A boksz akkor és most: A tapasztalatot semmi nem helyettesítheti

A tapasztalat egy csodálatos dolog. Ebben óriási előnyt élvezek az ellenfeleim többségével szemben. Olyan régóta bokszolok, hogy minden elképzelhető szituációval szembesültem. – Az 1933-ból származó idézetet a volt félnehézsúlyú világbajnok Tommy Loughran mondta, nem sokkal a 143. profi mérkőzése előtt.

„Slapsie” Maxie Rosenbloom gyors pályán haladt egy nagyszerű időben. A New York-i félnehézsúlyú bokszoló veretlen volt 38 profi mérkőzésén (3 vereség mellett) és a jövő bajnokának tekintették. 1925-ben a túlságosan ambiciózus menedzsere úgy döntött, hogy összeengedi a nagy középsúlyú bajnok Harry Grebbel, egy 275 meccses veteránnal. A mérkőzést 10 menetre tervezték. Greb címe nem volt tét, mindkét bokszoló súlya meghaladta a 160 fontos határt. Rosenbloom lefagyott. Úgy küzdött, mintha Grebtől megilletődött volna, és nem mutatta ki a korábbi mérkőzésein tanúsított magabiztosságot. A lapok arról számoltak be, hogy Greb könnyed győzelmet aratott, túl sok fegyvere volt, és túl nagy tapasztalata, aki úgy tűnt, hogy szinte akkor üthetné ki ellenfelét, amikor csak akarná.

Rosenbloom a 6. menetben hét számolásig a padlóra került, eltáncolással, fogásokkal, kapaszkodással sikerült kihúznia a menetet és mérkőzés hátralévő részét. Egy egyoldalú mérkőzésen a fiatal bokszoló minden menetben vereséget szenvedett Grebtől. Megalázó vereség volt, de fontos tanulási tapasztalat a fiatal 18-19 éves bunyós számára. Közel két éves profi karrierje során Maxie még közel sem fejlődött tapasztalt profivá. A következő 5 évben további 97 mérkőzést vívott. Ez önbizalommal megfűszerezett tapasztalatot adott Rosenbloomnak, amire szüksége volt, hogy kiaknázza a benne rejlő potenciált. 1930-ban elnyerte a félnehézsúlyú világbajnokságot. „Slapsie” Maxie Rosenbloom aztán korának egyik legszínesebb ökölvívójává vált. Becenevét a nyitott kesztyűs stílusa miatt kapta. Valójában nem egy erőszakos bokszoló volt, csak ki akarta pontozni a riválisait a kiütésük helyett, nem kockáztatva a kezének sérülését. 1923 és 1939 között átívelő pályafutása során 289 mérkőzést vívott és csak 19 kiütést szerzett. Küzdött a korának minden kiemelkedő bajnokával és versenyzőjével, és az egész pályafutása alatt, mindössze kétszer állították meg idő előtt. A szakértők minden idők legnagyobb félnehézsúlyúi közé sorolják.

Ugyanabban az évben, amikor Rosenbloom szögre akasztotta a kesztyűt, egy Archie Moore nevű, kemény ütésű fiatal középsúlyú állt a kapuban, hogy betörjön a legjobbak közé. Négy éve alatt profiként a 38 mérkőzéséből mindössze csak kétszer kapott ki, és 27-szer győzött kiütéssel. 1939 áprilisában a korábbi bajnok Teddy Yarosszal mérkőzött meg. A Yarosz elleni győzelemmel a legjobb tíz versenyző közé kerülhetne, akik a középsúlyú címmérkőzésre pályáznak.

A küzdelem másnapján a sportrovat címsora így szólt: - Yarosz tapasztalata túl sok volt, pontozással győzött, igazolta, hogy a védekezés mestere. A kép alatt egy felírat hirdette, hogy Yarosz Moorenak „bokszleckét” adott. Ez volt Yarosz 112. profi küzdelme. A kortalan Moore a ring ügyessége és a tapasztalata keverékével többnyire jóval fiatalabb ellenfeleket győzött le, akik kisgyerekek voltak, amikor ő profinak állt. Moore a mérkőzés után így magyarázta a vereségét: - Csak túl sok volt számomra, itt fenn – mosolygott és megütögette a fejét -, és azt hiszem, ebben a játékban át kell élned ilyen tapasztalatokat, de próbálkozom tovább. Yarosz megmutatta tiszteletét Moore ütőerejének, nem adott esélyt Archinak, hogy megüsse.

Aztán következtek újabb győzelmek – és vereségek is – Moore számára. Mindez a tanulási folyamat része volt. Megfizette a tanulópénzt a régi idők módján. A következő 13 évben Moore további 121 profi mérkőzést vívott és közben már  a legjobb kihívók közé sorolták. Középsúlyú és félnehézsúlyú bajnokok kezdték elkerülni az évek során. De Moore kitartása végül megtérült. 1952-ben elnyerte a félnehézsúlyú világbajnoki címet Joey Maximtól – 17 évvel azután, hogy profinak állt. Ma pedig, Archie Moore-ra, mint minden idők egyik legnagyobb bokszolójára emlékeznek.

Rosenbloom és Moore is bizonyított egy alapvető igazságot, egy olyan természetes törvényt, mely szerint minél többet csinálsz valamit, annál jártasabb leszel benne. A tapasztalat és kihívás nélkülözhetetlen törekvés a növekedéshez bármely területen. De azok a napok, amikor a profi ökölvívók megszerezhették Greb, Rosenbloom, Yarosz vagy Moore kiterjedt szakmai tapasztalatát, rég elmúlt. Gondoljunk csak erre: Az ökölvívás legutóbbi szupersztárja, Floyd Mayweather a 21 éves karrierje alatt 50 mérkőzést bokszolt. Roy Jones és Bernard Hopkins is a közel 30 éves karrierje alatt 75 és 65 mérkőzést vívott. Napjainkból pedig már Terence Crawford és Erroll Spence és Golovkin valószínűleg nem fogja elérni az 50 meccset, Fury, Joshua, Inoue, Josh Taylor, és Usyk valószínűleg nem jut el még a 35-ig sem, Lomachenko pedig a 25-ig sem. Teofimo Lopez és Ryan Garcia ugyan még nagyon fiatalok, de a tendenciát elnézve, nekik sem nagyon lesz 40 mérkőzésnél több a rekordjukban.

Ryan Garcia (21-0) (Napjaink egyik feljövőben lévő sztárja, miután először legyőzött egy élvonalbeli bokszolót) - Csak két meccs van, ami szóba jöhet számomra, a Pacquiao és a Tank Davis elleni. Mással nem fogok bokszolni, csak velük. Szeretném itt, mindenki előtt tisztázni, hogy csak Gervonta, vagy Manny, akit elfogadok. Minden más ajánlatra nemet fogok mondani.” – nyilatkozta Garcia, aki így Devin Haney-t is kizárja: „Ez visszalépés lenne, én pedig a privát életemben is csak előre tekintek, nem pedig hátra.”

