismét a sport témájú dokumentumfilmek reneszánszát éljük, ezek között pedig szerencsére találunk olyanokat is viszonylag nagy számban, amelyek az ökölvívással, bokszolókkal foglalkoznak. Ha csak a 2023-as évet nézzük, akkor a hazánkban is elérhető televíziós csatornáknak, streaming szolgáltatóknak köszönhetően azonnal két, véleményen szerint igen csak elgondolkodtató dokumentumfilmet, illetve mini-sorozatot is elérhetünk, ezek pedig az Oscar De La Hoya életét bemutató Golden Boy az HBO-n (erről korábban röviden már írtunk is), és a némileg fű alatt bekúszó, a Vasököl: Ricky Hatton című SkyShowtime anyag.
Ahogy lassan közelítek az ötödik X-hez, egyre gyakrabban kapom magam nosztalgiázáson, és talán emiatt is mozgattak meg bennem korábbi emlékeket ezek a filmek, és ezért ragadtam „tollat”, hogy egy lapunkon ritkán olvasható, teljesen szubjektív anyag formájában osszam meg gondolataimat az említett két filmről a hozzám hasonló bokszrajongókkal.
Fontos jelezni, hogy a következő cikk bővelkedik a spoilerekben, így első sorban azoknak ajánlott tovább kattintani, görgetni, akik már látták a filmeket, vagy nem zavarja őket, hogy több esetlen lelövök fontos „poénokat”.
Bezzeg a régi szép idők, régen minden jobb volt… De gyakran haljuk ezeket az ezerszer elsütött frázisokat. Biztosan ez is valahol ott volt bennem, amikor először csak fél szemmel kezdtem el nézni a Golden Boyt, és visszaemlékeztem arra, hogy milyen nagy érdeklődést generáltak az itthoni boksz szcénában is De La Hoya mérkőzései, vagy Ricky Hatton összecsapásai, és persze a nevek felsorolását napestig lehetne folytatni.
Embed from Getty Images
A két említett bunyós nem csak kiváló meccseket adott nekünk, nem csak remek győzelmeket tudnak felmutatni, de a karakterük is vonzotta a reflektorfényt. A De La Hoyáról és Hattonról készített dokumentumfilmekben van egy nagyon fontos közös pont (amúgy más is, de erről később), nagy hangsúlyt fektetnek a két sportoló magánéleti drámáira. Természtesen a meccsek sem maradnak ki, emlékezetes ütközetekbe pillanthatunk be, de nem feltétlenül ez a fő csapásirány, és ez szerintem nem tesz rosszat a filmeknek. Ha már a meccsek felidézése szóba került, a Hatton esetében (ezt érzem egyértelműen gyengébbnek a két anyag közül) azért volt hiányérzetem bőven, ugyanis több fontos összecsapást is teljesen kihagytak, vagy éppen ugrottak át egy pillanat alatt több évet.
Embed from Getty Images
Az sem kérdés, hogy a dramatizálást vélhetően túlzottan is kihegyezték mindkét esetben, de az is világos, mindennek van alapja, és ringben látott csillogás mögött mind Oscar, mind Ricky esetében súlyos lelki traumák is meghúzódnak.
„Soha senkinek sem meséltem az életemről, az érzéseimről, arról, hogy valójában hogyan történtek a dolgok, hogy mit éltem át, és hogy érzem magam. Ezek az igazi érzéseim. Az érzelmeim. Mindenféle kibaszott cukormáz nélkül. Belefáradtam. Ki kell mondanom őket. Jó hangosan, hogy szabad legyek. Nincs más megoldás. Ez az egyetlen lehetőség, mert az utóbbi 45 év elég nyomasztó volt.”
Ezekkel a mondatokkal indítja a Golden Boyt a végig fekete-fehér filter mögött beszélő De La Hoya, így már a sorozat első másodperceiben egyértelművé válik, hogy ez minden lesz, csak nem egy rózsaszín ködbe burkolt sikertörténet. És a laikusok talán már fel is kapják a fejüket, mert az utóbbi évtizedek egyik legeredményesebb (6 súlycsoportban szerzett világbajnoki címet…) bunyósáról beszélünk, akit imádtak a rajongók, a lábai előtt hevertek a nők, és anyagilag is a csúcsra ért. Persze a történetet régóta követőknek nem újdonság, hogy Oscar körül egy idő után egyre több, néha igen csak kellemetlen botrány alakult ki, de akkor is elgondolkodtató, hogy mitől is került olyan mélyre egy ilyen sikeres sztár.
