A Cincinnati kobra

1936-ban a könnyűsúly egyik legjobbja, Lou Ambers megütötte egy kemény ütéssel Tony Scarpati állát, amitől az lement, a feje visszapattant a padlóról. Három nappal később meghalt.
- Időnként – emlékezett Ambers – a sarokba nézek és látok egy képet Tonyról, Isten nyugosztalja.

Sugar Ray Robinsonnak rossz előérzete volt a Jimmy Doyle elleni meccse előtt, és később megbánta, hogy átélte azt a csatát. – Tönkretett – mondta Robinson Doyle halála után – ezután sokáig csak éppen annyira keményen tudtam harcolni, hogy megnyerjem a meccset.

A 20 éves Sam Baroudi másfajta előjelet kapott. 1947 nyarán a kilencedik menetben kiütötte Glenn Newton Smith-t. Smith az öltözőben összeesett, és agyvérzést kapott. Másnap meghalt. Hat hónappal később, Baroudi a félnehézsúlyú Ezzard Charlesszal mérkőzött. Baroudi-t sosem ütötték ki az 53 meccse alatt. A 10. fordulóban mélyre guggolt, amikor Ezzard három kemény találatot vitt be a fejére, ami a szemeit elhomályosította. A test a bal oldalára zuhant. A Chicagói stadionból hordágyon vitték el és öt órával később meghalt. A bokszoló, aki ezt tette, zavart volt.

A küzdelem utáni napon egy középkorú ember érkezett Chicagóba az Ohio állambeli Akronból, hogy megkapja a holttestet. Baroudi apja volt az. – Ez egy szörnyű baleset volt – mondta Ezzardnak, - a családunk egyáltalán nem visel keserűséget veled szemben. Ne add fel a karriered. De Ezzard Charles többé már sosem volt ugyanaz.

Egy jótékonysági mérkőzést rendeztek Ezzard kérésére, ami után egy 15.880 dolláros csekket állítottak ki a Baroudi család számára. Ezzard a teljes meccspénzét adományozta nekik. A világ legjobb félnehézsúlyú versenyzője vonakodva, bár folytatta karrierjét, de már soha nem versenyzett többet a naturális súlyában. Csak nehézsúlyúak ellen mérkőzött, mintha félt volna egy saját méretű embert megsebezni. Azt mondták róla, mintha egy érzelmi blokkot szenvedett volna a küzdelemtől, és úgy látszott, mint aki ezután már ösztönösen idegenkedik az erőszaktól. Miután félt ájultra ütni az ellenfelét, a KO aránya 44%-ről 28%-ra esett vissza a Baroudi mérkőzés után. Népszerűsége ezzel csökkent. Szellemek, bűntudat és a „gyilkos ösztön” elpárolgása – ezek a tünetek szinte minden ökölvívónál, miután a kezük megölt egy ellenfelet. Ezzard Charles esetében a tünetek akutak voltak.

Dr. Webster Pierce Ezzard szülészről nevezték el, aki őt 1921-ben világra segítette. A nagyanyja, aki felnevelte, Maude Foster és az ükanyja Belle Russell is rabszolgáknak születtek. Megtanították imádkozni és minden nap bibliát olvasni. Ezzardnak olyan mosolya volt, amely elegendő volt ahhoz, hogy a jég felolvadjon, de ez nem emelte a karizmáját. Nem arra nevelték, hogy a kihívásokat elkerülje, nem is tette azt, de mások elmulasztották felé ezt az udvariasságot. Évek óta elutasították ugyanazok a félnehézsúlyú bajnokok, akik elkerülték Archie Moore-t is, annak ellenére, hogy kitisztította a mezőnyt Moore-al együtt. Legerősebb korszaka övek nélkül, és Sam Baroudi utolsó leheleteivel ért véget. Ezzardra legtöbben arra verésre emlékeznek, amit a két háborúban Rocky Marcianotól kapott. Az első küzdelem után az arcát tizennyolc fényképen mutatta be a Life magazin, amint Marciano ökle eltorzítja. Ez az amit Charles kapott, hirdette a főcím. 1955-re amyotrophic lateral sclerosis (ALS) tünetei nyilvánvalóvá váltak rajta. – Visszatekintve – emlékezett Ray Arcel, aki a Stillman’s tornateremben edzette – könnyű észrevenni, hogy Ezzard annak a betegségnek a korai szakaszában volt, amely végül megölte őt. De akkoriban azt gondoltam, hogy csak öregszik. Nem volt képes megcsinálni azokat a dolgokat, amelyeket korábban mindig is tett. Fáradt volt. A koordinációja nem volt ott.

