A „Z” fiúk csatája – Alfonso Zamora és Carlos Zarate

1977 elején járunk. Muhammad Ali már túl van a csúcson, Carlos Monzon is a 86. győzelménél tart és már közeledik a végéhez. Roberto Duran a csúcson van, de még senki nem tudja, hogy végül mit fog elérni és milyen legendás lesz. A félnehézsúlyú súlycsoport is virágzik, a legjobbja egy szintén argentín, Victor Galindez. A kisváltósúly trónján egy Wilfred Benitez nevü tinédzser ül, akiről ha kiderült volna, hogy a vízen is tud járni, akkor sem lepődött volna meg rajta senki. A harmatsúlyú kategóriát két mexikói bokszoló uralta, Alfonso Zamora és Carlos Zarate.

Alfonso Zamora 1954. február 9-én született Mexikóvárosban. A Guerrero kolóniában a Garibaldi tér szomszédságában nőtt fel. (A Guerrero egyfajta kerületként helyezkedik el észak-észak nyugatra Mexico City történelmi központjától).

Az első szavak amiket hallottam, boksz, ökölvívó, ring, menet, kesztyű, kiütés, pontozás, mérkőzésvezető, bírók… mivel apám akkoriban az ökölvívás nagy rajongója volt, - emlékezett gyerekkorára Zamora.

Az egyetlen dolog amiről otthon beszéltek, az a harc volt. És a szombat este szent és sérthetetlen. Mindenki a televízió előtt ült és nézte a meccset. Mindezek ellenére, kezdetben nem érzett ösztönzést, hogy bokszoló legyen, ugyanis egy visszahúzódó, kissé gyáva gyerek volt. De később rájött, hogy nem lenne rossz, ha meg tudná magát védeni. És erre, azon a környéken sűrűn szüksége lett volna.
Zamora: - A környéken sokszor használnod kellett az öklödet. Egészséges és erős voltam, de ez rajtam nem sokat segített. Az összes barátom és az ellenségeim is nagyobbak voltak nálam, így nehezen tudtam megvédeni magam. Sokan elkaptak engem és nem bírtam velük.

De egy nap minden megváltozott. A Belisario Dominguez általános iskola negyedik osztályában, Guerrero szívében, Alfonso több támadást is elszenvedett. Az egyik erős gyerek az osztályterembe csapott le rá, és az orrából folyt a vér. Látva őt a tanár, riadtan kérdezte:

- Mi történt, Zamora?

- Semmi tanár úr … azt hiszem csak eleredt az orrom vére – válaszolta a tíz éves kisfiú.

- Nos, akkor menj a mosdóba és töröld meg az arcod.

Zamora: - Kimentem a teremből, minden osztálytársam pillantása engem követett, akik legalább azt látták, hogy nem vagyok vamzer. Az orrom megduzzadt. Amikor megláttam magam a tükörben, megkérdeztem magamtól: - Miért hagytad? Nézd csak, hogy helyben hagytak téged. Alig tudtam a csapot is kinyitni. Az arcomra hideg vizes zsebkendőt tettem és megtisztítottam. Amikor visszamentem a tanterembe, a szemem sarkában láttam azt, aki megütött. Nevetett. Ez még inkább bosszússá tett, és jeleztem, hogy fizetni fogok érte. Amikor kijöttünk az iskolából, már kint az utcán, megláttam és odaszóltam. – Most, akkor most megbeszéljük. Felvettem a legkeményebb nézésemet, és elkezdtem stílusosan mozgatni a karjaimat... Elkezdett futni. Ez nagy bátorságot adott, mert bár nem volt lehetőségem kiegyenlíteni, de magabiztosságot szereztem. És azt lehet mondani, hogy azon a napon véget ért a gyáva fiú története, akit a nagyobbak elkaptak, mert amint láttam, hogy küzdelem lesz, elkezdtem használni a kezeimet.

A középiskolában Alfonso volt az egyik legkisebb hallgató, de mégsem volt sok ellensége. Nem volt olyan küzdelem, amit ne nyert volna meg. Egy heves banda vezetője lett, míg végül ki nem rúgták az iskolából. Egy alkalommal, a belefáradt iskolai tanárok és a környékbeli lakosok gyakori panaszai miatt, idősebb Alfonso Zamora elhatározta, hogy leckét ad fiának.

- Szóval nagyon erősnek érzed magad, ugye? – kérdezte.

- Nem, apu, nem tudom mire gondolsz – válaszolta a már 13 éves fiú.

- Aha, tudom, hogy egész nap verekszel. Lássuk, valóban olyan jó vagy-e… Most felvesszük a kesztyűt, te és én.

- Nem, ne, apa…

- Gyerünk, hozd ide őket.

Régi kesztyűk voltak ezek, amiket Zamora még első ajándékai egyikeként kapott Vízkeresztre. Az egyenlőtlen küzdelem az öreg Zamora előnyével kezdődött, a gátlásos Zamora junior ellen. Mindeddig, amíg a kapott ütések szikrái be nem gyújtották a lőporos hordót. Hirtelen egy balhorog csattant Alfonso Zamora apja fején. A csapás az állkapcsa közepén robbant fel és kiütötte az idősebbik Zamorát, miközben a fiatal Alfonso és édesanyja egymásra néztek anélkül, hogy pontosan tudták volna, hogy most mi a teendő. Miután az öreg Zamora magához tért, kínjában együtt kezdtek el nevetni. Néhány nappal később, Alfonso Zamora apja meghozta a döntést. Fiát a bokszolói pályán kell elindítani, ahol magabiztosságot kap, és emellett kissé fegyelmezettebbé teszi rendetlen életét. Barátja, Ernesto Gallardo, profi bokszmenedzserhez fordult, aki szintén a környékükön élt.

- Nézd, Ernesto, a srác szörnyű. A fiú, az apja kezét fogva gyanakodva nézett rájuk. – Minden pillanatban harcol, és már nem tudjuk mit csináljunk vele. Úgy gondolom, hogy nagyon sok energiája van, és ezt valakinek az ellenőrzése alá kellene vonni.