Garcia valóban ügyes gyerek, de a 40-es 50-es évek mezőnyéből kapásból lehetne vagy 50 olyan bokszolót mondani, akik kb. a szart is kiverték volna belőle. Mit szólnának ehhez a nyilatkozathoz „onnan fentről”? – Haver, azt hiszed, mert volt már 21 meccsed, most már mindent tudsz a szakmáról?
De a védelmébe legyen mondva, csak alkalmazkodik napjaink viszonyaihoz.

Greb, Rosenbloom, Loughran, Yarosz, Robinson vagy Moore (de még sorolhatnánk)  a profi pályafutásuk 3-5 éve alatt már túlteljesítettek 50 meccset. A tapasztalatok és ringbeli tudás ötvözete eredményezte azt pl. Archie Moore-nál, hogy a 30-as évei vége felé kevésbé volt esélye elveszítenie a címét, mint ha azt mondjuk 10 évvel korábban szerzi meg. A tehetség és aktivitás összeállásának a kora az 50-es évektől lezárult. Ez Moore előnyére vált. A versenyzők új generációja  - Yolanda Pompey, Tony Anthony, Yvon Durelle – jó volt a maga idejében, de nem rendelkeztek a legnagyobb félnehézsúlyúak képességével vagy tapasztalatával, mint az egy évtizeddel korábbi félnehézsúlyúak. Kortalan Archie így pedig felülmúlta őket. Moore képessége, tapasztalata, ravasz ellenütő stílusa eredményezte azt, hogy kicsinálta, a gyorsabb, fiatalabb kihívókat, amivel méltán kiérdemelte az „öreg mongúz” becenevet. Egy a visszavonulása után adott interjúban kifejtette, hogy a figyelemre méltó hosszú pályafutásának egyik titka a tapasztalat és a hozzáértés ötvözete. Kulcsfontosságú összetevő – magyarázta -, a mérkőzés iramának irányításának a képessége, az ellenfél szándékától függetlenül. Egy fickóval, aki igazán energikus és féktelen, tudni kell, hogy hogyan lehet a lépést tartani. És tudtad, hogyan legyél türelmes. Én 30 másodperc alatt fel tudtam mérni az ellenfelemet. Nem minden bunyós képes erre.

Archie majdnem 50 éves volt, amikor a fiatal Muhammad Ali (akkor még Cassius Clay) ellen bokszolt. Az atyai kor és a fiatal Clay gyorsasága végül utolérte az „öreg mongúzt”. Clay a negyedik menetben megállította, és minden idők egyik legnagyobbját a megérdemelt visszavonulásba küldte.

A váltó és középsúlyú világbajnok Emile Griffith 1958 és 1977 között versenyzett, és Moorehoz hasonlóan, ő is sok-sok éven át versenyképes maradt a súlycsoportja legjobbjaival. 20 éves karrierje felétől, egyfajta tanár-diákként tekintett a fiatalabb ellenfelekkel való kapcsolatára. – Meg tudtam mondani, hogy mit fog tenni, mielőtt megtenné – mondta Griffith.

1973-ban, 90 meccsel a háta mögött egy 15 körös „bokszleckét” adott a középsúlyú bajnok Carlos Monzon számára, de végül veszített egy vitatott döntéssel. 21 hónappal korábban Monzon döntő fölénnyel legyőzte a 14. menetben, de a visszavágóra Griffith a saját hozzáértésének és tapasztalatának a keverékét használta, hogy módosítsa a stratégiáját, és szorosabb mérkőzésre bírja a fiatal bajnokot.

Ha Sugar Ray Robinson – akit a legtöbb szakértő súlycsoporttól függetlenül minden idők legnagyobb harcosának tart – 1980 után állt volna profinak, a következő 15 évben 45-60 mérkőzést gyűjtött volna össze. Ezek az adatok hasonlóak Roy Jones jr és Bernard Hopkins által megvívott meccsek számához, akik mindketten az 1980-as évek végén lettek profik. És hasonló Floyd Mayweather jr. idő és mérkőzés beosztásához. De Sugar Ray Robinson mind Jonesnál, mind Hopkinsnál vagy Mayweathernél határozottan különböző karriert járt be. 1940-ben állt profinak, karrierje első hét évében 85 mérkőzést vívott, átlagosan havonta egyet. Ez idő alatt váltósúlyban több alkalommal mérkőzött volt világbajnok ellen és több tucat top versenyzőt győzött le. Mielőtt a világbajnoki címért szorítóba lépett, 5 alkalommal lépett ringbe egy volt bajnok ellen. Alig két éves profi karrierje alatt, nem címmeccsen, Robinson kipontozta a könnyűsúlyú világbajnok Sammy Angottot. Ez volt a 21. mérkőzése. A következő 15 mérkőzésén szintén nem címmeccsen újra legyőzte Angottot és kétszer megverte a váltósúlyú világbajnok Fritzie Zivicet. Bármennyire is nagyszerű volt Robinson az első 35-40 meccsén, a következő 40-ben miután megvívott újabb több száz menetet, már még jobb volt. Ami jobbá tette, az a fűszerezés, amit azáltal szerzett, hogy következetesen a csúcskaliberek ellen versenyzett, és nem csak egyszer vagy kétszer tette. Robinson különösen elismerő volt a korábbi váltósúlyú bajnok Fritzie Zivic felé, hogy hozzájárult az ő oktatásához. – Ő többre tanított meg a 20 menet alatt, mint bárki más – mondta utána Robinson. Egy bokszlexikon az ember.

Zivic a több mint 200 küzdelme során megtanulta a sportág minden trükkjét, és feltalált mellé néhány sajátot. Figyelembe véve, hogy a valaha volt egyik legpiszkosabb harcos, de mellette ez a technikai mester annyira ügyes volt az ökölvívás művészetében, hogy sosem nevezték szabálytalannak.

Sugar Ray Robinson másik remek kortársa volt a nagy pehelysúlyú világbajnok Willie Pep. Mindössze két és fél év profi pályafutása után Pep legyőzte Chalky Wrightot a címért. Ez volt az 54. összecsapása. Veretlenül. De Willie Pep hat évvel később jobb harcos volt, miután begyűjtött további 80 mérkőzést és közel 750 menetet.