Az eddig sem volt titok, hogy De La Hoya alkohol és drogproblémákkal küzdött (küzd esetleg most is?), de a róla készült filmből kiderül, hogy az alap története, amire kvázi ráhúzták az ő karrierjét, azonnal egy nagy hazugságon alapul. Aki csak kicsit is ismeri Oscar életét, azt tudja, hogy édesanyja fiatalon, 39 évesen meghalt rákban, így már nem láthatta, ahogy a fia aranyérmet szerez az 1992-es barcelonai olimpián. Még az ötkarikás játékok előtt lenyilatkozta a még szinte gyerek De La Hoya, hogy édesanyja utolsó kívánsága az volt a halálos ágyán, hogy nyerje meg az olimpiát, így az ő emlékének is szentelve jutott fel a csúcsra az amatőrök között, sőt a profi meccsei előtt, amikor közvetlenül a nyitó gong előtt szemben állt az aktuális ellenfelével, akkor felfelé nézve végig édesanyjára gondolt. Ez a momentum kétségkívül megalapozta Oscar megítélését, és kis túlzással nem lehetett nem szeretni őt, ehhez pedig jöttek az eredmények is.
A két részes filmben De La Hoya végig köntörfalazás nélkül beszél arról, hogy az igazság valahol máshol keresendő. A megannyi családi teherrel küzdő, igen csak nyers, gyakorta agresszív, bántalmazó szülői közegben felnövő Oscartól sosem kérte az anyukája, hogy álljon fel az olimpiai dobogó tetejére, és a fiatal sportoló csak kitalálta ezt az egész történetet, amit később már talán ő maga is elhitt.
Embed from Getty Images
Ez az egész hazugság alapjaiban rengeti meg a már amúgy is rendesen repedező szobrot, és ezt követően jönnek csak a nőfalásokról, sorozatos hűtlenkedésről, nemi erőszak vádakról szóló kiábrándító sztorik, a 6 gyereke, akik közül többel évekig nem is tartott kapcsolatot. Szintén nagyot üt, amikor kiderül, hogy De La Hoya már gyerek fejjel is az alkoholhoz menekült, ha nem tudta kezelni, feldolgozni az őt ért negatív behatásokat, a szülők által kiosztott veréseket, az őt körülvevő közeget, ez pedig végig is kísérte a komplett pályafutását, és előbb csak a meccsek között, később pedig már a felkészülések alatt is folyamatos alkoholmámorban úszott, közben pedig megállás nélkül harcolt saját magával. És ez még nem minden, jöttek a drogok is, a problémákat viszont természetesen ezek sem oldottók meg, sőt, csak még jobban elmélyítették, és nem egyszer vállalhatatlan viselkedést váltottak ki a bunyósból, majd később promóterből, aki hangzatos botrányokba is belekeveredett. Ha ez így mind igaz, vagy legalábbis nagyrészben igaz a függőségekkel kapcsolatban, akkor kijelenthető, konkrétan csoda, hogy ilyen kiemelkedő eredményeket sikerült elérni Oscarnak.
Embed from Getty Images
Hatton teljesen más, bár valamilyen téren mégis hasonló közegből ért fel a csúcsra, majd zuhant majdnem végzetesen nagyot. A manchesteri munkásosztály gyermeke sosem tagadta, hogy szereti a sört, sőt, bárkit az asztal alá tud inni, és az sem volt titok, hogy két mérkőzés között szinte mindig brutálisan elhízott, emiatt is kapta a Fatton becenevet. Ricky mögött kevesebb családi dráma volt, a dokumentumfilm alapján kiegyensúlyozottnak mondható volt a gyerekkora, őt egyáltalán nem bántották, hanem támogatták, és az igazán nagy bajok el is kerülték egészen a Mayweather elleni meccsig.
Embed from Getty Images
Egészen addig folyamatosan felfelé ívelt a karrierje, és Kosztya Tszyu legyőzésével egycsapásra világsztár lett. Ha valami hiba van a dokumentumfilmben, az a Tszyu és a Mayweather összecsapások közötti időszak elnagyolása, így nagyvonalúan még csak említésig sem jut például az, hogy Collazot éppen csak ki tudta pontozni Hatton.
A Mayweather ellen elszenvedett kiütéses vereséget viszont képtelen volt feldolgozni az ütközetre egekben járó önbizalommal érkező Hatton, akit De La Hoyához hasonlóan ekkor már erősen próbált befolyásolni az édesapja. Ezt követően összeveszett edzőjével, az őt 18 éves kora óta építő, és egyébként kifejezetten egyedi, különc karakternek számító, kígyókat tartó, folyamatosan cigarettázó, agyon tetovált, fájós kezű, már-már lelki társának számító Billy Grahammel, aki aztán előbb perbe fogta Hattont, majd miután nagy pénzt nyert az ügyön, remete életmódra váltott.