Halkan elmondta, hogy kiütést szenvedett tőle, annyira erős kezei vannak a fiúnak. A nevetés után Gallardo válaszolt:
- Ne aggódj, küldd le az edzőterembe. Ott kiadhatja magából mindazt, ami benne van, és akkor nem kell majd már az utcán verekednie.

Alfonso tehát alig 14 évesen, 1968-ban lépett be először az edzőterembe. De nem feltörekvő ökölvívóként, hanem kezdetben Gallardo asszisztenseként.

Zamora: - Ott voltam a boksz templomában. Azt beszélték, hogy ez egy szörnyű edzőterem, büdös, piszkos, szellőzés nélküli. Talán igaz is volt, de az is igaz volt, hogy Mexikóban nem volt ennél fontosabb terem. A boksz székesegyháza. Amikor beléptem, nagyon lenyűgözött. Voltak ott olyan menedzserek és bokszolók, akiket minden szerdán és szombaton láttam a televízióban. Cuyo Hernandez, Lupe Sanchez, Lupe Serrano, Pepe Hernandez, Chucho Caute, Cristobal Rosas, Ruben Olivares, Chuco Castillo, Jose Medel, Rodolfo Martinez, Rafael Herrera…. és még sokan mások. Minden egyszerűen elbűvölt: Az itt-ott zajló akciók, a szag, a zsák, a fedeles labda csattogása és a „Time”, hírhedt bekiabálása… Én voltam a vízesfiú. Az, aki többek között Ricardo Arredondo, Memin Vega vagy Raul Delgado verejtékét törölte.

(Cuyo Hernandez edző és menedzser: Olyanokat edzett később, mint Gabriel Bernal, Carlos Mendoza, Bazooka Limon, Ruben Olivares, Zamora és Zarate)
Ruben Olivares: harmat / pehelysúlyú világbajnok, Chuco Castillo: harmatsúlyú világbajnok, Jose Medel: harmatsúlyú Mexikói, Észak-Amerikai bajnok és világbajnoki kihívó, Rodolfo Martinez: harmatsúlyú világbajnok, Rafael Herrera: harmatsúlyú világbajnok

De közben Alfonso nagyszerű megfigyelő is volt.

Zamora: - Elmondhatjuk, hogy megfigyeléssel, majd azt a gyakorlatba történő átültetéssel tanultam. Tehát Torres Alacran-t figyeltem, hogy hogyan kell küzdeni. (Efren Torres volt akkor már néhány éve a WBC légsúlyú világbajnoka) Ő volt az istenem, a bálványom, az első naptól kezdve, amikor megláttam edzeni. Milyen technikával húzza meg a horgot… milyen módszerrel üti a zsákot. Közelebb lépett, meghajlította a testét és bam bam, aztán egy jobbos…  Aznap aztán, amikor mindenki elment, bementem Gallardo úr irodájába és találtam néhány nagyon nagy boksznadrágot. Övvel megkötöttem, mert lecsúszott volna, felvettem egy pár kesztyűt és elkezdtem ütni a zsákot, úgy, ahogy Alacrántól láttam. Bam, bam, majd jobbkereszt. Annyiszor csináltam, ameddig csak tudtam, amíg el nem fáradtam. És annyiszor gyakoroltam ezt a kombinációt, hogy idővel aztán a kedvencem lett a ringben.

Alfonso aztán egyetlen napra sem állt le az edzőteremben. 1968-ban pedig ott volt az olimpia éve. Miután látta Ricardo Delgado (arany), Antonio Roldan (arany) és Augustin Zaragoza (bronz) győzelmeit, Zamorában megszületett a vágy, hogy egy nap az országot képviselje az olimpián. És egy érmet is jó lenne nyerni.

Még 1968 decemberében idősebb Zamora megkérdezte a fiát:
- Most, hogy tizenöt éves leszel hamarosan, mit szeretnél?
- Szeretném, hogy szerezz nekem egy mérkőzést.
- Mérkőzést?... Őrült vagy.
- Ha őrült vagyok, akkor miért kérdezed tőlem… Aztán az ügyet nem is tárgyalták tovább.

Zamora: - Apám azt mondta, hogy elintézte, hogy a születésnapomon harcolhatok. Ez egy ajándék volt. Azt mondta, hogy elment Gallardóhoz, és Gallardo beleegyezett, hogy jól van, sokat tanultam az edzőterembe, és látta rajtam, hogy nagyon szeretnék mérkőzni. Megtanított nekem néhány dolgot, de az ideje nagy részét Raul Delgado szentelte rám. De mindamellett figyeltem az összes bokszoló edzését, majd gyakoroltam azt, amit kiszúrtam. Ez volt a legjobb iskolám.

Kiegészítésképpen, mivel Zamora papa taxis volt, minden nap elvitt egy-két bunyóst különböző helyekre, hogy a futóedzést végezzék, ilyenkor az ifjabb Zamora is velük tartott, és a saját tempójában futott. 1969. február 9-én, amikor tizenöt éves lett, Alfonso Zamora végre megvívhatta első hivatalos küzdelmét Pueblában.
Idősebb Zamora megkérdezte, hogy ki lesz a fia riválisa. És megijedt, tiltakozott is, amikor meglátta:

- Hogy hogy vele? … nem túl nagy ez a fiam számára?

- Nyugalom Zamora úr, nyugalom – próbálta megnyugtatni Gallardo. Semmi baja nem lesz.
- Láttad már ki ellen fogsz mérkőzni? – kérdezte Zamora papa a fiát.

Zamora: - Kiütöttem. Emlékeztem, amikor láttam Alacrant, hogy az első két ütésre rátett. Bamm. Kettő fent, lent balhorog. Aztán jött a jobb kéz, de az aduászra már nem volt szükség, mert az ellenfelem útban volt lefelé. Mindez az első menetben. Amatőrként már bemutatkoztam, már tudtam, hogy mi a küzdelem. Elkezdtem megvalósítani az álmomat, hogy egyszer olimpiai bunyós legyek.

