Nehézsúlyú pofonok, nehézsúlyú reménységek I.

A sport sosem csak a sztárokról szól. Az edzőtermek magányától a rivaldafényig hosszú út vezet. Álmokkal, lemondásokkal, izzadtsággal és persze küzdelemmel teli világ ez. Különösen igaz ez az egyik legősibb nyugati küzdősport, a pugilizmus, avagy ökölvívás esetében, melynek királykategóriája jelen cikkünk tárgya: a nehézsúly. A sport hajnalán (mikor még a pygmé, a palé sőt a pammachon – a mai ökölvívás, birkózás és az MMA hellén ősei - inkább voltak élő harci művészetek, sőt rítusok, mintsem a modern értelemben vett küzdősportok), tehát több mint kétezer évvel ezelőtt még egyáltalán nem voltak súlycsoportok, a fair play szelleme azonban hamar szükségessé tette ezek bevezetését. Nem véletlen, hogy ma sokan ezt a súlycsoportot, a nehézsúlyt követik a legnagyobb figyelemmel: részben épp azért, mert itt a legerősebbek a pofonok, a leg kiszámíthatatlanabb a küzdelem, és – bár korlátok között, de – itt valóban jelentősek lehetnek a fizikai különbségek ma is. Jól megfigyelhető tendencia az egyre magasabb (nem elsősorban bokszolói-, sokkal inkább általános fizikális- tálentummal megáldott) szuperatléták fokozatos dominanciája a sportban, melyet az alacsonyabb versenyzők csak komoly technikai fölénnyel, okos taktikával, adott esetben kimagasló ütőerővel, dinamizmussal, vagy épp némi szerencsével lehetnek képesek áthidalni. Szóval a dráma lehetősége itt mindig adott, a két mondás egymást erősíti: „Mindenki egy ütésre van a győzelemtől”; ill. „Mindenkinek van terve - amíg meg nem ütik" (a’la Mike Tyson).  

A sport pedig (ideértve a versenysportot is) tényleg nem a sztárokról szól: a sport az emberről szól, aki igyekszik fejleszteni magát, megtalálni, kitolni és fokozatosan meghaladni saját fizikális teljesítőképességének határait (ehhez nem kevés lelki és mentális erőt mozgósítva), s leküzdeni mindenekelőtt: önmagát. Az már csak a modern kor és a profit sajátja, hogy lassan mindenki sztár akar lenni... (A modern profi sport másik három „sajátosságát”, a dopping mételyét, a spekulatív mediáltság hamisságát, és persze a pénz túluralmát – melyek az amatőr sport kiművelt ethosza és úm. „nemessége” ellenében is hatnak sajnos napjainkban – talán egyszer külön írásban is lesz alkalmam elemezni.) Jelen (több részesre tervezett) cikksorozatban mindenesetre arra törekszem, hogy áttekintsem a mai nehézsúlyú mezőny reménységeit. A szurkolók szeretnek kedvencet választani maguknak, őszintén drukkolni nekik (akár a sokak által reálisnak gondolt szakmai esélyek ellenében is), s ezek a reménységek sokunk kedvencei lehetnek. (Egyesek számára egyenesen modernkori hőspótlékok.)  Indokolt tehát, hogy megismerjük őket, halljunk róluk – hiszen ők azok, akikről ritkán írnak, akik közül rendszerint már csak azon kevesekkel találkozunk a Tv (vagy épp az internet) képernyőjén, akik valóban „sztárokká értek”.

Az első rész apropója, hogy április 21-én négy izgalmas, előzetesen ki-ki meccsnek tűnő nehézsúlyú összecsapásra is sor került, ráadásul három különböző gála keretében. Résztvevőik nem sztárok voltak, hanem – egyelőre – feltörekvőnek tekinthető másodvonalasok, akik társaikkal együtt várják, keresik a kiugrási lehetőséget. A cikksorozatot aktualitási (időrendi) okokból az ezen a napon küzdő bokszolókkal kezdjük tehát – értelemszerűen a négy győztesre koncentrálva. De mivel eredeti elgondolásunk az, hogy minden cikkben 5 bokszoló szerepelhessen (ez egy reális szám – se nem túl sok, hogy mindenki átpörgesse, se nem túl kevés, hogy senki se találjon benne kedvencet), egy további feltörekvő nehézsúlyú öklözőt is megemlítünk „bónuszban”, aki mindössze két nappal korábban bokszolt. Természetesen vannak a múlt héten küzdőknél talán izgalmasabb nehézsúlyú feltörekvők is – ígérjük a következő részben ők is sorra kerülnek, de most koncentráljunk először ezen küzdőkre!