Először a lábát sújtotta, ami megmagyarázza, hogy ez az egykor sokoldalúan technikás miért szenvedett már a gyengébb bokszolók ellen a karrierje vége felé. A nézők búúztak. A sportírók elővették a gyermekkori (Snooky) becenevét, és már Snooks-nak hívták, de már megvetéssel és nem szeretettel. A televíziónézők elszalasztották a legjobb formájában. A legtöbb ember soha nem láthatta, hogy milyen volt Sam Baroudi előtt és azelőtt, hogy a teste elárulta volna. Egy öregedő bunyóst láttak, aki azért küzdött, hogy megőrizze a méltóságát, aki talán többször nyert, mint veszített, és ez a kép róla évtizedeken keresztül fennmaradt. Ez egy hamis kép, és vissza kellene vonni. Ez a szerény ember volt a történelem egyik legmagasabb minőségű boxer-puncher stílusú öklözője. Ezért van az, ha minden idők legjobb félnehézsúlyú bokszolói listájának a legtetején látod, még akkor is, ha abban a súlycsoportban sosem lett világbajnok.

Öklözői karrierje kezdetén a sportírók, „Cincinnati iskolás fiúnak” hívták, de szeretetből, nem pedig megvetésből. 17-0-ás korában pontozással veszített a néhány hónappal korábbi középsúlyú világbajnok (123-19-7-es rekordú) Ken Overlin ellen. Ezzard ekkor még Woodward Középiskola tanulója volt.  Az igazgatója emlékezett, hogy a mérkőzés utáni reggel egy-két monoklival látta őt megérkezni. Lenyűgözte, hogy Ezzard szinte mindig időben ott volt, bár másodállásban dolgozott. Öt hónappal később, 19-1 volt a mérlege, amikor megverte a 107-16-3 rekordú, volt középsúlyú világbajnok majd Hall of Famer Teddy Yaroszt. 1942 januárjában a korábbi félnehézsúlyú bajnok Anton Christoforidis ellen mérkőzött és megállította őt életében először, ami mindenkit meghökkentett, kivéve a Cincinnatiaiakat, akik már tudták, hogy Charles nagyszerű. A következő mérkőzésén megosztott döntéssel döntetlent ért el Overlin (131-19-8) ellen. Ugyan pontozással alulmaradt a kiváló kubai Kid Tuneroval szemben, azonban 1942 májusában Pittsburghben megmérkőzött a rettegett és elkerült Charley Burley (51-5-1) ellen, és valamelyest az edzésein is változtatni kellett, ugyanis közben a záróvizsgáira is készült. Burley 10 a 8-hoz volt az esélyesebb. Charles pontozással győzött, és annak ellenére, hogy csak beugró ellenfél volt, majdnem ki is ütötte Burleyt. New York City hangos volt Burley vereségétől, és a hódítójának nevét tisztelettel ejtették ki a Stillman’s edzőterem szent helységében. Ami a hódítót illeti, visszasietett Cincinnatiba, hogy osztályával lediplomázzon. Visszakapta a kocsi kulcsait is. A nagymamája vette el tőle, mivel Ezzard, aki ekkor már a világ legveszélyesebb bunyósa volt, de nem tartotta be időben a takarodót. A nagymamával, aki újra mosolygott, a büszke középiskolai diplomás visszavonatozott Pennsylvaniába, hogy bebizonyítsa, hogy az egy hónappal korábbi Burley elleni győzelme nem csak a szerencsének volt köszönhető. A visszavágó mérkőzés még pénzt is hozott. Ezzard ezúttal is kibokszolta. Élő ember nem győzte le Burleyt kétszer egymás után. Még edzőjét, a kor egyik legjobbját, Arcelt is lenyűgözte. – Ez a két győzelme – mondta – volt az első alkalom, amikor rájöttem, hogy Charles nagy bokszoló.