Folytatta a munkáját a teremben, 1970-ben bekerült a nemzeti Aranykesztyűre, természetesen megnyerte. A következő évben elnyerte a Szövetségi Kerületi bajnoki címet, hasonlóan egy az Aranykesztyűvel egy kaliberű versenyhez, a Guante de Oro-n is győzelmet ért el, ahol a döntőben Eliseo Cosme-t győzte le. De kezdtek jelentkezni a problémák. A gyakorlások is egyre unalmasabbá váltak. A háta egyre szélesebb, a karja is vastagabb lett, úgyhogy hamarosan kinőtte a légsúlyt.
 
Felismerve fia fejlődését és az olimpia iránti vágyát, idősebb Zamora egy beszélgetést kért Moises Zaldivartól, a mexikói amatőr szövetség elnökétől, és arra kérte, hogy engedélyezzék Alfonso edzését az Olimpiai Sportközpontban. Zaldivar engedélyezte. De a jelentkezőnek először egy vizsgát kellett tennie, hogy valóban ott-e a helye.

Zamora: - Másnap megjelentem a Központban, és valóban teszteltek. Frederico Floresszal állítottak össze, aki egy nagyon tapasztalt harmatsúlyú volt. Adott nekem, de én is adtam neki. Csak egy kör volt, de mindenkinek tetszett. És mivel lelkesnek is láttak, így befogadtak. 1971 első hónapjai a lengyel Enrique Nowara utolsó napjai voltak Mexikóban. Azután Stavri Bachvarov bolgár professzor vette át az országos olimpiai boksz csapatot.

Azonban Zamora nem alkalmazkodott a Sportközpont szigorú fegyelemszabályaihoz, egy pillanat alatt elvettek minden rugalmasságot, amit addig hagytak, mivel közeledett az 1972 évi Müncheni olimpia. Ezért márciusban Zamorát elküldték a Sportközpontból.

Zamora: - Kitettek az edzésekről való távollét miatt. Az az egyszerű igazság, hogy mikor ott voltam, sokat kajáltam, mert egész nap ott lógtam az ebédlőben, de utána nem nagyon akartam edzeni. … meg nem is nagyon szerettem az amatőr ökölvívás technikáját, azt a gyors lábmozgást… szerettem ütni, nem bokszolgatni meg pontokat gyűjtögetni. Tehát az előző teremben jobban szerettem készülni, aztán amikor megjelentem a Központban, Bachvarov elkapott és számon kért. Bosszús volt, mindenfélét mondott nekem, felét spanyolul, felét bolgárul vagy mit tudom én milyen nyelven. Én meg hirtelen felkaptam a vizet, összepakoltam a holmimat és elmentem. Másnap visszamentem, de a bejáratnál azt mondták: - Ilyet nem lehet csinálni. Kirúgtak a Sportközpontból. Lógó orral mentem haza. Apám megkérdezte mi történt, én meg mindent elmondtam. Természetesen leszidott, aztán beszélt velük, hogy vegyenek vissza. Végül meggyőzte a bolgárt, és a Sportközpont ajtaja ismét kinyílt.

Abban az időben harmatsúlyban az elsőszámú mexikói versenyző az „A”, Pedro Flores volt, egy jó technikával rendelkező veterán bokszoló, aki aranyérmet nyert az 1971 évi Pán-amerikai játékokon. Úgyhogy a „B” versenyző Zamorát, az év végén elküldték a közép-amerikai karibi bajnokságra Puerto Ricóba. Négy kiütéssel nyerte meg a címet, mindenféle extra bokszolói nehézségek nélkül.

Zamora: - Megnyertem a döntőbe jutást, miután legyőztem a kubai Jorge Romero Blanco-t. De amikor megérkeztünk a szállodába az edző cuccaink, kesztyűk, körte, fejvédők, vagyis a szerelést tartalmazó táska eltűnt. Valaki ellopta őket, és a legrosszabb az volt, hogy apámnak kellet volna vigyázni rájuk. Ordított, szitkozódott… dühös volt. Miközben mindenki a cuccokat kereste én nyugodt maradtam. Másnap elmentem a mérlegelésre, és amikor visszamentem, apám azt mondta.
- Nem bunyózol addig, amíg elő nem kerülnek a felszerelések…. Sőt, mehetsz is kajálni, nem lesz meccs. Arturo Borunda kíséretében távoztam a szállodából. Sétáltunk. Úgy gondoltam, hogy nem kéne kihagyni a meccset egy ellopott táska miatt, de tiszteletben kellett tartanom apám döntését. Megálltunk valahol, aztán azt mondtam neki: - Ó, Arturo rohadtul vártam ezt a meccset. És meggyőzött. – Ha úgy érzed bunyóznod kell, akkor bunyózz. Tudod mit, kölcsönadom a szerelésem, aztán majd cserélünk az arénában.

A probléma tehát megoldódott.

Zamora: - Arturo kölcsönadta a szerelését, a nadrág túl nagy volt számomra, mivel ő könnyűsúlyú volt, a cipője is vagy három számmal nagyobb volt. Végül bokszoltam. És ez volt az egyetlen alkalom, amikor apám nem látott mérkőzni. Épp kávét készített, amikor hallotta a rádióban, hogy a panamai Luis Aviával nézek szembe, akit a harmadik menetben kiütöttem.

Pedro Flores hirtelen és váratlanul úgy döntött, hogy felhagy az amatőr boksszal és hivatásosnak állt. A fiatal bombázó előtt megnyílt az út. Ki állíthatná meg? Senki, úgyhogy akkor irány München, az 1972. évi olimpia. Zamora lenyűgöző rekorddal érkezett Németországba. 45 mérkőzéséből 43-at megnyert. A stílusa nem is igazán amatőr. Pont ellenkezőleg, száz százalékig vérbeli profi. Harcos ütéseiből nem kell sok, hogy nyerjen. És ösztönösen meg van benne a kiütésre való hajlam. Bal és jobbhorgai halálos kombinációk.

Zamora: - Amikor megérkeztünk Münchenbe, már valaki más voltam. Csak a versenyre gondoltam. Ki zártam minden zavaró tényezőt, nem ismerkedtem a németekkel, nem haverkodtam. Egy győztes mentalitásával érkeztem, meggyőződve arról, hogy senki nem tud megállítani.