Roy Jones, Bernard Hopkins, Floyd Maywether tevékenysége Pep és Robinson számára gyerekjátéknak lettek volna kitéve, hiszen ők hosszú-hosszú éveken keresztül voltak rutinszerűen kitéve évente legalább 10 küzdelemnek és 100 menetnek. „Nem számít”, hogy a bunyós mennyi természetes tehetséget tud ma letenni az asztalra, mert a jelenlegi munkakörnyezet kevéssé befolyásolja a teljes potenciáljának a kiteljesedését. Az elsődleges probléma a rendelkezésre álló verseny mennyisége és minősége, amelynek napjaink bokszolói vannak kitéve. Robinson és Pep mozgalmas menetrendjét normálisnak tekintették a generációjuk harcosai számára. A mérkőzések közötti három vagy négy hónap tétlenséget már túlzásnak tekintették. Nem volt ritka, hogy 100 profi mérkőzést összebokszoltak 5-6 év alatt. Néhány vasember, mint Sam Langford, Battling Levinsky (állítólag egy nap alatt két 10 menetes meccset is vívott), Johnny Dundee, Harry Greb, Maxie Rosenbloom, Young Stribling, Jack Britton, Ted Kid Lewis (egy év alatt 49 meccs), Freddie Miller vagy Fritzie Zivic, Sugar Ray Robinson, Archie Moore vagy Willie Pep…stb. megközelítette vagy meg is haladta a karrierje folyamán a 250-300 mérkőzést. Ilyen számokról ma már nem hallunk, persze kivétel néhány tipikus rekordjavító „fekvőember”. Abban az esetben, ha egy bunyós több hónapig tétlen maradt, általában többféle „ráhangolódási” ütközetben vett részt átlagos, vagy gyengébb ellenfelekkel szemben az időzítésének és a kondicionálásának finomhangolásának érdekében. Ezeket a mérkőzéseket általában három-hat hét különbséggel vívták. A bunyósok tudták, hogy aktívnak és élesnek kell maradniuk, mert a verseny ezt követelte. A „ráhangoló” meccs azóta kiment a divatból, mivel világbajnoki szinten öt, de inkább a hat havi mérkőzés ma a „normális”. Miután 2006 júliusában Shane Mosley legyőzte Fernando Vargast, elmondta a médiának, hogy: - Már nagyon gondolkodtam azon, hogy az év hátralévő részét kiveszem szabinak… Idén csináltam két jó meccset, pihenésre van szükségem. Van pénzem elég… - ezen ma már senki nem is vonja fel a szemöldökét.

Összehasonlításképpen: 1922-ben a könnyűsúlyú világbajnok Benny Leonard az egyik legkeményebb csatáját vívta 12 menetben az első számú kihívó, Lew Tendler ellen. Kilenc nappal később, gyógyulatlan vágással a jobb szemén, a teste még mindig fájt a Tendler meccstől, elkötelezte magát, hogy megmérkőzik az erős közepes Ever Hammerrel egy 10 menetes meccsen. Az volt az az évi nyolcadik összecsapása 3 címvédéssel együtt. Leonard, óvva sérült szemét, óvatosan bokszolt és nyert könnyedén pontozással.

Miután Jake LaMotta 1942 októberében tíz menetben veszített Sugar Ray Robinson ellen, felkészült a visszatérésre, a következő négy hónapban ötször mérkőzve. Az ellenfelek között volt Jimmy Edgar és Jackie Wilson is. Robinson továbbra is aktív volt, négy mérkőzést vívott, köztük a középsúlyú Vic Dellicurti, és kétszer a veterán Izzy Janazzóval. Aztán a 43 februári meccsük után (melyet LaMotta nyert), három hét múlva újra szembenéztek. De Robinson még egy „finomhangoló” meccset is beillesztett közé.

Az „arany korszak” profijai, akik 2-4 hetente léptek ringbe, nem engedhették meg maguknak, hogy kihagyják a következő fizetésnapot. Az ökölvívás fájdalmas üzlet, de még fájdalmasabb lett volna visszautasítani egy lehetséges fizetésnapot. Ezért a régiek gyakran még be nem forrt vágásokkal vagy zúzott kézzel küzdöttek, de kemények voltak és találékonynak kellett lenniük. Meg kellett tanulniuk, hogyan kell harcolniuk extrém körülmények között is. Például ezért sokszor nem ütötték ki azokat a versenyzőket és felhozókat, akikkel ilyen típusú tanuló meccsen mentek keresztül. Így tehát előfordult, hogy egy bunyós nem adott bele apait anyait, vagy óvatosabb marad és kevésbé teszi oda magát egy középszerű harcos ellen, mert már aláírták, hogy három hét múlva egy top bunyós ellen fog bokszolni. Így pedig nem lenne értelme teljesen elfárasztania magát egy közepes, de kemény ellenféllel szemben. A következő viadal messze fontosabb a karrierje szempontjából, tehát éppen annyit tett a győzelemért.

Muszájból „csak a győzelem” szindróma

Volt ökölvívók, történészek és edzők szerint az ökölvívás tanulásának módja nem változott jobb irányba. Sőt. A modern korban, és napjainkban egyre inkább a győzelem a legfontosabb. A korábbi generációknál ez nem így volt. Néhány vélemény a kérdésről:

Chuck Hasson (boksztörténész): - A Harry Greb vs. Maxie Rosenbloom küzdelem bemutatja egy harcos tanulási folyamatát a világ legkeményebb fickójával szemben. Vesztett, de ez nem akadályozta abban, hogy végül nagy harcossá váljon. Segített számára jobbá válni. A korszak számos jövőbeli bajnoka „sok” mérkőzést elveszített, amikor olyan srácok jöttek szembe, mint Sammy Angott és Fritzi Zivic (tudása és tapasztalata). De ezek a vereségek a tanulási folyamat részei voltak, a jó harcossá válás tanonc ideje alatt. Amikor jó bokszolók ellen mérkőztél, mindig meg volt rá az esélye, hogy veszítsél. Az egyik, amit ma látni, hogy egy fiatal bokszolót úgy építenek fel, hogy beteszik őt egy 8 menetes meccsre, és amikor azt megnyerte, a menedzsere azt mondja: - Most már biztosak lehetünk benne, hogy tudja a nyolc menetet, most tegyük tíz menetessé. Évekkel ezelőtt a folyamat más volt. Amikor hat menetes voltál, akkor egy sor 6 menetes meccset vívtál egy swarmerrel, egy kontra bunyóssal, majd egy hatos sorozat talán egy kellemetlen stílusúval, és miután a fickó bizonyította, hogy hat menetet tud menni bárkivel, bármilyen stílusban, akkor a nyolc menetesek közé helyezték. Aztán a nyolc menetben hatja végre ugyanezt a sort, minden elképzelhető stílussal szemben, majd felemelik tízesre. Manapság csinált egy nyolc menetest, tehát tegyük be tízre, készen áll a tíz menetet megcsinálni. Ma már egészen más a tanonc gyakorlat.

Teddy Atlas: (Top edző) – Annyi jó bunyós volt azokban az évtizedekben, amelyekről beszélünk. Az más kérdés, hogy ami kitermelte ezt a versenyképes korszakot – és ilyet többé nem is fogunk látni – a számos edzőterem, számos klubok kombinációja a bunyósok számára. Úgy értem, hogy ha nincs kórház, akkor nem lesz annyi jó orvos. Ahol nincs bűncselekmény, valószínűleg nem lesz sok jó büntetőjogász. Nagy volt az éhség. Szükség volt rá, hogy ezek az emberek feljöjjenek onnan, ahonnan jöttek és bekerüljenek az ökölvívásba. Nagyon sok klub volt és nagy volt az érdeklődés. Az edzőtermek és a rendszeres gálák lehetővé tették számukra a fejlődést.

Bill Goodman: (1957 és 66 között a New York-i Atlétikai bizottság engedélyével rendelkező sarokember. A boksz szakma hallgatója 60 éve) - A legrosszabb dolog, amit az elmúlt 35-40 évben az ökölvívással tettek, ami egyenértékű a sport öngyilkossággal, hogy a promóterek, menedzserek és a televízió eltúlozta a vereség árát. A boksznak ma ez az egyik legnagyobb hibája. Más szóval, egy bunyósnak 30-0-s veretlen rekorddal kell rendelkeznie, különben semmi. Isten ne adja, hogy meccset veszítsen. Mert akár elvihetik és lelőhetik, mint a lábukat törő lovakat.