Az egyik összecsapáson, Brooklynban az orosz Sergey Kuzmin (elsőnek bemutatott nehézsúlyú reménységünk) az amerikai Jeremiah Karpencyvel csapott össze. (Az eseményt a nehézsúlyú bokszlegendához, Evander Holyfield-hez köthető, 2017-ben alakult "Real Deal" Boxing szervezte.) Kuzmin (akinek egyik példaképe egyébként éppen Holyfield) amatőrként olyan skalpokat tudhat magáénak, mint a későbbi olimpiai bajnok Roberto Cammarelle, vagy épp Joe Joyce és Ivan Dychko. A profik között 11-0-s rekordot jegyzett a meccs előtt. Ellenfele, az ismert bokszfamíliából származó Jeremiah Karpency pedig (akinek két testvére is profi ökölvívó, ráadásul mindhármukat édesapjuk edzi) 15-1-1-es mérleggel bírt. (Karpency egyetlen vereségét egyébként a szintén ígéretes reménységnek tartott, jelenleg 23-0-0-s profi mérleggel és persze komoly amatőr múlttal bíró technikás kolumbiai öklözőtől, Oscar Rivastól szenvedte el). A meccset a testre remekül dolgozó orosz viszonylag simán hozta, 12-0-ra javítva ezzel makulátlan rekordját. Bár Kuzmint a nagy világszervezetek (legalábbis tárgyhónapban) még nem jegyzik az első 15-ben, ezzel a győzelemmel a bokszrajongók által jól ismert és kedvelt (eléggé bonyolult matematikai elven és súlyozott pontozáson alapuló) Boxrec ranglista 28. helyére lépett előre. A Ring magazin még 2016-ban közölt róla egy rövid cikket, mint immár évek óta Amerikában edző keleti feltörekvőről, az abban foglaltak ma is megállják a helyüket: Kuzmin technikás, nagydarab (193 cm-es magasságához 112 kg társult legutóbbi meccsén), komoly amatőr múlttal (Európa-bajnok is volt), de sem a fizikuma (legyünk őszinték: bár meglepően sokat javult e téren, néha azért kissé puhos benyomást kelt), sem az ütőereje nem kiemelkedő. A szombati meccsén pedig technikai dominanciája sem volt túl elsöprő, sőt ezt előző összecsapásán (mely a WBC interkontinentális övéért ment volna, de sajnos sérülés vetett neki végett) a veterán Amir Mansour ellen sem remekelt igazán. Kérdéses, tud-e innen még előrelépni, 30 évesen mindenesetre még van erre lehetősége. Tény, hogy eddig több kapuőrt is sikerrel győzött már le, pályáját láthatóan tudatosan építi menedzsere, Vasim Korlinov (aki korábban Provodnikov és Lebedev, most pedig Postol és Bivol útját is egyengeti a profik között). Érdekes lesz nyomon követni, vajon mire viszi. (Én úgy gondolom amúgy – hisz ez egy szubjektív cikk -, hogy a Kuzmin-Kownacki-Gorman hármas – utóbbiakról későbbi cikkben ejtünk szót – elsődleges gondja a jobb lábmunka hiánya lehet majd magasabb szinten, mely testalkati jellemzőkre visszavezethető.)