1972. augusztus 20-án jelent meg az olimpiai debütálásra a szorítóba. Első riválisa a filippinó Ricardo Fortaleza, akit a második menetben kiütéssel magállított. A következő körben, szeptember 3-án a kelet-német Stafan Foerstert búcsúztatta pontozással.

1972. szeptember 5. hajnali 4 óra 29 perc

A sportolók az olimpiai faluban békésen alszanak. Néhány óra múlva majd felébred Alfonso Zamora, aki felkészül, hogy részt vegyen a mérlegelési ceremónián, azon a halálos szertartáson, amely diadalt vagy vereséget jelenthet, mielőtt szembe találja magát a következő riválisával. De amivel előbb szembesül a bokszoló: az a saját teste. Este úgy tért nyugovóra, azzal az álommal, hogy élete legfontosabb meccsét játssza. Szemben áll a spanyol Francisco Rodriguezzel. A győztes már legalább bronzérmet nyer. Alfonzó békésen alszik, semmi sem választhatja el az álmától. Semmi?

4 óra 30 perc.

Lopakodó árnyékok, melyek az éjszakai sötétség leple alatt mozognak, amíg el nem érik az olimpiai falu 31-es pavilonját, ahol az izraeli küldöttség tartózkodik. Az árnyak már erőszakosak, megfeszülnek a testek, amelyek betörnek az épületbe. A Fekete Szeptember elnevezésű szélsőséges palesztin terrorszervezet egy csoportja, nyolc kiképzett fegyveres, akik feladatuk elvégzése érdekében az életüket is készek feláldozni, az izraeli csapat 11 sportolóját ejtik túszul. Lőfegyverek halálos üzenete szakítják meg csendet. Két sportoló rögtön a túszejtés során halálosan megsebesült.

Zamora: - A tűzjelző bekapcsolt és mindenki a földre vetette magát. Apám és Dr. Horacio Ramirez Mercado megragadta a fejemet és a padlóhoz szegezték. – Itt maradsz – mondták. Meglepődtünk, megrémültünk. Apám azt mondta: - Bármi is legyen, próbálj aludni, mert nem sokára mérkőzöl. De hogyan tudtam volna aludni? A terroristák is agresszívak voltak, és a mexikói delegáció épülete nagyon közel állt a tragédia épületéhez. A lövések és a pokoli kiáltások mindenféle nyelven hallhatók voltak. A folyosókon mindenki őrültként rohangált, hogyan tudtam volna aludni? A zaj folytatódott, bár több lövés nem volt. Senki nem mondott semmit, senki sem tudta biztosan, hogy mi folyik itt. Reggel nyolckor mentünk volna a mérlegelési ceremóniára, de ez elmaradt. Mindent felfüggesztettek.

(A német hatóságok túszmentő akciója kudarcba fulladt, több túsz is az életét vesztette, valamint meghalt nyolc terrorista és egy német rendőr is. Az olimpiai falu 31-es pavilonjában a csuklyás terroristák kitűzték az erkélyre a palesztin zászlót, bejelentették, hogy már megöltek két izraeli atlétát, és több mint 200 arab fogoly szabadon bocsátását követelték. A német hatóságok és a palesztinok hivatalosan kora reggel kezdték meg a tárgyalásokat. Az olimpiai falu polgármestere, a német olimpiai bizottság elnöke, a játékok biztonságáért felelős rendőrfőnök, a bajor belügyminiszter, valamint Hans-Dietrich Genscher, a német belügyminiszter, felajánlották magukat túsznak az izraeli sportolók szabadságáért cserébe, de az ajánlatot a terroristák nem fogadták el. Nem sokkal később megállapodást jelentettek be: A terroristákat és a túszokat Kairóba szállítják egy repülőgépen, ahol a sportolókat szabadon engedik, mihelyt ugyanezt tették az Izraelben bebörtönzött arabokkal. Délután négykor az olimpiai játékok felfüggesztésre kerültek. A túszokat és a terroristákat két helikopter szállította egy katonai repülőtérre, ahol egy Boeing 727-es várakozott rájuk. A német biztonsági erők, számolva a lehetőséggel, hogy a sportolókat arab területen kivégzik, kidolgoztak egy mentési tervet, amely, mint utólag kiderült, már eleve kudarcra volt ítélve a felkészületlenség és a csapat gyakorlatlansága miatt. 1972-ben egyetlen európai országban sem létezett igazi terroristaellenes beavatkozó erő. A németek teljesen felkészületlenül fogadták a Müncheni eseményt, és a válaszuk legjobb esetben is csak amatőr volt.  A német kormány közölte a terroristákkal, hogy a követeléseiket teljesítik, helikopterrel átviszik őket a Furstenfeldbruck-i reptérre, ahonnan a Lufthansa egyik gépe elviszi őket Kairóba. Valójában a német rendőrség a semlegesítésüket tervezte Furstenfeldbruckban. Rendőrök egy kis csapatát, álruhában, a Lufthansa legénységének beöltözve, a terroristák meggyilkolásával vagy elfogásával bízták meg, amikor azok felszálltak a repülőre. Minden terroristát, aki menekülne, azt a területen felállított rendőri lövész csapat fogja lelőni. Szó szerint az utolsó percben az álruhás rendőrök egymás között úgy döntöttek, hogy a művelet túl kockázatos, és leálltak. A beavatkozást helyettük egy öt főből álló lövész csapatra hagyták, akik már elfoglalták helyüket, amikor a terroristák 23 óra körül, a két katonai helikopterrel megérkeztek a repülőtérre. Az egyik alig 50 méterre szállt le a lövészektől. A rendőrségi hírszerzés és az egész akció minőségét jelzi, hogy a lövészek meglepődtek, amikor az öt helyett 8 terroristát láttak kiszállni. Ahogy a terroristák elhagyták a helikoptereket, megkapták a tűzparancsot. A lövészek egyike sem volt képzett mesterlövész, így először elvétették a célt. Ekkor elszabadult a pokol. A terroristák először a fényszórókat lőtték ki (a lövészek persze nem rendelkeztek sem védő felszereléssel, sem éjjellátó készülékkel), majd egy közel 45 perces tűzpárbaj kezdődött. )

Aztán megtörtént a mészárlás. Az összes túsz, egy rendőr és a nyolc terrorista maradt ott holtan. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság a gyászszertartás után úgy döntött, hogy a játékoknak folytatódniuk kell. Szeptember 6-án a sportolók már újra versenyeztek.