Visszatérve az 1900-as évek első felére, az az egyetlen dolog, ami valaha az ökölvívásban jelentett bármit, az az alapos erőbedobás a bunyós részéről. Ez a két szó, „alapos erőbedobás” hangsúlyozza, hogy mit jelentett az az időszak. Nem arról szólt, hogy nyersz, vesztesz, vagy döntetlenezel. Ami fontos volt, hogy a maximumot adtad, és mindent beleadtál, mert ha így tettél, akkor visszahívtak. Újra akartak. Kíváncsiak voltak rád, mert jó műsort nyújtottál. Nem a győzelem vagy a vereség számított.

Manapság csak a bunyós rekordjának a védelmével foglalkoznak. Nem tudják elvégezni a megfelelő mérkőzéseket, mert senki nem akar kockáztatni. Mindannyian félnek a vereségtől. Az egyik fickónak is van egy bunyósa akit futtatni akar, a másik fickónak is van egy bunyósa aki futtatni akar, a nézőket is érdekelné meccsük és pénzt is kereshetnének, de nem hozzák őket össze. Nem érdekli őket. Lemondanak róla, és harcolnak egy gyengébbel, hogy újabb győzelmet szerezhessenek. Ez nem tesz jót az ökölvívásnak. Az ilyen versengés nem tesz jót a boksznak. Az emberek elfordulnak tőle, kivéve a 20 és 40 közötti korosztályt, nekik már nincs összehasonlítási alapjuk.

Teddy Atlas: - Fontos megérteni, hogy akkoriban a menedzsereknek nem kellett aggódniuk a győzelem miatt, mert ez nem ütött vissza úgy mint manapság, ahol ha nem fényes, veretlen a rekordod, nem jutsz be a Showtime, HBO vagy valamelyik tévécsatornára nagyobb pénzért. Azokban a napokban csak az számított, hogy versenyezz és aktív maradjál. Lehetőséged volt aktívnak maradni a rengeteg gála miatt. Az egyik legnagyobb különbség az akkor és most között az volt, hogy a menedzsert nem terhelte, hogy a bunyósát védje a vereségtől. Nem volt olyan nyomás, mint ma, hogy veretlenek maradjunk. Meg tudtad adni a bunyósnak azokat a meccseket, ami a fejlődésüket szolgálta – nyerhettek vagy veszítettek. Ami számított, hogy a bunyós javulni fog, és újabb lehetőséget kap, hogy messzebb jusson. És ez hatalmas különbség a maihoz képest, mert mostani bunyósokat úgy navigálja a menedzserük, hogy elkerüljék azokat a meccseket amik jobbá teszik őket, miközben abban az időben pont belekormányozták őket. Manapság van egy srácod, pozícióba menedzseled és navigálod, ahelyett hogy pozícióba fejlesztenék. Őket nem olyan bokszolókkal engedik össze, akik jobb harcosokká teszik őket. Olyan srácok körül navigálják őket, hogy megszerezzék az egyik ilyen-olyan manipulált övet a televízióban. Gerry Cooneyval is elkerülték azokat a mérkőzéseket, amelyek esélyt adhattak volna neki, hogy legyőzhesse Larry Holmest. Ha betették volna 50-50, vagy akár 50-45-ös meccseket vívni  – győz vagy veszít – ahol nem igazán ő a favorit, mély lélegzetet vehetne és elnyerhette volna azt az önbizalmat ami azzal a tapasztalattal jött volna, hogy rálép a gázra és azt mondhassa – megnyerhetem ezt a meccset Larry Holmes ellen – amikor a mérkőzésnek ahhoz a pontjához érkezett. De a menedzsmentje nem akart kockáztatni, mert kinézőben volt számukra a 10 millió dolláros mérkőzés anélkül, hogy megkockáztassák a vereséget egy versenyképes ellenfél ellen. És ez érthető. De az 1920-as, 30-as, 40-es, 50-es években ez nem így volt. Egyenletes táplálóhely volt mindenki számára. Ez volt, nyílt préri.

Mike Capriano Jr.: (A híres edző, Mike Capriano Sr. (LaMotta és más profik edzője) fia. Amatőr bokszoló, később vizsgázott edző és menedzser, Az 50-es években a tengerészgyalogosok boksz csapatának vezetőedzője) - A sport gazdasági oldala megváltozott. Menedzserek fizetik a bokszolójuk ellenfeleit. Régebben úgy működött: - Van egy bunyósod, nekem is van egy bunyósom, csináljuk meg a meccset. Ma nem így van. Ma hype-ot építenek valaki más költségén, nem a megfelelő módon. Ma győzelmet akarnak biztosítani. Régen nem volt olyan fontos, hogy legyőzzük. A veseség is tapasztalatot jelentett. A menedzserek győzelmet vártak, de nem voltak biztosak benne, hogy a bunyósuk nyer. Próbára akarták tenni a bunyóst, megszereztetni a tapasztalatokat, és megnézni, hogy valóban meg van-e az.

Teddy Atlas: - Mint korábban mondtam, ez nem számított, nem halálos ítélet volt a menedzsernek vagy a bunyósnak, ha vesztettél. Csak harcolni és egyre jobbá válni kellett…harcolni és feljebb lépni …aztán megpróbálni bejutni a Madison Square Gardenbe. Csak ez számított. Ma a fő probléma, hogy csak egy bizonyos rekordot akarnak elérni. Hallottam menedzsereket, sőt bokszolókat is ezt mondani: - Elérek 15 győzelmet vereség nélkül, aztán nagy pénzekért fogok bunyózni. Nem is veszik észre, hogy ezzel pontosan mit is mondanak.

Freddie Roach: (Top edző): - Az 1940-es és 1950-es években a bokszolók fokozatosan fejlődhettek és elsajátíthatták a készségeket. Manapság ez más. Jobb, ha azonnal tudsz bunyózni, mert a vereség a rekordodban szinte elfogathatatlan a TV számára. Mindenkinek veretlennek kell lennie. Az 1940-es és 50-es években volt vagy 30 profi meccsed, mielőtt mérkőzhettél egy főmeccset, és valószínűleg néhány alkalommal vesztettél is, de megtanultad út közben, viszont napjainkban nincs meg a tanulási folyamat luxusa. Látszik, hogy a bunyósok sokkal aktívabbak voltak, amikor havonta egyszer, vagy akár többször is mérkőztek. Nézd meg a mai bajnokokat, évente kétszer küzdenek és ez már sok. Remek példaképeid is voltak. Nagyon sok jó bunyós volt az edzőtermekben, és ilyen srácok közelében voltál. A fiatalok igyekeztek kissé lemásolni őket, itt tanultak valamit, ott tanultak valamit. Jó volt számukra. Sajnos manapság már nincs ilyen. Az edzőtermemben van pár világbajnokom, és a fiatal bunyósaim profitálnak belőle, de nincs ebből elég. Nincs ilyen lehetőséged.
A pályafutásomat 1978-ban kezdtem Massachusettsben, de úgy döntöttem, hogy nyugatabbra költözöm, mert ekkoriban csak kevesen voltak pehelysúlyúak egész New Englandben. Hetente tartották a gálákat a Las vegas-i Silver Slipper Casinóban. Az első évben kilenc meccsem volt ott. Elfoglalt maradtam. Az első tíz menetes meccsemért asszem 1000 dollárt kaptam. De akkor nem a pénz volt a kérdés. Az első profi meccsemen 90 dollárt kerestem hat menet alatt. De megtanultam a mesterséget. Nem az volt, hogy mikor érek a címhez és kapom a nagy pénzes meccseket. Természetesen reménykedtél ebben, de számomra nem a pénz volt a legfontosabb abban az időben. A szakmám elsajátítása volt a fontos.