Ha már szó esett Oscar Rivasról, folytassuk vele (ő tehát második bemutatott feltörekvőnk, aki április 19-én győzte le nem túl ismert mexikói riválisát). Rivas manapság az alacsonyabb nehézsúlyúak mezőnyét erősíti a maga 184 cm-es magasságával. Viszont (a sokak által kedvelt, erősen börtönviselt veterán harcos) Amir Mansour-hoz hasonló látványos fizikummal bír, ráadásul kiemelkedően technikás, robbanékony, jószemű bunyós. (Meg is kapta a kolumbiai Tyson becenevet – mondjuk ettől azért ne legyen senki se elalélva, Tyson neve igen népszerű nicknévvé devalválódott...) Amatőrként kiemelendő, hogy sikerült legyőznie a harcos Kubrat Pulevet és a kemény öklű Andy Ruiz Jr.-t is (előbbit az olimpián, utóbbit a válogatón), igazán kimagasló eredményt azonban végül nem ért el az amatőrök között (talán a pánamerikai játékokat leszámítva). Ennek oka lehet talán az is, hogy Rivas mindig is inkább a profi bokszban kifizetődő, közönségszórakoztató, kiütésre (és nem annyira a mindenáron való pontgyűjtésre) törekvő stílussal és mentalitással bír. 30 évesen, 23 győztes profi meccsel, 74%-os KO aránnyal és közönségbarát stílusával megítélésem szerint (igen, újra ki kell hangsúlyoznom: ez egy szubjektív cikk – kéretik ezt elnézni nekem és a cikknek is) régen megérett már arra, hogy komolyabb kihívások elé nézzen. (Egyetlen övért harcolt eddig: a bokszrajongók körében sem túl ismert NABF szervezet bajnoki címéért.) Igazán ismert név sajnos nem szerepel még a rekordjában. Nem kizárt tehát, hogy ő is azon öklözők táborát erősíti majd, aki a másodvonalat látványosan „aprítja”, de az első vonalban elhull. Ki tudja? Minden tagadhatatlan erényét elismerve és kiemelve a kétség hangjai azért bennem is megszólalnak e sorok írásakor, vajon képes lenne-e a jelenlegi „toronymagas” (+196 centis) bajnokok fizikális fölényét hatástalanítani. Fizikálisan ugyanis, konkrétan erőben, gyorsaságban, ütőerőben és állóképességben (mert a kinézet egy küzdősportban senkit se tévesszen meg azért) akármennyire egyben van, ehhez talán némileg masszívabb (ütésállóbb, belharcban fizikálisan mégiscsak erősebb) „vázra” lenne szüksége. Mondom én, de persze közben remélem rám cáfol. (Hisz alapban ki ne drukkolna egy alacsonyabb öklözőnek? Na jó, ezt persze nem általánosíthatom.). A mozgékonysága, gyorsasága, ütőereje mindenesetre adott a sikerhez. (A kubai öklözőkhöz mérhető technikai képzettségéről nem is beszélve.)  Jó volna már végre nem csak kanadai meccseken látni, hanem nagy amerikai gálákon is – hiszen tényleg piacképesnek tűnik. Több ismertebb ellenféllel is szóba hozták már (Mansour, Washington), de ezek a meccsek eddig csak nem tudtak létrejönni különféle okokból. Reméljük, hamarosan valóban megadatik neki azért az esély. A WBC ranglistáján mindenesetre már most a 11. helyet foglalja el, a Boxrec a 42. helyen jegyzi.

Na de térjünk vissza szombatra. Az este másik nehézsúlyú összecsapására (az EBU uniós bajnoki övéért) két svéd óriás között került sor – természetesen Svédországban. A tét az volt, ki a legjobb svéd nehézsúlyú öklöző: az egyszer már betliző, nem épp törpenövésű (konkrétan 202 cm-es), mindössze 26 éves, magáról egyébként remek edző-és promó-videókat készítő és kétségtelen elszánt Adrian Granat (meccs előtti rekordja: 15-1-0; addigi egyetlen vereségét az orosz Dimnitrenkótól szenvedte el; korábban már cikkeztünk róla). Vagy a talán kevésbé karizmatikus, alig egy évvel idősebb, és alig pár centivel kisebbre nőtt (197 cm-esként azért ő is egy igazi svéd óriás), de valamivel technikásabb sőt kifejezetten minimalista stílusú Otto Wallin (meccs előtti rekordja: 19-0). Ha ez a meccs (és ez a cikk) a Granat-Dimitrenko előtt kerül terítékre, én Granatra