Zamora: - Ott voltam a ringben, fáradt voltam a feszültségtől, amikor egy ilyen fontos küzdelmet két napra felfüggesztettek. Még mindig az események hatása alatt voltam és rajtam volt a nyomás, mivel a tét nem volt más, mint egy érem. megpróbáltam koncentrálni. Fájdalmas volt, mint mindenki másnak ami történt, de vissza kellett térnem az enyéimhez, tovább kellett mennem…

Alfonso Zamora így ment be ringbe, és alig hat perccel később már jött is le onnan. A második menetben kiütötte Rodriguezt. De egy akadály még hátra volt a döntőig. A döntőkről pedig mindent tudott, mert soha nem veszített el egyet sem. Mérkőzést sem sokat veszített.

A harmadik riválist, a spanyol Juan Francisco Rodriguezt a második menetben kiütéssel búcsúztatta, és Mexikó számára már érmet szerzett.

Zamora: - Tudtam, hogy a delegációban én vagyok az egyetlen, aki érmet nyert, és elég valószínűtlen, hogy a csapatból ez másnak is sikerülne. (Nem is sikerült). Egyfajta öröm fogott el, a folytatási vággyal. Egy győzelemre voltam a döntőbe jutástól. De aztán egy ellenséges újdonsággal találtam szembe magam, ami aztán a karrierem alatt is folytatódott, hogy minden nap egyre nehezebb volt az 54 kilogrammon megállítani a mérleg nyelvét.

Alfonso Zamora 4-1-es pontozással legyőzte az amerikai Ricardo Carrerast, míg a hozzá képest veterán, 10 évvel idősebb kubai Orlando Martinez ugyanezt tette (3-2) a brit George Turpinnel. A döntőig 48 óra volt hátra. Nyugtalanság, feszültség lett úrrá rajta, majd egy súlyos probléma adódott.

Dr. Horacio Ramirez Mercado, aki a bokszcsapat orvosi ellátásáért volt felelős, így emlékezett): - Az utolsó mérkőzése után egy pihenő nap következett. Vasárnap volt. Alfonso azon a reggelen rá állt a mérlegre és a súlya 53,4 kilogramm volt. Minden rendben volt. Tehát engedélyt kért tőlünk, hogy hadd mehessenek ki kicsit körbenézni a városba. Nem tagadhattuk meg tőle. Edzett, pihent, bokszolt, és ez így ment már majdnem tíz napja, és mindenekelőtt minden reggel mérlegelnie kellett. Azt mondtuk neki, hogy igyekezzen kikapcsolódni, de legyen nagyon óvatos. Emeterio Villanueva, szintén bokszoló, és más sportolók kísérték, akik már befejezték a versenyt és csak a játékok befejezésére vártak. Körülbelül délután négy órakor értek vissza. Alfonsonak azonban másnap edzeni kellett, mivel a döntő következett a nagyon veszélyes kubai ellen. Felállítottuk a mérlegre és… 56,8 kg.

Alfonso Zamora apja elkiáltotta magát: - Mi a fenét csináltatok?

- Semmit – mondta a fiatal bokszoló.

De aztán így folytatta:

- Szóval… Csak amikor sétálgattunk a városközpontban, megéheztünk, és ettünk egy kis sültkolbászt, és megittunk egy sört.

A bokszoló apját ez irritálta. – Egy ez, egy az… Tudod, hogy ez nem igaz. Durván túlsúlyos vagy.

- Igen, de már megtörtént, mit csináljak?

Aztán az orvoshoz fordult: - Nem fogom tudni hozni a súlyt, abba belehalok. Nem mérkőzöm.

- Dehogynem tudsz mérkőzni… akkor előtte meghalsz, aztán mérkőzöl.

- Oké, oké, … mérkőzöm,… most  mit csináljak?

Ramirez Mercado (a doki): - Bár előtte szóltunk neki, hogy legyen óvatos, megpróbáltam megérteni Alfonso nehéz helyzetét is, a kimerítő küzdelmek, meg a súlyhozások… Előző mérkőzése után volt két napja, ami további erőfeszítéseket jelentett. Másrészt végül érmet nyert, és az egész küldöttség volt rajta, mert lehetősége volt megnyerni az olimpiai bajnoki címet. Végül is még mindig csak egy 18 éves fiú volt, akit soha nem jellemzett a felelősség tudat. Túl nagy nyomás alatt volt. Megpróbáltuk leszedni róla azt a plusz súlyt, úgyhogy neki láttunk a feladatnak. Az első dolog az volt, hogy beöltöztettük, hogy sokat izzadjon edzés közben. Néhány menet árnyékboksz után mérlegre állt, de alig adott le 30 dekát. Aztán szaunát vagy gőzfürdőt kerestünk az olimpiai faluban, de semmit nem találtunk. Később forró vízzel zuhanyoztattuk, majd törülközőkbe bugyoláltam, de ugyanaz, csak néhány grammot izzadt ki, mert már eleve nem volt rajta túl sok zsír, vagy túlzott folyadék. Kis testű volt, de a fizikuma megegyezett egy erős emberével. Több órás intenzív próbálkozás után alig ment le róla 80 deka. Legvégül vízhajtót adtam neki, de nem igazán működött. Végül aztán Alfonso este tízkor lefeküdt. Reggel ötkor felébredt és bement a fürdőszobába, és bent volt egy jó ideig. Röviddel később, meglepetésünkre, a mérlegeléskor 53,3 kg-t mutatott. 70 dekával volt kevesebb. Most fordítva kellett cselekednünk. Sok folyadékot adtunk neki, nehogy kiszáradjon. A mérkőzés idejére többé-kevésbé felépült, de egyébként nagymértékben legyengítette a kimerítő, önmagával szembeni küzdelem.

