Barney Ross – ökölvívó legenda, háborús hős, gengszter, aki Stallonét is megihlette

Barney Ross – akinek ez a név manapság mond valamit, az inkább a Sylvester Stallone által, az Expendables sorozatban megformált karakterre asszociál és talán eszébe sem jut, hogy az akciósztár névválasztása nem csak egy véletlenszerű ötlet volt, hanem igenis átgondolt lépés. Stallone közismerten rajong az ökölvívás iránt és olyasvalakiről nevezte el karakterét, aki életének 58 esztendeje alatt nagyjából mindent látott, és végigélt, ami egy igazi, kalandos történetbe beleférhet. Ross fiatalkorában Al Capone alkalmazottja volt, majd profi ökölvívóként kereste kenyerét, világbajnoki címet szerzett, sőt, még a legendás Henry Armstronggal is megmérkőzött. Ezt követően, a második világháborúban is harcolt és hősként tért haza. Kell ennél több? Igen? Akkor olvassák tovább a cikket!

A történet Isidore Rasofsky-val, egy zsidó rabbival, talmudista tanítóval kezdődik, aki az 1911-ben úgy döntött, Amerikába költözik és Chicagoban egy kis zöldségesboltot nyitott. Természetesen vele tartott családja és akkor két esztendős fia, Dov-Ber (Beryl David) is, aki felnézett édesapjára és hozzá hasonlóan tanult ember, illetve rabbi szeretett volna lenni. Ezek a tervek aztán 1922-ben váratlanul a rideg kőpadlóra zuhantak és szilánkosra törtek, mikor egy nap néhány férfi úgy döntött, hogy kirabolja Rasofsky-ék üzletét, ami sikerült is, méghozzá egy gyilkossággal tetézve, az áldozat pedig a tulajdonos, vagyis Dov-Ber édesapja volt. Felesége a történtek hatására idegösszeomlást kapott és így képtelen volt gyermekei nevelését folytatni. A Rasofsky-fivérek tehát árvaházba, illetve nevelőszülőkhöz kerültek, Dov-Ber viszont úgy döntött, hogy meglép és inkább a saját lábán állva próbál megélni – az utcán. Innentől kezdve muszáj volt sutba dobnia édesapja erkölcsi tanításait, annak érdekében, hogy életben maradjon, így utcai harcos lett belőle, tolvaj, és gengszterek kifutófiúja. Dov-Ber egyik fő munkáltatója ezidőtájt a hírhedt Al Capone volt, ő maga pedig olyan illusztris figurákkal lógott együtt, mint Jack Ruby, aki később a Kennedy-gyilkosság kapcsán került be a történelemkönyvekbe. (Igen, ez ugyanaz a Jack Ruby, aki közvetlen közelről agyonlőtte a John Fitzgerald Kennedy gyilkosaként számon tartott Lee Harvey Oswaldot, akinek így nem volt sok lehetősége beszélni és esetleg olyan információkat elkottyintani, ami bizonyos köröknek nem állhatott érdekében és még meggyengítette volna az amúgy is rendkívül ingatag lábakon álló Oswald-elméletet…) Mindenesetre Ruby volt az a barát, aki rávette Dov-Bert, hogy látogasson le egy bokszedzésre, innentől pedig új csapásirányt vett hősünk élete.

A Nagy Gazdasági Világválság idején az ifjú ember tehát úgy döntött, szerencsét próbál az ökölvívásban, amivel szerinte kereshetett annyi pénzt, hogy újra össze tudja hozni mindenfelé szétszóródott családját. Ennek érdekében amatőr meccseket vállalt, és egyfajta „zálogházi bunyósnak” tartotta magát, hiszen mindent beadott a zaciba, amit akkoriban a mérkőzésein nyert (órákat, ékszereket, ruhákat, stb.). A legenda szerint maga Al Capone is támogatta a fiút, és a meccseire szóló jegyeket, amelyek nem keltek el, rendszeresen felvásárolta, ennek pedig egy része Barney Ross zsebébe vándorolt. Apropó, Barney: az új nevet időközben meggyógyult és a családhoz visszatérő édesanyja kedvéért vette fel, akinek vallásos világképébe nem igazán fért bele az ökölvívás, így Dov-Ber ezen a – valljuk be, Amerikában sokkal könnyebben emészthető – néven folytatta pályafutását és életét is.