tippeltem volna: mint kiderült, alighanem tévesen. (De hát tévedni emberi dolog: a sündisznókat pedig csókoltatom.) Lehet, hogy Granat fizikuma látványosabb (ez sokakat megtéveszthetett) és talán nagyobbat is üt, ill. profin nyilatkozik (azaz jobban eladja magát), de a fordított alapállású, a ringben sokkal jobban mozgó, technikásabb Wallin most simán kihúzta a méregfogát, újabb pontozásos győzelmet begyűjtve, ezzel 20-0-ra javítva saját mérlegét. Õ tehát mai harmadik feltörekvőnk. Wallin alig 50 meccset vívott az amatőrök között. Meglepően jól mozog lábon, rendszerint zártan védekezik és mozgásból üt, fordított alapállása pedig kétségtelen sokakat megzavar. De talán épp az hiányzik belőle, amit egy igazi óriástól joggal várna el az ember: az erő. (Ami fura módon Granatban sokkal inkább megvan – persze Granatnak cserében bőven vannak egyéb hiányosságai.) Valahogy sem a fizikai ereje, sem az ütőereje nem az igazi Wallinnak, és az ütésálló képessége sem lett még eddig igazán tesztelve. Remek példa ugyanakkor arra, hogy kimagasló tehetség híján (egyetlen kimagasló adottsága a magassága), de a ringben okosan dolgozva, gondolkozva bunyózva, a ringen kívül is komoly szorgalommal és fegyelemmel bírva milyen sokra viheti egy öklöző, szóval aki kedveli az okosabb öklözőket, annak talán a kedvencévé válhat. Bevallom, én sokáig egy Gary Cornish-hoz hasonló, nagydarab de kissé korlátozott képességű öklözőt láttam benne (hiszen azért a bokszolói mozgása sem épp szemet gyönyörködtető), de a Granat felett aratott győzelme mindenképp elismerést érdemlő. Wallin a Sauerland istállóját erősíti, és láthatóan tudatosan építik a karrierjét, fokozottan emelve a színvonalat. (Eddigi nyilatkozataik alapján Wallin és Granat is nagyon reálisan látja egyébként a lehetőségeit és tűzi ki a céljait, ez alighanem egy kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb svéd mentalitásból is fakad.)  Otto Wallint a WBA és az IBF már a meccs előtt is a 12. helyen jegyezte, a Boxrecen a 21. (De mint már mondtuk: ha el is jut egy címmeccsig, az erő valahogy nincs vele, így az igazán erős „tornyok” ellen nem igazán látom, mivel nyerhetne.)

De ha már az ütőerőről esett szó: az ominózus szombati este harmadik nehézsúlyú összecsapását a meccs előtt 100%-os KO aránnyal (!) és impozáns 16-0-s rekorddal bíró, a kick-boksz világából érkező, albánból németté honosított keményöklű Senad Gashi, és a meccsre szintén impozáns, 20-0-s mérleggel érkező német Tom Schwarz vívta a németországi Neukoelln-ben. Schwarzot a meccs előtt az IBF a 14., a WBO pedig már az 5. helyen rangsorolta. A meccset itthon nem hiszem, hogy sokan látták, és sokaknak talán nem is tetszett volna – nos, ha így is van, bevallom, én kivétel vagyok. Nekem tetszett. Kétségtelen persze, hogy kissé „kocsmai verekedősre” sikeredett a küzdelem. A 2. menetben - mintegy beköszönésként - Gashi mindjárt egy, az utcai harcban oktatott szándékos felfelé fejeléssel KO-zta jó másfél percre a nála majd 15 cm-el magasabb riválisát – természetesen egy ökölvívó meccs keretei között tökéletes szabálytalanul. (Ráadásul szükségtelenül is, mert ha nem szabálytalankodik annyit, szerintem tisztán bunyózva nyerhetett is volna). Gashit kétszer is (a 2. és a 4. menetben) 2-2 pontos (!) pontlevonással sújtotta a bíró szándékos szabálytalanságért (azt a fránya fejelős reflexet biztosan az utcáról hozta magával), végül aztán a 6. menetben le is léptette. Így Tom Schwarz új mérlege: 21-0. Ezzel a Boxrec 22. helyére ugrott fel a még alig 23 esztendős német, aki korábban már begyűjtötte a WBC és a WBO korosztályos (ifjúsági) világbajnoki öveit (ami azért nem semmi), most pedig már második alkalommal védte meg sikerrel WBO