A versenyhelyzet

A modern korban a győzelemre és a pénzre helyezett hangsúly a versenyben is változásokat hozott. Számos szakértő szerint a minőségi verseny hiánya és a kevesebb küzdelem csökkentették a sportágat.

Tony Arnold: (1949 és 57 között volt amatőr és profi bokszoló, bokszíró, történész) - Azok a srácok, akik sok évvel ezelőtt bunyóztak, nagyon sok féle stílus ellen mentek. 150 meccsük volt, mire a jelentős versenyzők közé kerültek. Tudták, hogy mit fog mozdulni a másik srác. Igazi készségre volt szükség, hogy legyőzzék ezeket a srácokat. Nem is a bajnokokról beszélek. Olyanokról, mint George „Sugar” Costner, az 1940-es évek váltó és középsúlyú versenyzője. Láttam Costnert, amikor Gene Burtonnel bokszolt. Ezek a fickók nagyon képzett harcosok voltak. Costner top versenyző volt. Egy ütéssel le tudta szedni a fejedet és az mellett ügyes ökölvívó volt.
1950-ben Sugar Ray Robinson az első menetben kiütötte George „Sugar” Costner-t. Emlékszem, aztán azt mondta az újságíróknak, hogy a bokszban csak egy „sugar”-nak van helye. De hogy megmutassam milyen jó volt Costner – és milyen nagyszerű volt Robinson – Costner a legközelebbi meccsén Kid Gavilannal állt szembe, és megverte. Gavilan után Ike Williamsszel mérkőzött, és őt is megverte. Ez volt Costner utolsó küzdelme. Szemproblémák miatt kellett aztán visszavonulnia. Végül meg is vakult. Akkoriban nem tudták megcsinálni a levált retinákat. De legyőzte Gavilant közvetlen azelőtt, hogy Gavilan elnyerte volna a címet, és rögtön utána megverte Ike Williams-t. És csak két-három hónappal azután, hogy veszített Robinson ellen. De akármennyire is jó volt Costner, nem tudott lépést tartani Robinsonnal. Sugar Ray Robinson igazi nagyságot mutatott, hogy egy ilyen bunyóst úgy elpusztított, hogy még csak meg sem izzadt. Ma már ilyeneket nem látni vagy hallani.
Az a véleményem, hogy az ilyen srácok, mint Floyd Mayweather jr., nem tudtak volna legyőzni egy George Costnert, Gene Burtont vagy Bernie Docusent. Docusen mesteri ökölvívó volt. 15 szoros menetet ment Sugar Ray Robinsonnal 1948-ban. Az első tíz menet után még ki-ki meccs volt. És ez a legjobb Robinson volt, aki védte a váltósúlyú címét. A 11. menetben Robinson elkapta egy nagy jobbkezessel és leküldte. Docusen ezután deffenzív maradt a következő öt menetben és végül Robinson nyert pontozással. De a meccs a 10. menetig egál volt. Docusen zseniális ökölvívó volt, ilyet ma már nem nagyon látni.

Mike Capriano Jr. – A verseny akkoriban brutális volt. Emlékszem, amikor Beau Jack hírnevet szerzett magának New Yorkban az 1940-es évek elején. Kemény palikkal állították szembe, mint Terry Young és Freddie Archer. Emlékszem, hogy mikor egy helyi bunyós, Bobby Ruffin jött a Gardenbe, hogy mérkőzzön Beau Jackel. Ruffin 3-1 arányban volt esélytelen, aztán hülyét csinált belőle. Aztán ugyanezt csinálták Bob Montgomeryvel is. Aztán hirtelen megmérkőztek Bummy Davisszel, aki megölne téged. A mai könnyűsúlyúak már nem harcolnak ilyen srácokkal. Természetesen ez nem az ő hibájuk. Nincs meg a verseny és a tapasztalat, és hogy jó edzőkkel tanuljanak.

Emanuel Steward: (Top edző): Az 1940-es években még nem voltam benne a bokszban, de amikor megnézem a régi magazinok 40-50-es évek ranglistáit, láttam hogy a tehetséges kiépítése nagyon mély volt. Ma már ez a mélység nincs meg. Annak a korszaknak a harcosai valóban harcosok voltak – azt kell mondjam. Az edzőteremben töltötték az idejüket, és a megfelelő módon tanultak, és a gyerekek, akiket elindítottam annak idején, ebből tanultak. Ma egy bunyós egy súlycsoportban jó lehet, de aztán valahogy elhalványul. Ezekkel az őrült súlycsoport beosztásokkal az 50 évvel ezelőtti versenyzők ma többszörös világbajnokok lennének. Még mindig van néhány kivételes srác. De általában azok a gyerekek akiket ma kapsz … nos…mondhatom az egyik legrosszabb korszak, amit valaha láttam, az a mostani. Nézem a tévében, az ESPN-en és ezek a gyerek még csak a sparring partnereik sem lehetnének az évekkel korábbi jobb bunyósoknak. Nem tanulnak. Gondolkodom a szón, amit használni akarok, …a „fűszerezés”. Nincsenek meg „ízesítve”. A mai gyerekek nem teszik bele az idejüket. Az aktivitási szint hiányának a fejletlenség egy jelentős tényezője. Lehet, hogy meg van a sebességük, és magukra szedtek valamennyi technikát, de azt gondolom, hogy a régiek javarészt megverték volna ezeket a mai srácokat. Sok régi bunyóst, akit filmen néztem, vagy láttam személyesen, lent tartott bal kézzel bokszoltak. Elég sok kritikát kaptam Tommy Hearnsszel kapcsolatban, amiért lent tartotta a bal kezét. De ha megnézzük a régi idők szinte összes bunyósát, mindannyian lent tartott bal kézzel harcoltak. A jobb kezüket arra használták, hogy az ütéseket kivédjék, vagy elcsúsztatták az ütéseket és kontráztak. Az olyan régiek, mint Charley Burley, Tony Canzoneri, Kid Chocolate és mások, mind arra használták, hogy a testüket védjék vele. Mozgatták a felső testüket, megtanulták, hogyan kell használni a vállukat. A bal vállukat előre tartották, és a testsúlyúkat az elől lévő lábra helyezték.  Ma a bunyósok egyenesen szembe állnak veled, és ez nem jó. A régiek az arcukat sóoldatban áztatták, hogy megkeményítsék a bőrt. Azok a srácok nagyon benne voltak a bokszban. Ezek a mai gyerekek… túl sok a kommersz, a fókusz és az intenzitás sem ugyanaz. Sok gyerek profinak áll, kapják ezeket a nagy bónuszokat. Szereznek húsz, talán ötvenezer dollárt az első tévés küzdelmükért, és aztán már nem érdekli őket, hogy bokszoljanak ötezer dollárért egy kis gálán, hogy továbbfejleszthessék a készségeiket. Minden meccsnek nagy pénzes meccsnek kell lennie, minden meccsnek tévés meccsnek kell lennie.
Nagy szerencsém volt, hogy még láthattam Cassius Clay, Harold Johnson és Archie Moore korszakát még a 60-as években. Az 1960-as években még Robinsonnak is volt néhány küzdelme. Volt szerencsém látni őket. Az 1970-es és 1980-as években még volt néhány jó bunyósunk, aztán ez lecsökkent.