Következett a döntő. Egy 18 éves mexikói fiatalember, aki akkor alig rendelkezett 50 mérkőzéssel, állt szemben egy 27 éves kubai férfival, aki mögött közel 180 mérkőzés tapasztalata állt. Ők voltak Alfonso Zamora, illetve Orlando Martinez. Zamora harcos készsége, amely nagy fegyvertény volt a ringben, mostanra jelentősen csökkent. A tapasztalat, és a fürge lábakon való ökölvívás szintén nem mellette szólt.

Martineznek nem is volt gondja, hogy a bírák egyhangú döntése alapján megszerezze az 5-0-s győzelmet. Távolról bokszolta ki ellenfelét, sosem mutatva álló célt. Zamorának, másrészt legyengülten, nem volt ereje követni őt. Elég volt ellenállnia Martinez támadásainak. A második fordulóban Zamora karrierje első alkalmával a szönyegre került. Ennek ellenére Martinez mutatta az ellenfél iránti tiszteletét, és nem igazán törekedett kiütésre. Még így is túl kockázatosnak érezte.

Zamora: - Az a szörnyű kis fekete ember, mint egy majom úgy nézett ki, olyan hosszú karjai és lábai voltak. Nem tudtam megütni! Mindig távol tartott magától. Jól vert keresztbe, a tapasztalata túl sok volt nekem. Tetszése szerint ellenőrzése alatt tartott.

Úgyhogy végül maradt az ezüstérem. Az egyetlen, amellyel az egész mexikói küldöttség hazatért Münchenből. Alfonso kétféle érzelmekkel küszködött, amikor látta, hogyan emelkedik magasba a mexikói zászló, egyrészt az öröm érzése, másrészt az a düh, hogy nem sikerült elérnie a legmagasabb csúcsra. Hazaérkezése után az akkori mexikói elnök Luis Echeverria 50 ezer pesót adott neki, amiből egy négy éves sportautót vásárolt és olyan lehetőséget kapott, amivel részletekben fizethette apja egyéb taxis költségeit.

Zamora: - Most már feszültségektől és nehézségektől mentesen élveztem a hírnevet. El is felejtettem az edzőtermet. Számomra fontosabb volt a séta a barátokkal. Hónapokig tartó intenzív munka volt, majd amikor már híres lettem, mindent percét ki akartam élvezni.

Másrészt csodálatos kilátás nyílt Zamora számára a profi bokszban. Minden menedzser potenciális érdeklődést mutatott, Alfonso, Arturo Cuyo Hernandezt választotta, akivel 1973. április 16-án debütált, és a Ciudad Valles-i San Luis Potosiban a 2. menetben kiütötte Heraclio Amayát. Innen egy ragyogó profi karrier vette kezdetét. A következő két évben zsinórban 20 győzelmet aratott (köztük a japán harmatsúlyú bajnok Shintaro Uchiyama és a nem sokkal későbbi USBA  bajnok Francisco Villegas), valamennyit kütéssel, amikor összekerült a dél koreai WBA harmatsúlyú világbajnok Soo Hwan Hoo-val. 1975. március 14-én az Inglewood-i Forumban. Két kiegyensúlyozott menet után, a harmadik végére kezdtek megmutatkozni a világbajnokon Zamora kemény testütései. A negyedik menetet már láthatóan tartózkodóbban kezdte a koreai. Két perc telt el a menetből, amikor Zamora kemény ütésekkel a köteleknél tartotta, végül egy jobbcsapott fejre, balhorog testre kombinációval a padlóra küldte. Hoo a számolás alatt ülve maradt, így Zamora lett az új WBA harmatsúlyú világbajnok. Még az év augusztusában a 4. menetben kiütéssel védte meg a címét a thai Sukhothai ellen. 1976. április 6-án megvédte a címét egy feljövőben lévő panamai, bizonyos Eusebio Pedroza ellen. Pedroza két évvel később nyerte el a pehelysúly világbajnoki címét, amit utána egészen 1985-ig, és 19 alkalommal védett meg. Zamora a második menetben egyetlen jobbcsapottal kiütötte, az azt követő balhorog csak pontot tett a mondat végére. Pedroza úgy dőlt el, mint egy léc. Zamora az év hátralévő részében még kétszer kiütéssel megvédte a címét (a panamai Illueca (KO 3) és a koreai Hoo (TKO 12) ellen.

De ekkor már ott ült a másik szervezet, a WBC harmatsúlyú trónján egy másik mexikói, Carlos Zarate. Egy magas, vékony bokszoló, büntető jobb kezével. 1951. május 23-án született Mexikóvárosban. Zarate a Mexikói főváros Tepito Barioban, a szegénységéről és bűnözéséről hírhedt nyomornegyedében nőtt fel. Gyerekkorában ő is utcai verekedő volt. 13 éves korában letartóztatták, mert felnőtt embereket vert utcai küzdelemben. Úgy tartják, hogy később neves bokszolóvá válásának első lépése volt, hogy először megtámadtak egy két évvel idősebb fiút – kommentálta a történetet Zarate bátyja, Jorge, egy volt rendőr, aki később az edzője lett, majd azt mondta: - Aztán megtette a második lépést, amikor a rendőrség elől futnia kellett. Zarate kilenc gyermek egyike volt, apja még akkor meghalt, amikor csecsemő volt. Anyja a kormány által támogatott reggeli szolgálta fel a szegényeknek. A fiatal Zarate gyakran dolgozott az anyja koncessziós standján. Erre a tapasztalatára így emlékezett: - Szerettem. Mindig volt három vagy négy srác, akik megpróbáltak lökdösődéssel extra reggelit szerezni vagy elcsenni néhány cukorkát. Soha nem kellet ürügy egy kis verekedéshez.

Zarate fiatal korában sok lehetőséget talált a küzdelemre, amely magába foglalta a ringbeli küzdelmeket is, mivel hamarosan bokszolni kezdett. 18 éves korában (1969) megnyerte a Guantes De Oro-t, a mexikói aranykesztyűt. Ezután 33-3 (30 KO) rekorddal be is fejezte az amatőr kerrierjét és 1970-ben profinak állt.