interkontinentális övét is. Bár negyedik választottunk Schwarz, hiszen ő győzött, érdemes lehet Gashi pályafutását is követni. (Ahogy persze a korábban említett Granat is feltámadhat még hamvaiból – hisz sokszor egy kiábrándító verseség többet ér, mint egy hamis győzelem.) Az alig 183 cm magas Gashi tőle telhetően rászolgál becenevére, az „albán Tyson”-ra. (Igen, ő már a második Tysonunk ma. Egyáltalán nem értem, hogy tud egyebekben nehézbe bemérni, ezen a meccsen még cirkálósúlyúnak sem látszott!) Ha nem is akkora tálentum, mint névadó példaképe, de hihetetlen bátorsággal, remek mozgással (lábon is hihetetlen gyors és fordulékony), kivételesen éles reflexekkel bír (kb. úgy vette ki néha a fejét az ütések elől, mint Alvarez a Golovkin elleni középsúlyú meccsen: szóval szenzációsan). No és nem utolsó sorban most is többször kifejezetten jó szemmel, pontosan találta el dinamikus ütéseivel a németet, aki a 2. menetbeli fiaskó után kicsit azért rá is játszott a tagadhatatlan szabálytalanságokra. Gashi egyébként igazi harcos alkat, ő a leléptetése után is jelezte, hogy nem ért egyet a bírói döntéssel, és folytatni akarván a küzdelmet kisebb tömegverekedést sikerült kirobbantania. Ez alapban tudom nagyon sportszerűtlenül hangzik, és én tényleg minden sportszerűtlenséget elítélek, de azt kell mondjam, hogy Gashi láthatóan „őszintén” cselekedett (kérdés persze jobbak-e az őszinte „barmok”, mint az okos „képmutatók”, de ezt mindenki döntse el maga), és nem megütötte „plenyóból” Schwarzot (amit azért a német egyszer megpróbált mikor Gashi épp a bíróra figyelt még a meccs közben, csak hát működtek az albán reflexei), hanem kezeit leeresztve lökte meg, kérve a harc folytatására. Schwarz azonmód belement ebbe, ő már egyből fejre támadott, aztán a rövid adok-kapoknak az edzői stáb és kb. tucatnyi kigyúrt két méter körüli öltönyös biztonsági őr tudott csak véget vetni. (Akik legyező alakban zárták a sarkokat saját testükkel, összekapaszkodva, mint a tiszteletre méltóan monogám csikóhalak.) Ez a kis affér annál is érdekesebb volt, mert a meccs előtt Schwarz, Gashi (aki egyébként pont a meccset követő nap házasodott meg, talán ezért is akart ennyire nyerni ezen a meccsen) és Kabayel (akire hamarosan kitérünk) kifejezetten jó haveroknak számítottak. Még az első két fejelés után is lepacsiztak, de a barátságnak lehet ezzel a meccsel (és ezzel a véggel) azért vége lesz valahol. Schwarzról mindenesetre elmondható, hogy remekül menedzselt bokszoló, aki szintén elég harcos alkat (ami nagyon is fontos tényező, lássuk be). A védekezése azonban túl nyílt, lábon sem mozgékony, túlságosan bízik az állában, és neki is nagyon elkélne már egy ismertebb, nagyütő, magas ellenfél. A reflexei közel sem olyan élesek, mint Gashinak (vagy épp Rivasnak), viszont elég stabil boksz alapokkal bír. (Bár védekezés közben hajlamos a hátsó kezét kissé túl hátra húzni, amin illene csiszolni, mert nem épp életbiztosítás, lássuk be.) Szépen üt (különösen a jabet), és ha bajba kerül sem jön zavarba: azonnal visszatámad mint egy éhes farkas. (Gashi ellen mondjuk több csúnya tarkóst és amolyan Wladimir Klitschko féle birkózó lefogást-lenyomást is előadott, amit a bíró túlzottan nem rótt fel neki. Mondjuk úgy is nézhetjük, hogy némi joggal akart revansot venni ellenfelén annak szabálytalanságai miatt, de csitt: tényleg nem ejtek szót többet arról a meccsről, akit érdekel, úgyis megnézi!) Schwarz nekem kissé fegyelmezetlennek tűnik egyébként ringen kívül (a testalkata eléggé khm… „változékony”) és belül is (néha őt is túlzottan elkapja a harci hév), de ezt írjuk a fiatalsága rovására. Ha fegyelmezettebbé válik, és zártabbá teszi a védekezését, még sokra viheti.      

