Visszatekintve a nehézsúlyú ökölvívás utóbbi 120 éves történetére, hosszú-hosszú évtizedekig az amerikaiak dominálták a királykategóriát. Mostanra elmúltak azok a napok, amikor az olyan életükben legendássá vált bokszolók, mint John L. Sullivan, Jack Dempsey, Joe Louis, Rocky Marciano, Muhammad Ali vagy Mike Tyson amerikaiként mutatta az utat és uralta a sportág legfényesebb divízióját. Nagy változás következett be az 1990-es évektől. Más országok is erőteljesen bekapcsolódtak a profi ökölvívás vérkeringésébe, míg Amerikában a ökölvívás egyre hanyatló népszerűségének köszönhetően a 90 kiló körüli sportos amerikai férfiak már egyre inkább az olyan könnyebb sportok felé mozdultak, mint az amerikai foci és a kosárlabda. Számukra jelenleg olyan bunyósok adják a reményt, mint: Deontay Wilder, Andy Ruiz, Charles Martin, Michael Hunter, és majd talán Jared Andersonban reménykedhetnek. De amíg nem szakad meg a minta, addig ez a jelenlegi Erópai hegemónia marad.
Az elmúlt 120 év nagy részében a nehézsúlyú világbajnoki cím amerikai kézben volt. Ez alatt rengeteg versenyző jött Európából, aki bejutott a top 10-be, de csak a német Max Schmeling és a svéd Ingemar Johansson voltak azok, akik legitim módon egy rövid időre megszakították az Egyesült Államok dominanciáját. Aztán a 90-es években megérkezett Lennox Lewis, és utána már semmi sem volt ugyanaz az amerikaiak számára. Maroknyi jenki nyert ugyan néhány nagynak mondható meccset és címet az elmúlt 20 évben, de ők már inkább a kivételek voltak.
A lista összeállítására a szabadúszó újságíró, a több sport tv-nek és bokszlapnak is publikáló amerikai Martin Mulcahey vállalkozott. A kritériumai ismertetésétől most eltekintünk, és még egyszer felhívnám a figyelmet, hogy csak amerikai bokszolók kerültek a listára, tehát ott senki ne keresse Lennox Lewist, a Klitschko fivéreket vagy más nációbeli nehézsúlyú bokszolókat. Illetve az az 1950-es évek előtt számos félnehéz, sőt középsúlyú is aratott sikereket a nehézsúlyú osztályban így néhol ilyenek is a rangsorba kerültek.
1880-as évek
1. John L. Sullivan »
2. James J. Corbett
3. Jake Kilrain
4. Pat Killen
5. Mike Conley
6. Joe McAuliffe
7. Billy Wilson
8. Charles Hadley
9. Jack Ashton
10. Jack Fallon
Nem amerikai címvédő: Nem volt
Az első amerikai kitermelődésű boksz szupersztár, John L. Sullivan, már ebben az évtizedben megjelent, annak ellenére, hogy a sport még gyerekcipőben járt az Egyesült Államokban. Sullivan dominálta az ellenfeleket a ringben. Ebben az időben törvényen kívüli volt a pénzért folyó küzdelem, de volt egy „kiskapu”. A mérkőzéseket bemutató meccsnek „könyvelték”, színházakban és más helyszíneken. Nem sokkal később megszületett Sullivan legendás mondása. Egy történet szerint egyik ilyen színházi fellépése során az ellenfele visszalépett. Amikor közölték a közönséggel, hogy a mérkőzés nem fog megtörténni, zúgolódás alakult ki. Sullivan a színpadra sétált, állt a fények alatt, majd elmondta a mondatot, ami aztán a védjegyévé vált: - A nevem John Sullivan, és bármelyik itteni szarházit meg tudom verni. Aztán ha a közönség soraiban akadt bátor vállalkozó, azt néhány ütéssel „visszaküldte” a nézők közé. Ezt elmondta később kocsmákban, vagy bárhol, bárkinek, de a lényege sosem változott: - John Sullivan vagyok, és a földön bármelyik szarházit le tudom verni.