(A második világháború ideje volt ez. Nem sokkal azután, hogy Charles 1942-ben megverte Christoforidist, Tony Zale a középsúlyú világbajnok belépett a Haditengerészethez, és négy évig, a háború végéig nem mérkőzött újra. Gus Lesnevich a félnehézsúlyú világbajnok a parti őrségnél szolgált, szintén nem mérkőzött ekkoriban, Charles ellen sem. A címvédések a háború miatt elmaradtak. Pedig Ezzard 1941-ben már a Ring magazin középsúlyú világranglista 2.-ik helyén állt.)

Charles a következő mérkőzésén, 1942 júliusában 4 kilóval könnyebben, eszméletlenre ütötte a 9. menetben a top félnehézsúlyú Booker Beckwith-t, majd év végén kétszer is megverte a nála 8 kilóval nehezebb későbbi félnehézsúlyú világbajnok Joey Maximot. 1942 nyarán a 21 éves Ezzard Charlest nehéz volt figyelmen kívül hagyni, de a menedzserek elbújtak a kalapjuk mögé. A legjobb félnehézsúlyú, Jimmy Bivins kipontozta, azután Lloyd Marshall megállította, de mostanra az „Iskolás Fiú” a „Cincinnati Kobra”-vá alakult, és mint ilyen, a következő években túltett mindenkin a természetes élőhelyén. A halom áldozat legtetején egy Mongúz volt. Archie Moore három kétségbeesett próbálkozása ellenére sem tudta elkapni vagy tudott túljárni ennek a kobrának az eszén. (Charles kétszer pontozással (1946 és 1947), harmadjára pedig kiütéssel (KO 8) győzte le 1948-ban) Ezzard az 1943-as Marshall elleni vereség után veretlen maradt a következő 4 évben (17 meccsen), majd 1947 nyarán egy nagyon vitatható mérkőzésen maradt alul Elmer Ray-el szemben, ami után (1951-ig) újabb 24 győzelmet aratott zsinórban. A vereségeket is megbosszulta, Bivinsen 4 alkalommal (egyszer kiütéssel), Marshall ellen kétszer állt bosszút, mindkétszer kiütötte, és Elmer Ray-t is KO-zta. Az 1941 és 1951-es időszak alatt a kor legjobbjait verte meg három súlycsoportban. Teddy Yarosz, Anton Christoforidis, Charley Burley, Booker Beckwith, Jose Basora, Joey Maxim, Jimmy Bivins, Lloyd Marshall, Archie Moore, Elmer Ray, Joe Baksi, Gus Lesnevich mellett a nehézsúlyú világbajnoki címért Jersey Joe Walcottot és egy bálványt, akinek a képe még az ő szobája falára is ki volt akasztva, Joe Louist.

Az újságok kénytelenek voltak felismerni valamit, amit a bennfentesek mindig is tudtak. Ezzard Charles sokkal jobb bunyós, mint a világ azt gondolta. És ez nem volt minden. Amikor Ezzard pontozással legyőzte Joe Louist is, egyetemesen elismerték a lineáris nehézsúlyú világbajnoknak.