No de elérkeztünk mai utolsó keményöklű reménységünkhöz. Ötödik választottunk a Schwarz-Gashi összecsapással egy gálán szereplő, már említett német Agit Kabayel (Schwarz és Gashi jó barátja). Kabayel nem csak 18-0-s rekorddal bír, de az ő rekordjában található a legnagyobb profi skalp is ötük közül: még 2017 novemberében sikerült megosztott pontozással, de kétségtelenül jogosan legyőznie az elit kapuőrnek, amolyan igazi „sűrű” és balhés öklözőnek számító brit Dereck Chisorát. Az amatőr rekordját azonban hiába böngésszük nagy nevek után: összesen 5 amatőr bokszmeccset vívott (egyébként mindet megnyerve). Harcosságát és kéztechnikáját nem is ezen nyúlfarknyi amatőr karrier alatt sajátította el, hanem ő is (mint Gashi és részben Chisora), a kick-boksz világából érkezett, eredetileg oda szocializálódva. A különféle más küzdősportokból (MMA, kick-boksz, stb.) a boksz világába érkezőkre (cikksorozatunk következő részében rájuk és e témára teljesebben is kitérünk) jellemző nemcsak a harcos mentalitás és a jó értelemben vett agresszivitás (amik önmagukban nagyon is hasznos attribútumok egy igazi ökölvívó, egy komplex pugilista harcos fegyvertárában), de sajnos a sokszor túl harcos, túl bátor, s így túl nyílt küzdelemre való hajlam is. (Ha nem lenne egyértelmű: túl sok a „túl”!) Ez azonban nem mindig kifizetődő egy ennyire komoly hagyományokkal bíró, mára igen komplex, soktényezős sportban, mint az ökölvívás (melyet nem hiába hívtak régen, legkésőbb a 18. század végétől felváltva „nemes művészetnek” ill. „nemes tudománynak”; nem is beszélve az igen jelentős, bár sajnálatosan itthon egyelőre kevéssé ismert és kutatott európai pusztakezes harci hagyomány(ok)ról, melyek megalapozták az ököllel való „vívás” újjászületését). Kabayel is magán hordozza az említett kick-bokszos jegyeket, ám ő láthatóan megtanult zártan is védekezni, vagyis elég sikeresen adaptálta stílusát a bokszra. A mindössze 25 éves németet a WBC és az IBF a 10., míg a WBO a 9. helyen rangsorolja, a Boxrecen pedig a 18. Immár másodjára védte meg sikerrel az EBU nehézsúlyú európai övét (aktuális áldozata a meccs előtt 19-1-es rekorddal bíró, eléggé képzett és jó mozgású szerb Miljan Rovcanin volt, akit a harmadik menetben TKO-zott, ezzel is javítva 72%-os KO arányát). Várható azonban, hogy hamarosan komolyabb ellenféllel néz szembe. (Lehet, hogy épp Schwarzot nézték ki neki ellenfélnek? Nos, az alighanem izgalmas meccs lenne, ráadásul várhatóan azonmód címmeccs közelbe repíthetné a győztest.) Kabayel erősségei között megemlítendő, hogy elég jól mozog lábon, és immár az álla is keményen tesztelve lett: Chisora pofonjait elég szépen kihordta. Ha épp eszébe jut, az ütések elől is jól veszi ki a fejét (sajnos néha ez nem jut eszébe és inkább bevállalja ami jön), de az ütéseit néha hajlamos tolni, és a törzsből is elég darabosan mozog (ezért nem teljesen igaz rá, hogy „all around” jó mozgású). Bár „csak” 191 centi (nem semmi azért, hogy ez ma már csak…), a testi ereje megkérdezhetetlen: masszív alkat. Az ütőerejével nincs baj, de (elsősorban feltehetően a dinamizmus hiánya miatt) azért nem kiemelkedő. A súlya azonban erősen hajlamos az ingadozásra (pld. még a Chisora előtti meccsén 104 kilóval mérlegelt, majd a brit fenegyerek ellen 115 kiló volt, most pedig újra 10 kilóval könnyebb), és ez a „jojó” ha nem is feltétlen az állóképesség- (hiszen a rakkolós Chisora ellen 12 menetet csak végig harcolt, szinte folyamatosan mozogva), de a gyorsaság- kárára megy nála, ez egyértelmű. Ráadásul némi fegyelmezetlenségről árulkodik, ami egy feltörekvő élsportoló esetében nem túl jó jel. Érezhetően szívesen vállalja fel a belharcot, az adok-kapok stílust, kifejezetten nyomulós harcos (pressure fighter), a távoli boksz nem az ő terepe. Említett szombati ellenfele, a minden szempontból eléggé jól mozgó és bokszoló Miljan Rovcanin épp ezért kezdetben zavarba is tudta hozni a gyors kezeivel és kombinációival távolról, de Kabayel joggal bízott az ökleiben, s hogy idővel betalál. Mit is lehetne róla mondani? Nehéz nem elismerni a Chisora feletti szoros győzelmét (bár a brit alighanem lebecsülte), de egyértelműen fejlődnie kell még, ha komolyabb sikereket akar elérni. Először is fegyelmezettebbé kéne talán válnia, és csiszolni a fizikumán (no nem a strand végett, hanem hogy ne ingadozzon annyit a súlya). Alig 25 éves: aligha késő ezen az úton elindulni. Meglátjuk.

Ja, és természetesen: ha lesz rá igény, folytatás következik :)

2018. április 25. - Dr. Pávay Tibor