Freddie Roach: - Nem tudok visszamenni az 1920-as vagy 1930-as évekbe, mert igazából nem tudok sokat arról a korszakról. Tudom, hogy az 1940-es és 1950-es évek kicsit jobbak, mert apám akkor volt bunyós és mesélt történeteket arról a korról. Láttam a 20-as és 30-as évekbeli srácok felvételeit is, és így tovább, de a film minősége miatt nehéz látni és felmérni a stílusukat. De biztos vagyok benne, hogy ugyanaz volt, minta a 40-es 50-es években, ahol sokkal több meccsük volt…. sokkal versenyképesebb meccsek. Gyakran mérkőztek, mert ez volt a megélhetésük. Ezzel a pénzzel amit ma keresnek, ha bajnokként kétszer vagy háromszor ringbe lépsz, az soknak számít. De hogyan maradhatsz igazán éles, ha csak kétszer háromszor mérkőzöl évente? Ez nagyon nehéz.

Wilbert „Skeeter” McClure: (Amerika egyik korábbi nagy amatőr bokszolója, 1960-ban Olimpiai aranyérmes. 1961 és 67 között profi bokszoló, top versenyző, a Massachusetts-i Boksz bizottság volt elnöke) - Véleményem szerint az ökölvívás az egyetlen sportág, amiben a résztvevők nem lettek jobbak az 1930-as, 1940-es, 1950-es évekbeli társaiknál. A focisták ma jobbak mint az 50-es évekbeli társaik. A kosárlabdával és baseballal is ugyanaz a helyzet. Napjaink bunyósai nem tudják utolérni az 1960-as 1970-es évekbelieket. Nem tudják megcsinálni. Túl kemények, túl erősek, túl hozzáértők és ügyesek voltak. És ennek az egyik oka az a tény, hogy gyakrabban bokszoltak. Napjaink bajnokai, akik évente egyszer, vagy csak kétszer mérkőznek… Bárki, bármilyen szakmában, aki a mesterségét csak évente egyszer gyakorolja, az nem lehet olyan jó. Nem nagyon tudsz így fejlődni.

Ted Lidsky PhD. (Neurológus, a hatvanas években amatőr bokszoló, Vic Zimet edző mentorálltja) - Még akkor is, ha a mai élharcosoknak vannak olyan természetes adományaik, amik magukba foglalják a temperamentumot, valamint az intelligenciát és a fizikális adottságokat, amely nagy harcossá tesz, de nem válhatnak nagy harcossá, mert hiányzik hozzá a verseny. Ezt nem egyedül tanulja meg, ez egy olyan valami, amit tapasztalás útján szerezhet meg. A bunyósok ma nem tudják megkapni ezt a tapasztalatot. Az az ember, akinek megvannak a fizikális ajándékai és az intelligenciája, hogy nagy agysebész legyen, orvosi egyetem nélkül nem válhat agysebésszé, hogy megtanulja hogyan kell csinálni, rezidencia nélkül. Nincsenek orvosi iskolák. Mind eltűnt. Most középiskolák vannak, ahol megtanulhatod hogyan kell ütni.
De La Hoya, Hopkins, Mosley, Mayweather – természetes fizikális adottságokkal rendelkeztek. De egyszerűen nem tudtak kiteljesedni teljes mértékben. Nem kell ma olyan sok boksztudás ahhoz, hogy a középszerűség általános szintje fölött ragyogj.

Sokszor hallani, hogy más sportágak így meg úgy fejlődnek. Itt két dolgot jegyeznék meg. Egyrészt a fizikális erőnlét és állóképesség fejlesztésére napjaink tudománya (mint a legújabb kor mindig) adja a legjobb lehetőségeket, azonban az ökölvívásnak az összetettsége révén, csak kb. az egyharmadát teszi ki a kondicionális fejlesztés, amire már régóta is voltak megfelelő módszerek. Nem beszélve arról, hogy az ökölvívóknál az általános állóképesség mellett a szakmai állóképesség lesz a döntő, ez utóbbit pedig csak a ringben szerezheti meg a bokszoló. A másik pedig, hogy az általános állóképesség és fizikális erő sokkal inkább érvényesül a hivatkozott más sportágakban, mint pl. a foci vagy kosárlabda, ahol az ökölvívással éppen ellentétesen, napjainkra növekedett a mérkőzésszám és a versenyhelyzet is az ötvenes évekhez képest. A másik gyakran elhangzó vélemény, hogy de napjaink bokszolói így a csúcsforma meg úgy a csúcsforma. A boksz egy fájdalmas és kemény üzlet, de minél kevesebbszer lépsz ringbe, annál rutintalanabb maradsz. Látható, hogy a régebbi kor bokszolói jóval kevesebbet kerestek, ezért rá voltak kényszerülve, hogy gyakrabban lépjenek ringbe, illetve nem is akarták megengedni maguknak a hosszú kihagyást, a formán kívül kerülést, hiszen bármikor szólhattak, az akkor jóval több kisebb rendezésű helyi gálák miatt, hogy: - Lenne meccs, készen állsz, tudsz jönni? Akkoriban szakmájukként tekintettek a bokszolásra. Mint ma egy asztalos. aki nem csak akkor megy be a munkahelyére, ha arra 3 hónap alatt a csúcsformájára felkészül, majd a munkanap végén kivesz újabb 5 hónap szabadságot. De természetesen időnként ők is néha kivettek egy hosszabb „szabadságot”, amikor erre szükség volt. A ritkább TV-s szereplés magával hozta a bajnokok meccspénzeinek emelkedését, ami évi már csak 1-2 alkalmas ringbe lépést eredményezte. Mert: 1. Kisebb gálán kis pénzért már nem fognak ringbe lépni. 2. Nem tudnak, és nem is akarnak számára 2-3 havonta kifizetni a nagy meccspénzt.


Mi vezetett ezekhez a változásokhoz és a lejtőhöz?

Közvetlen a 2. világháború utáni időszak a tehetségek és aktivitás kombinációja nagy aranykorának az utolsó évtizedei lettek. Az okokat nem nehéz megérteni, egyetlen más profi sport sem érzékeny annyira a változó demográfiára és az azt körülvevő gazdasági viszonyokra.