Barney nagyjából 200 amatőr meccset vívott és megnyerte 1929-ben a chicagói, illetve a regionális Aranykesztyűs címeket, majd még ebben az évben a profi liga felé vette az irányt.

A 20 esztendős sportoló tehát 1929-ben bejelentkezett a hivatásosok mezőnyébe, és a mai szemmel nézve valami egészen elképesztő mennyiségű mérkőzést vívott, durván átlagolva, az első éveiben nagyjából minden hónapban volt minimum egy éles összecsapása, így fordulhatott elő, hogy mire 1933 júniusában elérkezett a Tony Canzoneri elleni, első világbajnoki megmérettetésre, már egy 48 meccses rutinos bunyósnak számított, úgy, hogy ráadásul nem volt egy KO király, tehát tekintélyes menetszám volt az ökleiben és a lábaiban.

A szorítóban Barney Rosst egy kérlelhetetlen harcosnak ismerték, aki mindent megtesz a győzelemért, annak ellenére, hogy fizikuma nem tartozott a kazánkovács kategóriába, vékony csontozatú, törékeny srác volt, az ütőereje pedig maximum átlagosnak számított.

Viszont mindezeket a réseket rendkívüli ring intelligenciával tömködte be, edzőitől, Packy McFarlandtől és Ray Arceltől remek alapokat sajátított el, gyorsaságával, ügyességével, és lábmunkájával tudta semlegesíteni jóval erősebb ellenfeleit. És amiről szintén ne feledkezzünk meg: a törékeny fiú úgy bírta az ütést, mint a kőművesek a pálinkát, pályafutása alatt ugyan a padlózást nem úszta meg, de kiütni senki nem tudta hosszú karrierje során.

1933. június 23-án tehát a zseniális Tony Canzoneri ellen lépett szorítóba Barney, aki már látott egyet, s mást addigi pályája során, első – pehelysúlyú – világbajnoki címét például még azelőtt szerezte meg, hogy betöltötte volna a 19. életévét. Canzoneri 1933-ban a könnyű-, és a kisváltósúlyú világbajnoki címeket is magáénak tudhatta, amelyeket még Jack “Kid” Berg legyőzésével szerzett meg.

A címvédő minden tudása és rutinja sem volt elég azonban Barney ellenében, aki többségi döntéssel legyőzte őt és elvette világbajnoki címeit, majd egy visszavágón Ross ismét nyert és megerősítette, hogy ki a jobb kettejük közül.

Három címvédés következett, majd a súlyproblémákkal küzdő Barney úgy döntött, feljebb lép váltósúlyba és kihívja az akkori világbajnok Jimmy "Babyface" McLarnint.

Az ír származású McLarnin nem egy „futottak még” kategória volt, hiszen légsúlyból indulva jutott el a váltósúlyú divízióig és világelsőségig, és azóta is minden idők legjobb váltósúlyú ökölvívói között rangsorolják az egyébként rendkívül magas, 96 éves életkort megért bunyóst.

A találkozó még egy különlegességet tartogatott Barney Ross számára: McLarnint ugyanis ekkoriban többek között a „Zsidógyilkos”, illetve „Héber Korbács” becenevekkel illették (az ő apja egyébként metodista protestáns volt), hiszen zsinórban győzte le az említett vallást gyakorló ökölvívókat.

Na, ez nem jött össze Barney Ross-szal szemben, akivel 1934. május 28-án mérkőzött meg. A felek egy rendkívül kiélezett összecsapást vívtak, nagyon nehezen pontozható menetekkel. Az agresszor inkább a világbajnok volt, aki elsősorban remek előkészítő ütéseire és jobb egyeneseire épített, Barney viszont láthatóan igyekezett minden próbálkozást megtorolni és inkább középtávról volt eredményes.