Ha valaha volt olyan fekete ember, aki a fehér Amerika hőse volt, akkor az Joe Louis. Talán jobban örültek volna, ha ez egy fehér srác lett volna, de amikor szükség volt valakire, hogy megmutassa a náciknak, hogy mennyire erős Amerika, Joe ott volt, és darabokra szedte Max Schmelinget. Amikor a srácok kint voltak a frontvonalakon, és tudniuk kellett, hogy Amerika mögöttük áll, Louis törzsőrmester ott volt, és egyenruhában bázisról bázisra járt, a katonákkal beszélt, bemutató meccseket vívott és osztogatta az autogramokat. Joe Louis a Walcott elleni meccse után nem elvesztette a világbajnoki koronáját, hanem visszavonult és önként lemondott róla. A trónutódlásért Ezzard 1949 júniusában Walcott legyőzésével nehézsúlyú bajnok lett, de nem igazán ismerték el, mert nem a „Barna bombázó”-t győzte le. Louis visszatért a szorítóba és 1950 szeptemberében megmérkőztek. Charles pedig legyőzte. Felnőtt férfiak, akik a háborúban voltak, sírtak, mint a kisfiúk, amikor Charles legyőzte Amerika legnagyobb hősét. Joe Louis megverése akkor megbocsájthatatlan volt.

Valaki ezt úgy jellemezte, hogy: - Attól a pillanattól kezdve, hogy Ezzard Charles kezét a győzelme jeleként felemelték Joe Louis ellen, azt gondoltad róla, hogy ezzel éppen most került fel az FBI 10 legkeresettebb listájára.
De kénytelen-kelletlen elismerték.

1950. szeptember 27-én a hatvanöt éves Maude Foster telefonja csengett aznap este. A vonal másik végén Ezzard volt: - Nagyi, nyertem érted és az Úrért.
- Isten bajnokká tett téged – mondta. – Ne felejts el hangosan köszönetet mondani neki.
Nem is felejtette el.





Charles ezután négyszer is megvédte a nehézsúlyú világbajnoki övét (Nick Barone KO 11, Lee Oma TKO 10, Jersey Joe Walcott P 15, Joey Maxim P 15), de aztán 1951 júliusában Jersey Joe brutálisan kiütötte és elnyerte a címet. Ezzard három értékes győzelemmel kiharcolt egy visszavágót, de 1952 júniusában 15 menetben pontozással újra alul maradt. Ezután még aratott egy sor győzelmet, sőt, 1954. június 17-én még a koronát is megkísérelte elhódítani Rocky Marciano ellen. Marciano legyőzte őt pontozással 15 menetben.  Egyedüliként állt Rocky ellen 15 menetet. Három hónappal később visszavágó következett, Rocky orra hosszában felrepedt, ömlött belőle a vér, már majdnem leléptették, de végül kiütéssel győzött. Az év mérkőzése volt.





Charlest a nem diagnosztizált betegsége elkezdte legyengíteni, és a következő években a győzelem-vereség aránya meredeken romlani kezdett. Ezzard legutolsó profi mérkőzése 1959 nyarán volt, azon a nyáron, amikor Lou Stillman végleg bezárta legendás edzőtermének a kapuit a Nyolcadik Sugárúton. Az egyszerű állampolgár, Ezzard hanyatlása tovább folytatódott. Két éven belül már nem volt neki állása, nem volt telefonja, és háza, mivel jelzálogkölcsön volt rajta. A garázs üres volt, merthogy már az autóit eladta, amiből élelmet vásárolt a családja számára.

(Ezzard a visszavonulása után különféle munkákat próbált, rövid ideig volt profi birkózó és  éjszakai klubban üdvözlő ember is)

Majd sikerült munkát találnia egy hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozó alapítványnál Chicagóban, bár 1967 után már a házától sem tudott odasétálni, mert a betegsége elkezdte merevíteni a lábát. Ez csak a kezdet volt.

Az amiotróf laterális szklerózis egy neuromusculáris betegség, amely befolyásolja az agy azon képességét, hogy jelet küldjön az izmoknak, ideértve a légzéshez használtakat is. Az ALS betegek fele a diagnózistól számított 18 hónapon belül meghal. Nincs rá ismert gyógymód.

- Ó, nagyon nehéz – mondta Ezzard, amikor megkezdődtek az egészségügyi kezelései. Nem tudok sétálni úgy mint régen, vagy olyan jól beszélni. Néha olyan egyedül érzem magam. Mint amikor senki nem tud segíteni rajtad.