Mivel Amerika háború utáni gazdasága folyamatosan javult, a munkahelyek és a karrierlehetőségek bőségesek lettek. A fiatal férfiak számára a karrier szempontjából egyre több alternatíva lett. Az összhatás átalakította az amerikai életet, és elindította a modern középosztályt. A középosztály későbbi elvándorlása a városból a külvárosokba, sok bokszhoz köthető törzsvásárlót (főleg fehéret) vitt magával, ezzel ártva a kis városi arénák hálózatának, amelyek rájuk támaszkodva voltak benne ebbe az üzletbe. Az ilyen kisebb fightclubok, amelyek az előző években megszokták, hogy 4-5 ezer dolláros teltházakkal működtek, rendre azt tapasztalták, hogy 1949-re a bevételük a negyedére-ötödére vagy kevesebbre csökkent le. De a Madison Square Garden éves bokszbevétele is csökkent, ugyanakkor a többi profi sportág, nevezetesen a kosárlabda és az amerikai futball növekvő népszerűsége kezdte elnyomni az ökölvívás mainstream vezető státuszát. New York Timesban így jellemezték a háború utáni hanyatló bokszsport helyzetét: - Már nem áramlanak a fiatal harcosok a ringbe. Az ökölvívás éltető eleme csökken, talán csak átmenetileg, de csökken. A saját államomban, Connecticutban… a mérkőzések minőségben és mennyiségben ma rosszabbak, mint a háború előtt.

Connecticut a húszas és harmincas évek folyamán aktív ökölvívó helyszín volt, számos top versenyzőt és világbajnokot, termelt ki, köztük olyan nagyszerű bunyósokat, mint Willie Pep, Luis „Kid” Kaplan és Lou Brouillard – mutatott rá a cikkíró. Saját szülővárosát, Norwalkot (50.000 lakosú), hozza fel a haldokló bokszkörnyezet példájaként. A háború előtt általában minden héten volt boksz rendezvény Norwalkban. 1949-ben a városnak csak egy boksz rendezvénye volt, és az is kidobott pénz.

New England-szerte, egykor a boksz tevékenység melegágya volt, a bokszolók és boksz gálák száma folyamatosan csökkent. A második világháború előtt közel 500 profi rendelkezett ökölvívó engedéllyel Massachusettsben. 1955-re a szám 238-ra csökkent. Egy évvel később 196. 2007-ben csak 42 professzionális bokszoló rendelkezett engedéllyel Massachusettsben. A boksz gálák száma ennek megfelelően lecsökkent. Az 1920-as években 600-900 bokszgálát rendeztek évente New Englandben. Az elmúlt 30 éveben ez az átlag évente 30-45. A helyi szintű amatőr ökölvívás is hanyatlott. Az 1950-es években számos fiúklub, közösségi házak és YMCA-k kizárták az ökölvívást az amatőr atlétikai programjaikból. 1960-ban a Nemzeti Egyetemi Atlétikai Szövetség, reagálva Charles Mohr, egy kollégiumközi amatőr bokszmérkőzés során bekövetkezett halálára, véget vetett a sportággal fennálló évtizedes kapcsolatának.

A boksz etnikai színe is változott. Ír, zsidó és olasz fiatalok, akik egykor oly prominens képviselői voltak a sportágnak, számukra már egyre kevésbé volt szükségük a bokszsportra a gazdasági létrán való feljutáshoz. Kevesen kitartottak, de a számuk az előző évtizedekhez képest jelentősen csökkent. Afro-amerikai és latin bokszolók foglalták el a helyüket a boksz élvonalában. Ez egy jókora infúzió és vérftissítés volt, azonban az aktív ökölvívók száma így is tovább csökkent.

És aztán beköszöntött a TV-s korszak, majd megjelent az új típusú menedzser

A megmentésre – ha csak átmenetileg is – a televízió erőteljes és új közeg volt. Az ökölvívás és a televízió látszólag egymásnak lettek teremtve. A műsorok gyártása viszonylag könnyű és olcsó volt. A kamerának csak a ringre kellett összpontosítania, és a reklámok által elfoglalt kis helyet kényelmesen be lehetett illeszteni a műsor közbe, illetve a menetek közötti egyperces szünetek közé. A televíziós ökölvívás azonnal sikert aratott, szinte egyik pillanatról a másikra új bokszrajongók millióit hozta. 1952-re a bokszprogramok ötmillió otthonba értek el, ami 1955-re már 8,5 millió volt. A rajongók ingyen láthatták a kor legnagyobb sztárjait, beleértve Sugar Ray Robinson, Kid Gavilan, Rocky Marciano, Archie Moore, Willie Pep, Sandy Saddler, Ralph „Tiger” Jones, Chuck Davey, Bobo Olsont, Gene Fullmert, Carmen Basilió és a többiek lettek a háztartásokban előforduló nevek. A rajongók a hét szinte minden estéjén nézhették a profi bokszolókat.

De a televíziós ökölvívásnak volt egy nagy hátránya. A sport mohó és rövidlátó moguljai kiaknázták és aláásták a sport soha nem látott népszerűségét a bokszsport infrastruktúrájának a rovására. 1949 és 1957 között az éter telítetté vált a televíziós ökölvívással. Az új közeg csodaszer lehetett volna a bokszsport számára, ha intelligensen kezelik. Ehelyett, ez a túlexponálás lett az oka sok kis arénák bezárásának felgyorsításához. A rajongók úgy döntöttek, hogy otthon maradnak, inkább a kényelmes fotelből figyelték az ökölvívást az otthonaikban. Nem voltak érdekeltek abban, hogy belépőt fizessenek a szomszédos helyi kis arénákba, ahol a kevésbé ismert bunyósok bokszoltak nem televíziós viadalokon. Rengeteg kis aréna, köztük sok, amely az 1920-as évektől folyamatosan működött, kénytelenek voltak ebből az üzletből kiszállni. Az egyetlen színtér, amely állandó nyereséget mutatott, csak a televíziós pénzzel támogatottak. Több mint fél évszázad alatt az ökölvívás környékbeli kiterjedt arénahálózata létfontosságú feladatot látott el, a szolgálatot, mint a sport gazdaságrendszere az új tehetségek fejlesztésére. Ezek a bokszban ismert „harci klubok”, biztosították a lehetőséget a fiatal ökölvívók számára, hogy a saját tempójukban tanuljanak és fejlődjenek, és ez által tapasztalatot szerezzenek. Így pedig nem csak a bokszsport tökéletes hálózatát tizedelték meg, de emiatt a rendelkezésre álló tehetségek összessége is csökkent és elapadt. – Úgy tűnik – írta a New York Times -, hogy a rajongók nagyobb érdeklődést tanúsítanak a boksz iránt, mint valaha a történelem során, miközben a helyszínek, a versenytársak és az előadások kalibrálása csökken. Annak ellenére, hogy az élő látogatottságok száma csökkent, a televízió továbbra is a közfigyelem előtt tartotta a bokszsportot az 1950-es években.