Az alkoholmámoros Sullivan jó pár évig elegendő tudással rendelkezett, hogy minden bárba belépve, vagy egy élversenyző jelenlétében megtegye a kihívását. Aztán az üres feleses poharak ahogy halmozódtak, egy Corbett nevű fiatal bunyósnak elege lett. „Úriember” Jim néven ismert férfi tájékoztatta John L.-t, hogy az ilyesfajta kérkedés és kihívás, nem túl udvarias. Közvetlenül Sullivan szemeibe nézett, ahol találkozott azzal merev és szúrós tekintettel, ami előidézte, hogy oly sok harcos meglapuljon. Corbett még csak nem is pislantott. Sullivan erre átkarolta vendégét, és rendelt egy újabb kört. 1892-ben aztán meg is mérkőztek, ekkor már 5 unciás kesztyűkben. Corbett lett a győztes.
1890-es évek
1. James J. Jeffries
2. James J. Corbett
3. Tom Sharkey
4. Joe Choynski
5. Charles “Kid” McCoy
6. Frank Childs
7. Gus Ruhlin
8. Bob Armstrong
9. Joe Butler
10. Ed Dunkhurst
Nem amerikai címvédő: Bob Fitzsimmons (Anglia-Új Zéland)
Az ökölvívás továbbra is törvénytelen volt az országban az 1890-es években, de a szabálymódosítások és az infrastruktúra javításával elfogadott sportággá fejlődött a népszerű Jim Jeffries uralkodásával. Ez volt az az évtized, amikor a boksz még inkább nemzetivé vált, ahogy Corbett letette az alappilléreket az ország nyugati és keleti partja, vagyis San Francisco és New York között.
1900-as évek
1. Jack Johnson
2. James J. Jeffries
3. Philadelphia Jack O’Brien
4. Joe Jeannette
5. Marvin Hart
6. Sam McVea
7. Fireman Jim Flynn
8. Gus Ruhlin
9. Al Kaufman
10. Mike Schreck
Nem amerikai címvédő: Tommy Burns (Kanada)
A tehetséges és ellentmondásos Jack Johnson kénytelen volt bejárni a világot, hogy kicsikarja a megérdemelt címmérkőzést és megszerezze a bajnoki címet. A „Galvestoni Óriásnak” a rasszizmus miatt nem engedték, hogy amerikai földön versenyezzen a nehézsúlyú címért. Amikor Johnson végül megkaparintotta Ausztráliában a bajnokságot Tommy Burnsztől, megkezdődött a hírhedt „Fehér reménységek” korszaka.
1910-es évek
1. Jack Dempsey
2. Harry Wills
3. Joe Jeannette
4. Fred Fulton
5. Sam McVea
6. Gunboat Smith
7. Jess Willard
8. Jack Johnson
9. Kid Norfolk
10. Luther McCarty
Nem amerikai címvédő: nem volt
Az afro-amerikai nehézsúlyúak talán uralhatták volna az évtizedet, ha nem alakul ki Johnson uralkodása révén a „színes vonal”. Az olyan tehetséges bokszolóktól, mint Harry Wills és Joe Jeannette, megtagadták a világbajnoki cím megszerzésének lehetőségét. Ráadásul Jack Johnson által (is), aki több pénzt kereshetett azáltal, hogy fehérek ellen mérkőzött. Jack megfeledkezett régi barátairól miután bajnokká vált, és felrajzolta a faji megkülönböztetést a saját népével szemben – mondta róla Jeannette.
1920-as évek
1. Gene Tunney
2. Jack Dempsey
3. Harry Wills
4. Jack Sharkey
5. George Godfrey
6. Tommy Gibbons
7. Young Stribling
8. Tommy Loughran
9. Tuffy Griffths
10. Jim Maloney
Nem amerikai címvédő: nem volt
A divízió tetején állva furcsa párt alkotott Dempsey és Tunney, személyiségtípusban és bokszstílusban is teljesen ellentétesek. A művelt és kifinomult Tunney irányított a ringben, de a legendás Dempseynek sikerült elhalványítania az életben. Dempsey gazdagsága és korai durva életmódja jobban reprezentálta a harsány húszas éveket. Aztán amikor Dempsey hazament a Tunney meccs után, és a felesége kérdezte, hogy mi történt: - Csak elfelejtettem elhajolni, drágám. – válaszolta a legyőzött ex bajnok – ez pedig hosszú évekig egy nemzet szlogenjévé vált.