A gondok persze folytatódtak, teljesen baklövésként sült el, hogy az idősebbik Floyd Mayweathert vette fel edzőnek, akinek a keze alatt végigcsinált egy katasztrófális felkészülést, így már a meccs előtt tudta, hogy csak a csoda mentheti meg attól, hogy Pacquiao súlyos verést mérjen rá, ami végül be is következett. A lejtőn nem volt megállás, a visszavonuló, csődtömegre hasonlító Ricky a pia mellett rákapott a kokainra, így totálisan széthullott az élete, elhagyta a párja, hosszú évekre elfordult a szüleitől, eluralkodott rajta a depresszió, éjszakánként pedig egy késsel a kezében ült a konyhájában azt fontolgatva, hogy önkezével vet véget az értelmetlen életének.
Embed from Getty Images
Szerencsére a történet jobb irányt vett, Hatton szakemberhez fordult, aki konkrétan megmentette az életét, ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy a meccsek mellett a drogok, a pia és lelki terhek is komoly nyomot hagytak az arcán. A drámai film végül pozitív kicsengéssel zárul, és láthatjuk, ahogy – az egyébként továbbra is magányosnak tűnő - Hatton 8 év mosolyszünet után már újra jó kapcsolatot ápol a szüleivel, és önmagát fizikailag is összekapva bemutató mérkőzést vív barátjával, a legendás Marco Antonio Barrerával.
A cikk elején említettem a közös szálakat. Ha egy valakit ki kell emelni De La Hoya és Hatton tekintetében, az Manny Pacquiao. A filippínó szupersztár volt ugyanis az, aki mindkét bunyós karrierjének a végére feltette a pontot azzal, hogy Oscar nagy verés után feladta ellene a 8. menetben, Hattont pedig konkrétan ájultra ütötte kettejük mérkőzésének 2. felvonásban. De La Hoya számára a Pacman elleni volt ténylegesen az utolsó meccs, és ugyan Hatton az emlékezetes KO-s kudarcot követően még tett egy próbát (3,5 éves szünet után tért vissza, de csúnyán beletört a bicskája Senchenko-ba, a filmből egyébként ez is teljesen kimaradt), mégis egyértelmű, hogy őt is Pacquiao nyugdíjazta ténylegesen. Illetve ha már közös pont, pályafutása záró szakaszában De La Hoya istállója promótálta Hattont, és Oscar embere beszélte rá pl. arra, hogy vállalja be Pacquiaot.
Ha össze kell hasonlítani a két filmet, akkor számomra kérdés nélkül a Golden Boy az ütősebb. A Vasököl lényegesen kesztyűsebb kézzel bánik Hattonnal, ezzel szemben Oscart sokkal durvábban ostorozza a róla készült mozi, és De La Hoya sem kíméli magát, ami nyilvánvalóan szintén sokatmondó akkor, amikor a valós képet próbálunk róla felépíteni, főleg a jelenlegi állapotáról.
Embed from Getty Images
Tegyük gyorsan tisztába a dolgokat, ahogy azt korábban már megjegyeztem, a dramatizálás, mint olyan, biztosan el van túlozva az említett filmekben (erre a két főszereplő élete tökéletes táptalaj), és De La Hoya sosem ment a szomszédba egy kis manipulációért (tanulságos hallgatni, ahogy arról mesél, hogy egy-egy botrányt hogyan tudott megúszni hazugságokkal, hogyan hitette el valódi fotókról, hogy hamisak), mégis érdemes elgondolkodni a látottakon. Nem kérdés, az ökölvívás az egyik legkeményebb sport a világon, ami professzionális szinten űzve nem csak a testet, a lelket is le tudja amortizálni, de ezt sok más sportágra is elmondhatjuk. Az sem kérdés, hogy aki a felér a csúcsra, az mesés vagyonra tehet szert, azonban hiába tűnhet ez könnyen kezelhető helyzetnek, egyáltalán nem az. Hiába a sok pénz, nincsen az az összeg, ami ne lehetne elverni, vagy rosszul kezelni, ha pedig valaki még labilis is lelkileg, akkor nagyon erősen benne van a pakliban a lecsúszás, a kontrollvesztés esélye, és akkor már mit sem ér a gazdagság.
2023. november 14. - Gallen Ervin (Erwin)