A meglehetősen döntetlenszagú mérkőzést a pontozók végül megosztott eredménnyel a kihívónak ítélték, és természetesen adta magát egy második összecsapás lehetősége, amire 4 hónappal később, szeptemberben került sor (egyébként 11 nap leforgása alatt 4-szer halasztották el a gálát, az eső miatt, ami a nyitott stadionban ellehetetlenítette az esemény megrendezését).

Ezen a találkozón szintén nem látszott túl nagy különbség a két ökölvívó között, hacsak nem McLarnin arcára gondolunk, ami a 15 menetet követően úgy nézett ki, mintha egy Kraz 256-ossal drifteltek volna rajta: bal szeme teljesen lezáródott, ajkai bedagadtak, orrából dőlt a vér, a záró menetben pedig két alkalommal is hasra esett a fáradtságtól. A 15. felvonást követően ezúttal McLarnin győzelmét hirdették ki, amit a közönség nagy fújolások közepette vett tudomásul és az általános vélekedés szerint Ross eleget tett legalább egy döntetlenért.

Napra pontosan 1 évvel az első találkozójukat követően, 1935. május 28-án a két ökölvívó ismét egymás ellen húzott kesztyűt, ezúttal McLarnin egyértelműen alulmaradt (és ismét átadta címét Rossnak), noha utólag azt állította, hogy szerinte az utolsó három menetben mutatott teljesítményével az ő javára billent a mérleg.

A siker után 4 hónappal egy újabb rutinos rivális állt Ross útjában, Ceferino Garcia személyében, aki az első menetben kétszer is leütötte Barney-t. A világbajnok a kiütés szélén táncolt, de túlélte a kőkemény nyitó menetet, majd utána az összes felvonást simán behúzta, így nem forgott veszélyben végső győzelme.

A páros két hónappal később ismét megmérkőzött, de Garcia nem volt képes megszorongatni Rosst, ahogy 1937-ben, harmadik találkozójuk alkalmával sem.

1938. május 31-én aztán egy óriási mérkőzés és legendás ellenfél következett az akkorra már 80 ütközettel rendelkező Barney Ross számára. Meccsszámra mondjuk a másik fél sem panaszkodhatott: a Barney-nál három évvel fiatalabb Henry Armstrong 107 találkozón volt túl ekkorra, viszont agresszivitása, ütőereje (annak ellenére, hogy pehelysúlyból rándult fel) álmatlan éjszakákra adhatott okot a Ross-tábornak. Armstrong stílusát tekintve Joe Frazierre hajazott leginkább, folyamatosan ragadt az ellenfelére, olyan volt, mint egy bekapcsolva hagyott ventilátor, támadásaival egy pillanatra sem állt le, folyton hajolgatott, bújkált, és közelről vitte be irdatlan erejű horgait és felütéseit, ami egy idő után egyszerűen idegileg és fizikailag is felemésztette riválisait.

Ross az első két felvonásban meglehetősen eredményes stratégiát követett, előkészítő ütéseivel, folyamatos lábmunkával igyekezett ütőtávon kívül tartani Armstrongot, és ha kihívója mégis közel került, általában jobb felütéseket szolgált fel a rohamozó rivális könyökei közé.

A 26 éves „Gyilkos Hank” azonban legalább annyira hatódott meg ezektől az ütésektől, mint a kétszeres osztályismétlő az etika röpdolgozattól, és a 3. körtől kezdve módszeresen ledózerolta a világbajnok állásait. A 7. menetet követően Ross arca már vérben ázott, jobb szeme bedagadt, de esze ágában sem volt feladni a küzdelmet. A későbbiekben aztán fokozódott a vágóhíd-jelenség, a közönség és a világbajnok ringsarka is könyörgött Rossnak, hogy adják fel a kilátástalan harcot, de Barney-t nem parafából, hanem sokkal inkább svéd acélból faragták és méregbe gurult még a feltételezéstől is, hogy ő bedobja a törölközőt.