1930-as évek
1. Joe Louis
2. Max Baer
3. Steve Hamas
4. Tommy Loughran
5. King Levinsky
6. Ernie Schaff
7. Johnny Risko
8. Maxie Rosenbloom
9. Lou Nova
10. Bob Pastor
Nem amerikai címvédő:Max Schmeling (Németo.) és Primo Carnera (Olaszo.)
Népszerűségben, bokszolók számában, helyszínek, meccsszámok tekintetében (más sportágakhoz képest) ez volt a sportág egyik csúcsidőszaka. A rajongók csaknem a hét minden napján bokszgálákat tekinthettek meg olyan nagy városokban, mint New York, Chicago, San Francisco, Los Angeles és Philadelphia. A boksz talán népszerűbb volt a baseballnál és a lóversenynél is, és globálisan egyetlen sportember sem volt híresebb, mint a nehézsúlyú világbajnok. Joe Louis pedig szó szerint nemzeti hős magasságokba emelkedett az Amerikai faji megosztottság ellenére is. Az évtized vége felé Roosevelt elnök megfogta a barna bombázó karját és következő mondattal indította csatába a német Schmeling ellen: - Joe, most ilyen izmokra van szükségünk, mint a tiéd, hogy legyőzzük Németországot.
1940-es évek
1. Joe Louis
2. Ezzard Charles
3. Jimmy Bivins
4. Jersey Joe Walcott
5. Elmer Ray
6. Archie Moore
7. Joey Maxim
8. Billy Conn
9. Gus Lesnevich
10. Tami Mauriello
Nem amerikai címvédő: nem volt
Ez ismét Joe Louis évtizede volt és a II. világháború hatása a sportra. Louis huszonöt és a „ „minden hónapban egy”címvédéses rekordja az 1940-es években. Azonban a háború idejére a címvédések leálltak és a „nagyok” bokszkesztyű helyett fegyverrel hívták fel a figyelmet a háborúra. Louis képét és nevét használták a háborús kötvények értékesítésére. Ő maga is egyenruhát öltött és reményt adott az egész nemzetnek, amikor azt mondta: - Részünkről mindent megteszünk, és nyerni fogunk, mert Isten a mi oldalunkon áll!
1950-es évek
1. Rocky Maricano »
2. Floyd Patterson
3. Archie Moore
4. Eddy Machen
5. Zora Folley
6. Jersey Joe Walcott
7. Tommy Jackson
8. Ezzard Charles
9. Clarence Henry
10. Bob Baker
Nem amerikai címvédő: Ingemar Johansson (Svédo.)
Az ötvenes években a félnehézsúlyúak továbbra is hatékonyan keveredhettek a nagyfiúkkal. Marciano elődjéhez hasonlóan, sokat tett az olasz-amerikaiak szembeni sztereotípiák lebontása érdekében. A jelentések szerint Joe Louis öltözőjében könnyezve kért elnézést, miután híres küzdelmükben kiütéssel állította meg hősét. Nem is akart ellene bokszolni, de nem hagytak neki más választást.
1960-as évek
1. Muhammad Ali
2. Sonny Liston
3. Joe Frazier
4. Ernie Terrell
5. Floyd Patterson
6. Zora Folley
7. Eddie Machen
8. Jimmy Ellis
9. Jerry Quarry
10. Mac Foster
Nem amerikai címvédő: Ingemar Johansson (Svédo.)
Az 1960-as évek a változás évtizede volt. Új típusú bajnok jelent meg a sport és a társadalmi gondolkodásmód, bravúr, karizma keverékének szempontjából egyaránt. Az önbizalomtól duzzadó bőbeszédű Muhammad Ali a leghíresebb sportemberré emelkedett, ahelyett, hogy bárkinek is megengedte volna, hogy keretek közé próbálják szorítani az önmagáról alkotott képet. Sokan próbálták meg utánozni, de ez igazán senkinek sem sikerült. Ali, Eddie Machen kivételével mindenkivel megmérkőzött a 10-ből.