Első hivatásos mérkőzésén a második fordulóban kiütötte Luis Castanedat. A következő négy évben, gyengébb ellenfelek ellen, de mind a 23 mérkőzését megnyerte, valamennyit kiütéssel, amikor Victor Ramireznek sikerült lábon maradnia végig, hogy 10 menetben veszítsen Zarate ellen. Ezután zsinórban újabb 15 kiütéses győzelmet szerzett, amikor 1976. május 8-án megmérkőzhetett a WBC harmatsúlyú világbajnok, szintén mexikói Rodolfo Martinezzel, aki mindössze háromszor veszített az addigi 46 meccséből. Kétszer kapott ki a korábbi bajnok Rafael Herrerától, de harmadjára 4. menetes kiütéssel vágott neki vissza, amikor 1974-ben elnyerte tőle a címet, amit azóta három alkalommal meg is védett, köztük a volt légsúlyú thai világbajnok Borkhorsor ellen. Tapogatózó első két menet után a harmadiktól kezdtek belelendülni, de inkább várták, keresték a lehetőséget. Az 5.-ben Zarate egy ütéssel megingatta a bajnokot, és érezve a lehetőséget, több ütéssel eltalálta a menekülő Martinezt, majd a köteleknél több felütés után a padlóra is küldte. A bajnok átesett a köteleken, ki a ringből. A számolás után Zarate megpróbálta lefiniselni, Martinez bátran visszaütött, így a menet végéig adok-kapok alakult ki, de többet kapott, mint adott. A következőkben kiegyensúlyozott küzdelmet láthattunk, majd a 8.-ra beleerősített Zarate. A vég a 9. menetben jött el, amikor Zarate egy balhorog (testre) jobbfelütés (fejre) összetétellel kiütötte ellenfelét. Zarate még abban az évben két formában tartó meccs után megvédte címét az 50-3-5-ös rekordú ausztrál Paul Ferreri (TKO 12), és 1976 év végén Nakayama (KO 4) és 1977 elején a filippino Cabanela (TKO 3) ellen.

1977 elején járunk. A Zamora kontra Zarate álommérkőzés kezdett körvonalazódni. Mindketten rendelkeztek a harmatsúlyú világbajnoki cím egy egy változatával. Zamora a WBA világszervezet, míg Zarate a WBC címvédője volt. Zarate 173 centi hórihorgas, Zamora 10 centivel alacsonyabb, de amatőrként olimpiai ezüstérmes. Mindketten Mexikóvárosból származnak, és mindkettőnek dinamit volt a kesztyűjében. Már így ígéretesnek tűnik, de nézzük a számokat, ami még inkább felizgatta a szurkolókat. A 25 éves Zarate a 45 mérkőzéséből valamennyit megnyerte, abból 44-et kiütéssel, 32 alkalommal az első 3 menetben. Ha beleszámítanánk a 30 kiütését a 33 amatőr mérkőzéséből, akkor a teljes bokszrekordja 78-0 (74 KO) lenne. Ezzel szemben az olimpiai ezüstérmes, még mindig csak alig 23 éves Zamora profi rekordja 29-0 (29 KO), 22-szer 3 meneten belül. (Mindkét bokszolót a legjobb 50 ütő között jegyzik a Ring magazin 2003-ban készült listáján) Mindketten megtestesítették a klasszikus mexikói stílus hagyományát, ahol erőteljes állra ütött horgokkal kioltják a fényt, a testre és májra ütött bombákkal elszívják az erőt. A rajongók már közel egy éve várták ezt a címegyesítő mérkőzést, miközben Zarate háromszor is megvédte övét, összesen 19 fordulóban, míg Zamora négyszer védett címet ugyanennyi menet alatt. Természetesen egy ideig akadályok is álltak a mérkőzés útjába. Egyrészt a két szankcionáló testület, másrészt a bokszolók, akik istálló társak és közeli barátok voltak, gyakran vendégeskedtek egymás házában. És végül maga a menedzsment. Egykor mindkét bokszoló Arturo Hernandez menedzselése alatt állt, de miután Zamora 4 menetben elnyerte a a címet Soo Hwan Hongtól 1975 márciusában, Hernandez és Zamora apja, Alfonso Zamora Sr.összevesztek, ami arra kényszerítette Hernandezt, hogy 40 ezer dollárért eladja a fiú szerződését az apjának, Zamora Sr-nak.

- Szerettem a fiút, még mindig szeretem - mondta Hernandez – de hogy megszabaduljak az apjától, el kellett adnom Zamora szerződését egy zsák babért.

Bár vitájuk üzleti részét rendezték, legalábbis jogilag, a viszály és a személyes ellentét megmaradt. Zamora a fia iránti tiszteletlenségnek látta Hernandez viselkedését, úgyhogy mindketten sértéseket vágtak egymás fejéhez a mexikói újságokon keresztül. Végül a két bunyós KO stílusa és hatalmas vonzereje eredményezte, a Fórum promoterének, Don Frasernek a fellépését köszönhetően, hogy végül megszűnt az összes akadály és a szerződés megköttetett. A két világszervezet aggodalmainak elhárítása érdekében Zamora és Zarate végül egy cím nélküli mérkőzésre szerződött 10 menetre, amelyre mindkettőjüknek 125 ezer dollárt fizettek. Zarate azonban jobban szerette volna, ha a Zamorával folytatott mérkőzés mindkét címért folyik.

- Ez a cím nélküli küzdelem nem az én ötletem volt – mondta Zarate. – Annak nincs semmi értelme, hogy két bajnok egymással küzd, és amikor vége van még mindig mindkettő bajnok. Valamelyikünk veszíteni fog, de mit fog veszíteni? Némi büszkeséget, tiszteletet, a veretlenségét, de nem a címét. Szerintem itt az ideje, hogy abbahagyjuk ezt a hülyeséget, és rendezzük le a két bajnok ügyét.