De a falánk TV-műsorok által létrehozott új tehetségek iránti kereslet azonban hamarosan meghaladta a kínálatot. A fiatal bunyósokat a televíziós főmeccsek felé navigálták, mielőtt esélyük lett volna a megfelelő fejlődésre. A legrosszabb forgatókönyv szerint egy veretlen, de még nem tesztelt kezdőnek egy tapasztaltabb veteránnal szemben kellett felállni, ahol verést szenvedett el, ami nem csak aláássa az önbizalmát, hanem a karrierje idő előtti befejezéséhez is vezethet. - Az új tehetségek iránti kielégíthetetlen igény, a televíziós harcok ütemtervei alapján sok ígéretes fiatallal táplálják a mindent felemésztő feneketlen gyomrot – írta 1955-ben a Ring magazin. A boksz élve felfalja sajátmagát és kiköpi a darabjait. A televízió, amely a sport segítségének indult, mára a bokszsport destabilizációjának egyik fő erejévé vált. Mint látható, napjainkra a rendszer olyanná alakult, hogy az elsődleges és legfontosabb menedzselési cél a veretlenség megtartása, rekord fényezése, és mihamarabb a pénzesebb TV-s meccs elérése a kockázat minimalizálásával. Ez pedig kizárja, hogy az ökölvívók végig haladjanak a maximális tanulási és tapasztalati folyamatokon. Az egész rendszerre ez úgy hatott, hogy tulajdonképpen napjaink bajnokai is 1 vagy 2 fokkal kipróbálatlanabbak és tapasztalatlanabbak a régi elődeikhez képest. A feltörekvő kihívóik szintúgy. Az előzőekben vázolt helyzet Amerikára vonatkozott, és a 90-es években újabb vérfrissítésként megjelentek a profiboksz vérkeringésében a volt szocialista országok ökölvívói is, azonban a profik menedzselési rendszere náluk is ugyanezt az irányt követte és követi.

Viszlát Stillman’s, viszlát St. Nick Aréna, és viszlát a többiek…

A New York-i Stillman’s Gym volt a sportág legforgalmasabb és leghíresebb edzőhelye. Csak néhány háztömbnyire volt található a Madison Square Gardentől. A bokszrajongók számára az egész világon a Stillman’s ugyanolyan fontos New York-i nevezetesség volt, mint a Szabadság-szobor, a Radio City Music Hall, az Empire State Buiding vagy a World Trade Center.

A tehetségek és a tevékenység arany korában közel évi 400 profi bokszolónak biztosította az edzési tagságot. Az edzőterem 40 éves időszaka alatt a becslések szerint 30.000 bokszoló fordult meg a koszos, de szent környezetében. 1953-ban a Stillman’s-nek egész estig meg kellett hosszabbítania a nyitvatartási idejét, hogy tudja fogadni azokat az ökölvívókat, akik napközben rendszeresen munkát végeztek. A korábbi években a számos helyi arénák folyamatosan biztosították a munkát, a profiboksz teljes munkaidős foglalkoztatást nyújtott. Bill Goodmant még akkoriban fogta meg a terem varázsa, amikor apja levitte a tágra nyílt szemű, 11 éves fiát a legendás izzasztó gyárba, még 1947-ben.

(Abban az időben a srácok egész kicsi koruktól fogva ott lődörgtek az edzőteremben, ott nőttek fel, menő bunyósok között.  Akkoriban még nem vonta el a gyerekek figyelmét számos olyan dolog, mint ma. Képzeljünk el egy termet, ahol három felállított ring van, széksorok és lelátóval. De nem ám csilli-villi, hanem koszos, és fülledt, de nap mint nap olyan menők edzenek benne, mint Robinson, Graziano, Gavilan, LaMotta… és a többiek. Nem egyszerre, de 1-2 világsztárt mindig megtalálható volt, aki éppen edzett. És 1-2 dollár belépőért bármikor bemehettél oda Te is-én is, csak hogy az edzésüket figyeld. Ha épp jókor érkeztél, akkor például láthattad Grazianót sparringolni, vagy mondjuk éppen amikor Sugar Ray Robinson ment ringbe Johnny Brattonnal kesztyűzni. Ilyen hely volt. Ma már nincs ilyen.)

Goodman nagy bokszrajongó lett, és 1955-ben besorozták a hadseregbe. 1957-es leszerelésekor azonnal visszament a Stillman’s-be. Így foglalta össze a tapasztalatait. – Amikor 1955-ben bevonultam a seregbe, a széksorok végétől a hátsó falig, ahol telefonfülkék és büfés pultok álltak, amely mindenféle promóterekkel, menedzserekkel, edzőkkel, ellenfél keresőkkel és bunyósokkal volt tele. Mindig tele volt mindenféle emberrel a boksziparból. De amikor visszatértem a Stillman’s-be két év múlva, azt láttam, hogy a tömeg megfogyatkozott. Az edzőterembe arról beszélgettek, hogy a televízió munkába küldte a srácokat, vagyis másképp mondva, el kellett menniük dolgozni, ugyanis már nem tudtak megélni a bokszból. A fickók közül sokan úgy vélték, hogy a srácok most már különböző utakat találtak a megélhetésre. Egy-két alkalmi látogatáson kívül már abbahagyták az edzőterem rendszeres látogatását. És ez történt az edzőkkel és a segédeikkel is. Abbahagyták, kivéve azok, akik még ragaszkodtak hozzá. Amikor a klubok bedőltek, az iparág megroggyant. De a közönség nem csak azért maradt már távol a helyi kluboktól, hogy ingyenes meccseket nézzen a televízióban. Voltak más, a háború előtt nem létező szórakozási formák, mint az éjszakai baseball vagy az éjszakai lóversenyek. A másik probléma az volt, hogy már kevesebben akartak bokszolók lenni, következésképpen az edzők és a menedzserek is kevésbé lettek elfoglalva. Azért nem jártak már olyan gyakran az edzőterembe, mert nem voltak bunyósok, akiket edzeni vagy menedzselni tudtak volna. Tehát ez is része volt, hogy az edzőtermek látogatóinak száma megcsappant.

1960-ra kevesebb, mint 100 aktív profi használta a Stillman’s létesítményét. Végül a mérföldkőnek számító bokszépület 1961 októberében bezárta kapuit. Bill Goodman volt az utolsó rajongó, aki a bezárás napján kilépett az edzőteremből.
- Az ökölvívás odáig süllyedt, hogy nem tudja megtartani a sporttörténelem leghíresebb edzőhelyét – írták róla búcsúzóul. De emlékezhetünk, hogy már jó pár évvel ezelőtt, néhány évnyi haláltusa után ugyanígy végezte be Detroit boksz-szentélye a híres Kronk Gym is. Hét hónappal a Stillman’s eltűnése után New York és az ország egyik leglegendásabb hírű fight klubja, a St. Nicolas Aréna anno görkorcsolyapályának épült, és 1906-óta folyamatosan szolgálta ki az ökölvívást. Gyakorlatilag szinte minden nagy bunyós harcolt a St. Nickben. A Stillman’s bezárása után a 7 hónappal a St. Nick is bezárta a kapuit, majd sorban a többiek is elkezdték lehúzni a rolót…

Látható, hogy napjaink ökölvívói tudását és tapasztalatát elsősorban az amatőr időszak alatt lehet megszerezni, mert köszönhetően a kialakult rendszernek, ehhez alkalmazkodva a profik menedzselési szisztémájának, a hivatásosok között erre már nincs meg a maximális lehetőség. A bokszba érkezett új emberek már nem azonosak a régi menedzserekkel és edzőkkel. A kockázatok minimalizálása, a rekordok fényezése, és a nagy pénzes meccsek mihamarabbi elérése a cél…

2021. február 26. - Leibinger Gábor