1970-es évek
1. Muhammad Ali
2. George Foreman »
3. Joe Frazier
4. Larry Holmes
5. Ken Norton
6. Jimmy Young
7. Ron Lyle
8. John Tate
9. Earnie Shavers
10. Jerry Quarry
Nem amerikai címvédő: nem volt
Ez volt a nehézsúlyúak aranykora. Egy sor felejthetetlen háborúval, többféle és nagyon jó készség készletekkel feltöltött nagy és a nagyokhoz közeli bunyósokkal. Ali-Frazier, Ali-Foreman, Foreman-Frazier, Ali-Norton, Foreman-Lyle, Holmes-Norton… Ali lett talán a leghíresebb ember a bolygón, részben azért, mert ő volt az időszak egyik legjobbja, valamint a meggyőződése és rendkívül erős személyisége miatt. Ali a top 10-ből John Tate kivételével mindenki ellen mérkőzött.
1980-as évek
1. Mike Tyson »
2. Larry Holmes
3. Pinklon Thomas
4. Evander Holyfeld
5. Tim Witherspoon
6. Mike Weaver
7. Michael Spinks
8. Tony Tucker
9. Tony Tubbs
10. James “Bonecrusher” Smith
Nem amerikai címvédő: Gerrie Coetzee (Dél Afrika), Trevor Berbick (Kanada) és Francesco Damiani (Olaszo.)
Ekkoriban alakultak meg az ABC szervezetek, a WBC és WBA mellé megérkezett az IBF majd néhány évvel később a WBO. Az évtizedet fele-fele arányban két figyelemre méltó Hall of Famer, Larry Holmes és Mike Tyson dominálta. Holmes, Muhammad Ali alábecsült örököse 20 sikeres címvédés után bukott el Michael Spinks ellenében 48 mérkőzés után veretlenül. Tyson lett az utolsó nehézsúlyú, akit még a nem sportrajongók is ismertek a különösen erőszakos kiütéseiről és a problémás viselkedéséről. A nyolcvanas években termelődött ki az úgynevezett „elveszett generáció”, akik bár nagyon jó készségekkel rendelkeztek, de nem tudták a tehetségüket teljes mértékben beváltani. Ezek voltak: John Tate, Greg Page, Tony Tubbs, Michael Dokes, Tony Tucker, Pinklon Thomas, Tim Witherspoon vagy Buster Douglas. Elsősorban a nem megfelelő felkészülés (nagy részük kőkemény kábítószeres lett) eredményezte azt, hogy bár megszerezték a címet, de aztán legközelebb már adták is tovább.
1990-es évek
1. Riddick Bowe
2. Evander Holyfeld
3. Mike Tyson
4. George Foreman
5. Michael Moorer
6. Oliver McCall
7. Buster Douglas
8. Larry Holmes
9. Ray Mercer
10. Tommy Morrison
Nem amerikai címvédő: Francesco Damiani (Olaszo.), Lennox Lewis (Anglia), Herbie Hide (Anglia), Frank Bruno (Anglia), Henry Akinwande (Anglia), Vitali Klitschko (Ukrajna)
Sokan ezt látják az utolsó minőségi nehézsúlyú korszaknak világszerte. Az 1990-es évek beharangozta a szupernehézsúlyúak érkezését. Az amerikai Oliver McCall még kiütéssel boldogult Lennox Lewis ellen, de a brit visszavágott és megkezdte az uralkodását az évtized vége felé. Mike Tyson elvesztette a bajnokságot 1990-ben, de két címet visszaszerzett az évtized derekán, mielőtt leharapta Holyfield fülének egy részét. A Szovjetunió szétszakadása után az utódállamai és a volt szocialista országok számára megnyílt a csővezeték a tehetséges bunyósaik számára, ami egy egyre erősebb rengést és nehézsúlyban hatalomváltást indított el Európa javára, ami azóta is tart.