Az összecsapást – ami így végigment – természetesen Armstrong nyerte, aki ezzel pehelysúlyú bajnoki címe mellé a váltósúlyú világelsőséget is begyűjtötte (később könnyűsúlyban is felült a trónra, így egyidőben három divízió királyának mondhatta magát).

       


Barney az Armstrong elleni ütközetet követően visszavonult és soha többé nem lépett szorítóba, a harcos énje azonban nem hagyta nyugodni a következő években sem.

1941-ben, miután a japánok megtámadták Pearl Harbort, Barney úgy érezte, szeretne az őt befogadó Amerikáért küzdeni és önként jelentkezett a hadseregbe. Egy ekkora sportlegendát természetesen nem akartak csak úgy az első vonalba küldeni, illetve alaphelyzetben Ross életkora sem predesztinálta már őt éles bevetésekre, így inkább közelharc oktatóként számítottak (volna) rá. Barney azonban nem volt az a kantinban konyakozgatós fajta, és inkább a harcmezőn szerette volna tesztelni magát a japán szamurájok ellen, amit jelzett is a hadsereg vezérkarának. Lehet aztán, hogy később, Guadalcanal poklában, ahová került, elgondolkodott a saját izgágaságán, de persze nem is Barney Ross lett volna, ha ebből a történetből nem hősként kerül ki.

Egy éjjel három bajtársával járőrözni indultak, ám egy japán osztag észrevette és megtámadta őket. Barney kivételével mindegyik katona megsebesült, ő azonban behúzta őket egy kráterbe és gyakorlatilag egész éjjel, egymaga rendszabályozta a támadó ellenséges osztagot. Ezalatt a néhány hosszú óra alatt közel 200 tölténnyel és 20 darab gránáttal permetezte le az ellenséget, akik húszan életüket vesztették a csatában. Hajnalra Barney két sebesült bajtársa is belehalt a sérülésekbe, ő azonban a harmadik katonát képes volt kimenteni, ezért a tettéért pedig megkapta a az Ezüst Csillag, a Bíborszív, illetve az Elnöki érdemrendeket is.

(Most már egyértelmű, Stallone miért szerette úgy Barney-t: két leghíresebb karakterét – Rocky Balboa és John Rambo – egybegyúrva pontosan őt kapjuk meg…)

Az eset után Barney-t természetesen sokáig kezelték kórházban, és jócskán kapott morfiumot is, ami sajnos függőséget okozott nála, és hosszú évekbe telt, mire ettől a szenvedélybetegségtől megszabadult. Saját bevallása szerint a csúcsidőszakban napi 500 dollárjába került a saját igényeinek kielégítése. Idővel azonban megszabadult ettől a függőségtől és rengeteg előadást tartott fiataloknak a droghasználat veszélyeiről, középiskolákban, egyetemeken hallgatták az ökölvívó legenda beszámolóit.

Fáradhatatlanul harcolt az elkövetkező években Izraelért, alvilági kapcsolatai révén fegyvereket próbált szerezni, illetve hadsereget is toborzott amerikai zsidó háborús veteránokból, akikkel Palesztinába ment volna bevetésre, de az amerikai kormány természetesen nem kívánta támogatni ezt a kezdeményezést. Emellett, még életében megírta saját önéletrajzát No Man Stands Alone (Senki nincs egyedül) címmel, és ennek konklúziójában boldog emberként tüntette fel magát, hiszen elérte korábban kitűzött két nagy célját: sikerült újra összehoznia gyermekkorában szétszéledt családját, illetve profi ökölvívó világbajnoki címet szerzett.

Barney Ross 57 évesen, Chicagoban halt meg, gégerákban, és pályafutása, eredményei elismeréseként 1990-ben beválasztották őt a Nemzetközi Ökölvívó Hírességek Csarnokába.

         

2018. december 21. - Baranyai Gergely (greg)