Az orvosok azt mondták neki, hogy a bokszolás valójában jótékony hatással volt az egészségére, ami késleltethette a betegsége előrehaladását, amely gyermekkorában kezdett kialakulni. A háborús napjai után Ezzard felüléseket csinált és egy olyan ember magányosságával szenvedett, aki egyedül harcol. Csak a felülések most a terápia kínzó részeit képezték. Az „aréna fényei” kihunytak.

Egy John McManus rendőr és barát, felkapcsolta ezeket a lámpákat. Joe Kellman és Ben Bentley segítségével rendezvényt szervezett, hogy pénzt gyűjtsön, ami fedezze az ex-bajnok orvosi számláit. „Ezzard Charles Nagyrabecsülési Éjszakáját” 1968. november 13-án tartották a Chicagói Sherman Hotel nagytermében. 15 dollárért a vendégek leülhettek vacsorázni és mérkőzéseket néztek, amit kérhettek a Chicago Dailey Tribune-n keresztül. Sok hajlott orr volt az 1300 fős tömegben, és többen meghajlással tisztelegtek. Rocky Marciano, akinek orrát éppen Ezzard metszette ketté, volt az egyik felszólaló:

- Életemben még soha nem találkoztam olyan emberrel, mint Ezz – miközben megfordult és régi ellenfelének a szemébe nézett. – Ezz, te harcoltál ellenem a legjobban. Nem tudtalak lenyomni, és nem hiszem, hogy bárki is letudna téged. Több spiritusz van benned, mint bárki másban, akit valaha ismertem.

Dicsőséges éjszaka volt. Körülbelül 15 ezer dollár gyűlt össze Ezzard számára. Ez majdnem ugyanannyi, mint amennyit Ezzard húsz évvel korábbi tragédia után gyűjtött a Baroudi család számára. A boksz diadalmas visszatérést mutatott Ezzard életébe, és mint egy kemény küzdelem szünetében a sarokban a gongszóra, megpróbált felemelkedni a székéből. De most a szék egy kerekesszék volt. Miközben küzdött, hogy felálljon a pódiumra, a közönség soraiból Rocky Marciano és Archie Moore rohantak oda hozzá, hogy segítsenek neki felállni.

- Ez a legnagyobb dolog, ami velem valaha történt – csak suttogni tudta. – Csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm. Köszönöm. … Végül a betegség elnémította. Aztán teljesen megbénította. Tizenöt hónapig a hátán feküdt a Veteránok Adminisztrációs Kórházában, miközben a teste elpusztult. Már csak az emlékei voltak, nagy emlékek, amilyenek a nagy harcosok privilégiumai, és más emlékek, amit átokként kell viselniük. Kevesebb mint egy mérföldre északra volt a Chicago Stadion, ahol az összeomló Sam Baroudi képe villan be újra és újra.

Miközben az ablakon kívül a falevelek lehullottak életének utolsó őszén, az a férfi jelent meg a B-804-es szoba ajtajában, akinek a fényképe egykor a szobája falán lógott. Joe Louis egy pillanatra megállt, majd odament az ágyhoz.

- Most már le tudnálak győzni, bajnok – mondta gyengéden – most már, le tudnálak. Ezzard Charles elmosolyodott. Halvány mosolya beragyogta a helységet. Óriási bunyós volt.

1975. május 28-án, nem sokkal azután, ott a kórházban ahol Joe Louis meglátogatta, örökre lehunyta a szemeit. 53 évet élt.

Azóta Cincinnati saját boksz világbajnokáról utcát neveztek el, az utcát, ahol felnőtt, szobrot állítottak róla, és természetesen a boksz Hírességek Csarnokának is a tagja. Amatőrként mind a 42 mérkőzésén veretlen maradt, profiként 95 győzelme mellett (52 KO) 25 alkalommal veszített és egy döntetlent ért el.

2020. június 29. - Leibinger Gábor