2000-es évek
1. Chris Byrd
2. James Toney
3. Hasim Rahman
4. Evander Holyfeld
5. John Ruiz
6. Lamon Brewster
7. Jameel McCline
8. Shannon Briggs
9. Eddie Chambers
10. Tony Thompson
Nem amerikai címvédő: Lennox Lewis (Anglia), Wladimir Klitschko (Ukrajna), Corrie Sanders (Dél Afrika), Vitali Klitschko (Ukrajna), Nikolai Valuev (Oroszo.), Sergei Liakovich (Beloruszia), Oleg Maskaev (Oroszo.) Ruslan Chagaev (Uzbegisztán), Sultan Ibragimov (Oroszo.), Samuel Peter (Nigéria) és David Haye (Anglia)
Az amerikai nehézsúlyú boksz egyik legrosszabb évtizede. Nem csak arról van szó, hogy az európából kikerülő bokszolók ennyire megerősödtek, hanem az előző évtizedekhez képest csekély tehetségek utánpótlása és gyenge teljesítmények jellemezték. Kivételnek tekinthető az alulméretezett védekező szakember Chris Byrd, aki néhány meglepetés győzelmet aratott. John Ruiz kétszer is szerzett címet, de középszerűsége miatt sosem kapott tiszteletet. Az a tény, hogy Evander Holyfield még mindig a 4. számú bokszoló ezen a listán, annak ellenére, hogy már igencsak a hatékonyságának vége felé járt, jól jelzi, hogy az amerikaiak számára (is) ez mennyire gyenge évtized volt.
2010-es évek
1. Deontay Wilder
2. Bryant Jennings
3. Chris Arreola
4. Tony Thompson
5. Steve Cunningham
6. Jonathan Banks
7. Seth Mitchell
8. Dominic Breazeale
9. Amir Mansour
10. Gerald Washington
Nem amerikai címvédő: Davie Haye (Anglia), Wladimir Klitscko (Ukrajna), Vitali Klitschko (Ukrajna), Bermane Stiverne (Kanada) Alexander Povetkin (Oroszo.), Ruslan Chagaev (Üzbegisztán), Tyson Fury (Anglia), Lucas Browne (Ausztrália), Anthony Joshua (Anglia), Joseph Parker…
Ez az évtized még a jövőről szól. Az amerikaiak számára a reménybeli Wilder és Jennings megjeleníti az erő és intuíció típusát, amely elfedheti hiányát az amatőr megfűszerezésnek az Európai riválisaikhoz képest. Úgy néz ki, hogy van bennük potenciál, de hamarosan megtudjuk, hogy az amerikai nehézsúly élére állnak-e, vagy mindössze csak a trend folytatólagos részei. Martin Mulcahey még az évtized vége előtt néhány évvel készítette az összeállítást, úgyhogy azóta megláttuk. Ezért nem is szerepel a legutóbbi listán a két világbajnoki címet szerzett amerikai: Charles Martin és Andy Ruiz Jr. Véleményem szerint Ruiz kb. Wilder mögé férne be közvetlen, míg Martin, mégis csak így vagy úgy, de IBF címet szerzett, következhetne talán mögötte.
Nos, az évtized lefutott, már nem a reménykedő amerikai szemszögből nézhetjük, úgyhogy lássuk, per pillanat hogyan néz ki a legjobb 10-es nehézsúlyú amerikaiak listája:
1. Deontay Wilder
2. Andy Ruiz Jr
3. Michael Hunter
4. Charles Martin
5. Trevor Bryan
6. Gerald Washington
7. Dominic Breazeale
8. Michael Polite Coffie
9. Cassius Chaney
10. Stephan Shaw
Sokan mondják, hogy már a a 2000-es évek elöttől az atletikus amerikai fiatalok többsége számára manapság már nem az ökölvívás, hanem a könnyebb, más sportágak a vonzóbbak, és ez a nehézsúlyú felhozatalból is tisztán látszik. Nem tudjuk bizonyosan, de azt igen, hogy ezek az új srácok már nem Holmesok, Tysonok, Tuckerek, Bowe-k Holyfieldek, és még csak nem is Mercerek vagy Morrisonok, az szinte biztos. Nos, ha azt mondod, hogy érdekelődsz az ökölvívás iránt, de erről a Bryanről, Coffie-ről, Shawról, Andersonról még csak nem is hallottál, akkor emiatt ne érezd feltétlen kellemetlenül magad, ugyanis a világranglistán Bryan a 27., Coffie a 40., Chaney a 42., Shaw a 44. helyen áll. Egyelőre veretlenek, és reméljük, hogy hamarosan ők is jobban bemutatkoznak. Aztán hogy mennyire sikeresen, hát majd meglátjuk…
2021. június 10. - Leibinger Gábor