Végül a címegyesítés hiánya befolyásolta a bevételt, mivel mindössze 13.996 néző jelent meg az Inglewood-i Forumban és fizetett ki 357.440 dollárt. Valószínűleg az sem tett jót az érdeklődésnek, hogy állítólag olyan pletykák kezdtek terjedni, hogy ezt a mérkőzést majd egy visszavágó követi immár címegyesítőként, ezért a fiúk most lehet, hogy nem teszik oda teljesen magukat. Zarate 10 a 8-hoz volt vékonyan a favorit. Magas és nagyon vékony, még magasabb súlycsoportban is magasnak számítana. De láttunk már ilyen extrém vékony és magas ütőket, gondoljunk csak Bob Fosterre, Sandy Saddlerre vagy akár Panama Al Brownra.

Amikor a gong megszólalt azon az 1977. április 23-i estén, a tömeg az elvárt módon morajlott fel. Féltek pislogni, nehogy lemaradjanak ennek a két virtuóz KO szakértő döntő pillanatáról. Épp, hogy 50 másodpercnyi tapogatózás telt el a menetből, amikor nem várt dolog történt. A következő pillanatok egy kissé a 90-es évek elején elhíresült Bowe-Holyfield ejtőernyős afférként ismert incidensre emlékeztetnek az ezerkilencszázhetvenes évek verziójában. A mérkőzés első menete közben a ringbe hirtelen beugrott egy atlétatrikós, részegnek tűnő pali. Nem tudni mit akarhatott, és miért gondolhatta, hogy az atléta, alsógatya, zokni kombináció lesz a legalkalmasabb viselet a megjelenésre. Úgy néz ki, mint aki az ágyból kelt ki. Talán az alkoholtól képzelte magát egy kicsit erősebbnek, először, mint ha mindenkit megpróbált volna nyugalomra inteni, de a gyors és határozott rendőri beavatkozásnak köszönhetően egyszerűen kidobták a ringből és hason csúsztatva rövid úton kipenderítették még az arénából is. A közjáték után folytatódhatott a mérkőzés, ami után nem sokkal később Zamora egy elhibázott jobbkezest követő balhoroggal talált, ami egy pillanatra megfogta Zaratét. A menet végéig aztán keményen osztották egymást testre-fejre. A második menetben folytatódott az ütéspárbaj, egy perccel a vége előtt Zarate egy balhoroggal megingatta Zamorát, de hamar kitisztult és valamivel utána már ő vitt be egy bal-jobb horgot Zarate állára, de az meg se rezdült. A harmadik menet elején a nézőtéren valahol egy hangos petárda durrant, de ez egyáltalán nem zavarta meg a küzdőket, egy pillanatra sem vették le egymásról a szemüket. Zarate azonban elkezdte uralni a menetet, a forduló utolsó percére Zarate megkezdte rákényszeríteni akaratát a fiatalabb ellenfelére. Néhány horoggal elkapta a köteleknél, valamivel utána a ring közepén is talált egy nagy balhoroggal. Zarate folytatta az akciót és egy kemény jobbhorogtól Zamora a földre omlott. Miután a mérkőzésvezető Richard Steel rászámolt, megpróbálta visszaverni ellenfelét. A menet végét Zarate akciózása zárta, de nem igazán talált tisztán. Mindössze körülbelül 25 másodperc telt el a következő menetből, amikor Zarate a kötelekhez terelte ellenfelét és egy kemény ütésváltás nyomán Zamora ismét a padlóra került. A „kis bika” ismét felállt, de a vég a levegőben lógott. Zarate a sarok felé terelte Zamorát, aki közben még bátran visszavert, de végül a sarokban a záporozó horog-felütésektől újra padlóra került. Ez az újabb leütés Zamora apját arra késztette, hogy bedobja a törülközőt, ami fia arcán landolt. Mivel ez a lépés a szabályok szerint nem állította le a kaliforniai mérkőzést, ezért a mérkőzésvezető folytatta a számolást, amíg el nem érte a 10-et. Győzött kiütéssel a 4. menetben Carlos Zarate. Amint a mérkőzés véget ért, a feldühödött Zamora Sr felmászott a ring szélére, és azzal vádolta Hernandezt, hogy valami illegális anyagot kentek Zarate kesztyűjére. Fizikálisan kellett őket szétválasztani.





A mérkőzés után Zarate elmondta, hogy, az első menetben ellenfele kétszer is elkapta, de nem eléggé. – Az ütései az első menetben támadásra ingereltek – mondta Zarate. – Készen álltam, hogy elkezdjek melózni. Akartam őt. De eleinte nehéz volt, mert nagyon jó barátok voltunk.

Nagyszerű versenyző – mondta később Zamora. – Úgy gondoltam, hogy a harmadik menetig oké vagyok. Azután már nem emlékszem túl sokra.

Meggyőző kiütéses győzelmével Zarate a harmatsúly elsőszámú bokszolója lett, és mexikói nemzeti hős státuszra emelkedett, nem sokkal később olyan domináns latin-amerikai bajnokok mellé zárkózott fel, mint Carlos Monzon és Roberto Duran. A 70-es években egyedülállóan kétszer is megcsinálta a zsinórban elért több mint 20 kiütéses győzelmet. 1978-ban aztán 52-0 után ő is elszenvedte első vereségét Wilfredo Gomez ellen. Zarate utána újra elnyerte a címet, majd 1979-ben újra elvesztette, de még 9 évig (1988-ig) aktív versenyző maradt. Ezzel szemben Zamora 7 hónappal később a következő mérkőzésén ismét kiütéssel kapott ki (10. menet) ezúttal már a világbajnoki címét is elvesztette Jorge Lujan ellen. Még vívott 6 mérkőzést, amiből hármat elvesztett, majd 1980 szeptemberében, 26 évesen végleg szögre akasztotta a kesztyűket.

A „Z fiúk csatája”, ahogy elhíresült, egy klasszikus ütközet és az egyik legizgalmasabb 4 menet volt a harmatsúly történetében, valamint a legnagyobb győzelem Carlos Zarate Hall of Fame karrierjében.